Székelyudvarhely városa 2015. november 14-én ünnepelte a Magyar Tudomány Napját. Az ez alkalomból rendezett konferencián a Székelyföld története címmel készülő három kötetes monográfiáról és a székely történelem egyes kérdéseiről esett szó. Intézetünket Oborni Teréz tudományos főmunkatárs, témacsoport-vezető képviselte. Az ünnepi rendezvényen Egyed Ákos a székelység történetének, azon belül is Udvarhelyszék történetének kutatásában szerzett érdemei elismeréseképpen az Udvarhelyszéki Tudományért Díjban részesült.
A rendezvény meghívója itt olvasható.
Az ünnepi rendezvény első szakaszát kiemelt érdeklődés kísérte, hiszen a készülő monográfiáról már sok híradás jelent meg a médiában, és a mű nagy várakozásokat kelt az érdeklődő nagyközönség soraiban. Nyitó előadásában Egyed Ákos, a 
szervező- és szerkesztőbizottság elnöke ismertette azokat a 2012 óta folyó munkálatokat, amelyek eredményeképpen a jövő év tavaszán megjelenhet a Székelyföld története (a kezdetektől 1989-ig) címet viselő három kötetes mű, összesen mintegy kétezer oldal terjedelemben. Egyed Ákos összefoglalta az elvégzett kutatómunkát, a fölmerült nehézségeket, bemutatta azt a határokon átívelő összefogást, amely a munka folyamán a székelyföldi, kolozsvári és magyarországi kutatócs
oportban kialakult
. Ezt követően az egyes korszakok jelen lévő szerkesztői és/vagy szerzői referáltak az egyes nagyobb fejezetek szerkezeti, tartalmi felépítéséről. Sófalvi András a középkori fejezeteket, illetve a középkori székely történelem néhány izgalmas kérdését mutatta be, Oborni Teréz a fejedelemség-kori Székelyföldről szóló részt, Hermann Gusztáv Mihály a 18. századot valamint a 19. század első felének tartalmi egységeit tekintette át. Pál Judit és Bárdi Nándor pedig a kiegyezéstől az 1989. évi változásokig terjedő harmadik kötet tematikáját osztotta meg a jelenlévőkkel.
A rendkívül kellemes hangulatú rendezvény második részében a szerzők 
közül néhányan az általuk írt fejezetekről rövid, tudományos ismeretterjesztő előadásokat tartottak, ízelítőt nyújtva az érdeklődőknek. Kordé Zoltán a középkori székely ispáni intézmény kialakulását és későbbi fejlődését,
a funkció tartalmi lényegét mutatta be, kiemelve néhány, a tisztséget viselő személy sajátos életútját. Oborni Teréz az 1562-ben elveszített székely szabadságjogok fejedelemség-kori történetét, a székelyek szabadságjogaiért folytatott küzdelmeit foglalta össze, egyúttal azt fejtegette, hogy az új ország, az Erdélyi Fejedelemség keretein belül a székelység mint országalkotó rendi nemzet hogyan pozícionálta magát, részben a másik két rendi nemzethez, részben a fejedelmi hatalomhoz fűződő kapcsolatában. Hermann Gusztáv Mihály a Székelyudvarhely mint anyaváros vagy főváros problematika fejtegetése során arra a következtetésre jutott, hogy a város, bár betöltött egyfajta központi funkciót a Székelyföldön, a régió „fővárosának” mégsem volt nevezhető az elmúlt századokban. Balaton Petra a dualizmus-kori székely kivándorlásról és a Székelyföldön kívüli, magyarországi vagy romániai 
munkavállalásról tartott előadásában arról értekezett, hogy Székelyföld lakossága rendkívül nagy arányban kényszerült szülőföldjének elhagyására, és az azon kívüli munkavállalásra. Bemutatta azokat a gazdasági–társadalmi összefüggéseket is, amelyek az ideiglenes, vagy sok esetben végleges kitelepülést jelentő migráció hátterében álltak. Adatai szerint 1890–1913 között hivatalosan: 50000-60000 kivándorló lehetett, míg a népszámlálások alapján kb. 52 000 fő elvándorlása volt regisztrálható, f
őként a népeltartó kapacitás elégtelensége és az iparfejlesztés hiánya miatt. A Székelyföldön kívül időszaki munkát vállalók száma a korszakban évi 5000-6000 főre volt becsülhető, a határ menti térségekben ez az arány a lakosság 7-12%-át tette ki. Romániába 1880–1900 között összesen 50000 fő, a századforduló éveiben, évi átlagban, az illegálisan távozókkal együtt 30000 főre becsülhető népesség vándorolt ki. A visszavándorlás nehezen megállapítható, Amerikából a kivándoroltaknak kb. 1/8-a tért vissza, Romániából korabeli adatok alapján a kivándoroltak ¾-e. Bárdi Nándor Erdély etnikai átrétegződése és a Székelyföld a két világháború között című előadá
sában a mellett érvelt, hogy míg a két világháború között a romániai magyar kisebbség szociológiai értelemben nem tekinthető kisebbségnek, mert urbanizáltsága, iskolai végzettsége, foglalkozásszerkezete jobb a romániai átlagnál, addig ez majd az államszocialista időszakban a hatvanas években a Székelyföld iparosodásával és az erdélyi nagyvárosok elrománosodásával változik meg. Az 1930. évi népszámlálás adataira építve az előadó kimutatta, hogy a négy székelyföldi megyében a városi népességnövekedés jórészt a betelepülő román tisztviselőknek köszönhető, akik elsősorban a hadseregben és a rendőrségnél, a szociális ellátottak között, a közigazgatásban, vasútnál és a postaforgalomban voltak messze felülreprezentálva. Az előadó megállapította, hogy Székelyföld és Magyarország más részei között 1910 és 1941 között nem csökkentek, hanem nőttek a társadalmi, modernizációs különbségek.
Végezetül, a záróünnepség keretében Egyed Ákos professzor a Székelyföld történetének egyes kérdéseit feltáró sok évtizedes kutatómunkája, az ennek révén született, mára alapművekként számon tartott kötetei és tanulmányai méltó elismeréseképpen az Udvarhelyszéki Tudományért Díjban részesült.
Oborni Teréz
