A Renaissance Society of America éves kongresszusai az amerikai koraújkor-kutatás legnagyobb szabású rendezvényeinek számítanak, ezernél is több előadással. 2026. február 20-án a SMALLST projekt a 72., ezúttal San Franciscóban rendezett találkozón mutatta be munkálatait. A projekt monográfiájának általános ismertetése mellett a SMALLST tagjai két szekcióban is esettanulmányokat mutattak be a közönségnek.
A nyitó előadásban Kármán Gábor, kutatóintézetünk tudományos főmunkatársa ismertette a projekt módszertanát, különös tekintettel az oszmán határvidék kisállamainak összehasonlítását célzó közös monográfia módszertani kérdéseire. A kutatás eredményeit a legutóbb elkészült két fejezet példáján szemléltette, amelyek a ceremóniák világába vezették be a hallgatóságot. Mivel az összes kisállam fennállása legalább egy szakaszában az Oszmán Birodalom vazallusaként működött, kulcsfontosságú kérdés a szultáni udvar ünnepélyes rendjében elfoglalt hierarchikus helyük meghatározása. Az elemzés minden szempontja a krími kánok kiemelkedő helyzetére, Raguza és Erdély hasonló státuszára, valamint Moldva és Havasalföld alacsonyabb presztízsére utal. A második fejezet, amely az oszmán környezeten túlra tekint, rámutat a közös jelenségekre, a különböző szertartási rendszerek közötti különbségekből fakadó konfliktusokra (különösen a tatárok esetében), valamint a helyi és a birodalmi hagyományok összeolvadásának egyes, helyenként megfigyelhető jelenségeire.
Tetiana Grygorieva előadásában a kozák Ukrajna és az Oszmán Birodalom közötti kapcsolatok stratégiai változását vizsgálta 1648 és 1711 között, különös tekintettel arra, hogy a kozák hetmanok – akik oszmán védelmet kértek (Bohdan Hmelnyickij, Petro Dorosenko és Pilip Orlik) – hogyan kerültek hivatalosan a „jól védett területek” közé. Megvizsgálta a szultáni védelem feltételeit, mind a diplomáciai dokumentumokban hivatalosan rögzített, mind a levelezésben informálisan megjelenő formákat. Az előadás kimutatta, hogy a 17. század végén és a 18. század elején az Oszmán Birodalom a biztonság és a stratégiai védekezés szempontjait helyezte előtérbe a pénzügyi érdekekkel szemben a kozák hetmanokkal kialakított protektorátusi viszonyban. Célja az volt, hogy a kozákokat regionális védelmi hálózatába integrálja, ahol a krími kán elsődleges befolyása alatt kellett volna szolgálniuk.
További képek: smallstates.org
Lovro Kunčević Raguza kémkedéséről szóló előadása bemutatta, miként használta ki a kis köztársaság az oszmán, velencei és spanyol hatalmak közötti bizonytalan helyzetet a gondosan irányított hírszerzési információk megosztásával. A kormányzat egy finoman hangolt rendszert felügyelt az információk gyűjtésére kereskedelmi hálózatain keresztül, szabályozva mind a hivatalos, mind a „magán” informátorok működését, miközben igyekezett titokban tartani kémkedési tevékenységét – vagy igazolásokat keresett rá, amennyiben arra fény derült. Az előadás arra is rámutatott, miként terjedtek ezek az információk az európai udvarokban, és hogyan használták fel őket kiemelkedő jelentőségű diplomáciai eszközként Raguza függetlenségének megőrzésére a versengő birodalmak között.
Natalia Królikowska-Jedlińska az oszmán–krími közös hadjáratokat kísérő szertartási keretrendszert vizsgálta. Ezek a csatatéri rituálék egyrészt kifejezték, másrészt megerősítették az Oszmán Birodalom és a Krími Kánság között fennálló politikai hierarchiát. Hangsúlyozták a közös iszlám identitást, és szimbolizálták a két szövetséges közötti egységet. Ugyanakkor ezek a szolidaritásnyilvánítások elfedték a státuszt és a rangsort érintő folyamatos feszültségeket. A 16. század végétől kezdve a források a nagyvezír és a kán egymáshoz viszonyított rangjára vonatkozó vitákra utalnak. Bár a perzsa háború (1578–1590) alatt a szertartások továbbra is a kán magas rangját hangsúlyozták – aki előtt a rangsorban csak a szultán állt –, az oszmán szerzők ebben az időszakban már úgy érezték, hogy a számára biztosított kiemelt bánásmód magyarázatra szorul. Ahogy a nagyvezír hatalma növekedett, különösen a katonai vezetés terén, a későbbi szertartások egyre inkább az ő elsőbbségét hangsúlyozták, miközben a kán továbbra is kiemelt tiszteletben részesült.
Marian Coman végül a 15. és 17. század közötti időszakra vonatkozó, krónikákból, utazási beszámolókból, moralizáló irodalomból és diplomáciai levelezésből álló széles körű forrásanyagot felhasználva vizsgálta a pohárköszöntők mint diplomáciai rituálé szerepét a havasalföldi fejedelmi udvar kultúrájában. A látogatók következetesen két jellemzőt emeltek ki a havasalföldi bankettekkel kapcsolatban: a kötelező, túlzott alkoholfogyasztást és a köszöntők szigorú hierarchikus sorrendjét. A rituálé fontos vallási felhanggal bírt: a köszöntőkben először Istent és a szenteket emlegették, majd csak ezt követően fordultak a politikai személyiségek felé. Marian Coman három elemzési keretrendszert javasolt: a kulturális antropológiát, amely az ivást a férfiak közötti versengő szocializációként értelmezi; a narratológiát és az imagológiát, amelyek a koccintást történetmesélésként és az „idegenség” megteremtésének eszközeként kezelik; valamint a szemiotikát, amely a koccintást politikai kommunikációként elemzi. Az egyes pohárköszöntők sorrendje, száma és a hozzájuk kapcsolódó gesztusok pontos diplomáciai üzeneteket közvetítettek. Végül a szertartás az oszmán vazallusként és keresztény szuverénként egyszerre működő Havasalföld paradox helyzetét tükröző metadiskurzusként is értelmezhető, amely lehetővé tette fejedelmei számára, hogy szűkös mozgásterükön belül is navigáljanak, és finoman érvényesítsék politikai befolyásukat.
