Konferencia

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Rubicon történelmi magazin a Szent István Emlékév alkalmából 2013. október 8-án konferenciát rendezett Székesfehérvár történeti kutatásának újabb eredményeiről az MTA BTK TTI Jakobinus Termében. Az "Aki magyar történetet ír, az csak székesfehérvári lehet” (Hóman Bálinttól eredő) címet viselő tanácskozáson – ahogyan Ujváry Gábor főszervező, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa megfogalmazta – minden jelentősebb művelődés-, művészet- és hadtörténész megszólalt, aki a városról kutatásokat végzett. A konferenciát a délelőtti ülésszak elnöke, Szakály Sándor, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektorhelyettese nyitotta meg, és köszöntőt mondott Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója, Cser-Palkovics András, Székesfehérvár Megyei Jogú Város polgármestere, L. Simon László, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke, valamint Rácz Árpád, a Rubicon főszerkesztője.

Fodor Pál köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a BTK TTI számára megtiszteltetés, hogy a rendezvény házigazdája lehet. Székesfehérvár jelentősége vitathatatlan, hiszen az Árpád-korban egy európai hatalom királyi székhelye, fővárosa volt, itt helyezték el az uralkodó dinasztia ereklyéit és a koronázási jelvényeket; káptalana országos hiteleshelyként működött. Az Árpádok ősi szállásterületén épült erődítést Szent István 1018-ban tette meg székhelyévé és a királyság világi központjává. Itt koronázták a magyar királyokat (1526-ig 43 királyt) és sokat itt is temettek el (1540-ig 15 királyt). A város nagy korszakának a török hódítás vetett véget, és csak a 18–19. században kezdett ismét fejlődni. A két világháború között az 1938-as Szent István Emlékév és annak eseményei ismét meghatározó jelentőséget adtak Székesfehérvárnak, nemzeti emlékhelyként, a magyarság európai történelmének, kulturális egységének szimbólumaként.

Cser-Palkovics András polgármester elmondta, hogy Székesfehérvár közgyűlése már 2010-ben döntött arról, hogy 2013-at Szent István Emlékévnek nyilvánítják, Szent István halálának 975. és a Székesfehérváron 1938-ban tartott országgyűlés 75. évfordulója tiszteletére. Az emlékév rendezvényeinek célja többrétű, egyrészt a város polgárait kívánja mélyebben megismertetni a város történetével, felhívni figyelmüket városuk múltjára és arra, hogy méltán lehetnek büszkék a történelmére. Másrészt Székesfehérvár múltját országosan is ismertté kívánják tenni, amihez olyan rangos szakmai partnerekkel sikerült együttműködést kialakítani, mint a Történettudományi Intézet és a Rubicon folyóirat. A Rubicon 2013/6. számát teljes egészében Székesfehérvárnak és történetének szentelték, és ezt a kiadványt a város minden (több mint 42 ezer) háztartásába eljuttatták. Emellett gyermekeknek szóló kiadványok is készülnek a város történelméről. Mindezzel arra kívánják felhívni a figyelmet a városon belül és azon kívül is, hogy Székesfehérvár napjainkban jelentős iparváros sok munkahellyel, ugyanakkor történelmi múltja országos jelentőségűvé teszi, történelmi terei (pl. a Romkert) nemzeti emlékhelyek. A polgármester köszöntőjét azzal zárta, hogy Székesfehérvár várja és szeretettel fogadja a látogatókat.

L. Simon László jelenlétének – mint köszöntőjében mondta – két indoka is van. Egyrészt mint a programok létrehozásához hozzájáruló NKA alelnöke üdvözli a rendezvényt. Kiemelte, hogy Székesfehérvár esete példaértékű több szempontból is. Az emlékév nem vált politikai programmá vagy kampányfogássá; a tudomány számára is számos lehetőséget nyújtott; a tömegérdeklődésre számot tartó eseményei (mint volt pl. a koronázási játék) művészi színvonalon szólították meg az átlagembereket. A szakmai-tudományos eredmények a nagyközönség számára ugyan nem olyan látványosak, de hosszú távon eredményei beépülnek a köztudatba. Másrészt L. Simon László maga is Fejér megyei illetőségű és jelenleg is ottani képviselő, és így magáénak vallja Székesfehérvárt, amelynek történeti jelentőségű tereinek (pl. Romkert, osszárium) rendezése országos ügy kell legyen.

Rácz Árpád, a Rubicon főszerkesztője (a folyóirat történetének legnagyobb példányszámával rendelkező) Székesfehérvár tematikus szám keletkezéséről beszélt. Hangsúlyozta, hogy a szerkesztés során igyekeztek nem helytörténeti jellegű, hanem inkább országos jelentőségű témájú írásokat megjelentetni. Emellett olyan általános témákat is feldolgoztak, amelyek Fehérvárhoz valamilyen módon kapcsolhatóak voltak, mint például a Vitézi Rend (mivel az utolsó vitézavatás Székesfehérváron volt 1938-ban), vagy Aba Novák életműve (mivel a székesfehérvári Szent István-mauzóleum díszítésében részt vett).

Zsoldos Attila akadémikus, MTA BTK TTI, tudományos tanácsadó Székesfehérvár az Árpád-korban című előadásában elsősorban a középkori város szerkezetéről, elhelyezkedéséről beszélt. Fehérvár mind településszerkezetét, mind lakói jogi helyzetét illetően széttagolt településhalmaz volt inkább, semmint valamiféle egységes város. A mai székesfehérvári belváros a középkorban mocsaras területen feküdt, melynek egy nagyobb szárazulata közepén épült fel az először 1009-ben említett ispáni vár. Miután István király ide helyezte dinasztiája szakrális központját, e földterület egészét fallal vették körül, s ezen belül épült meg a bazilika és a prépostság épülete. Ez a rész alkotta a késő középkori város központi részét, Vár néven. Ekörül újabb településmagok jöttek létre, leghamarabb északkeletre, a Budára vezető út mentén, ahol latin „vendégek” telepedtek le. Ez a külváros IV. Bélától kapott önrendelkezést biztosító kiváltságlevelet, ekkortól tekinthető Fehérvár középkori értelemben vett városnak. Egy újabb, Újfaluként emlegetett külváros a Fehérvárral szomszédos Novaj falu egy részéből alakult ki, amelyet Erzsébet királyné (V. István özvegye) adományozott Fehérvárnak. A 13. század végén jött létre a Vártól nyugatra Újváros vagy Sziget néven emlegetett rész. Több Fehérvár létezett a középkorban, a polgárok városa mellett élt több más, „egyházi Fehérvár” is: Szentkirályfölde (a 12. század második felében alapított johannita rendház körül) és Ingovány (a fehérvári káptalan faluja).

Pálffy Géza, a BTK TTI tudományos tanácsadója Az utolsó székesfehérvári királykoronázás (1527): Habsburg I. Ferdinánd ceremóniájának régi és új elemeiről címmel az MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoportja keretében végzett új kutatásait foglalta össze a középkori magyar koronázóvárosban tartott utolsó magyar királykoronázásról, Habsburg I. Ferdinánd 1527. november 3-ai ceremóniájáról. A referátum – a Szent István Emlékévet ünneplő székesfehérváriak mellett – a magyar történelem és a Habsburg Monarchia egyik legkiválóbb ismerője, a 70. születésnapját október 7-én betöltött Robert Evans oxfordi professzor előtt is tisztelgett. Az előadó részletesen bemutatta, hogy a magyar politikai elit összességében annak ellenére is sikerrel örökítette tovább a késő középkori koronázási ceremóniák legfőbb jellegzetességeit, hogy 1527 őszén egy a korábbi Jagelló-udvarétól teljesen más szokásrendben nevelkedett, új dinasztiából érkező uralkodó lépett a magyar trónra. Jelentős újításnak számított ugyanakkor, hogy a magyar történelemben bizonyíthatóan elsőként a koronázó főpap már nem egyedül, hanem Báthory István nádorral együtt helyezte a Szent Koronát az új király fejére. Sőt, ezt megelőzően ő kérdezte meg a rendeket arról, hogy elfogadják-e Ferdinándot uralkodójuknak. Mindez kiválóan tanúskodott arról, hogy az ország új uralkodója csakis a rendek nagyobb részét kitevő világi elit támogatásával lehetett király, miközben szemléletesen jelezte Ferdinánd táborában a nádor páratlan befolyását is. Az utolsó fehérvári koronázáson mindezeken túl számos jel utalt már arra is, hogy a Jagellók magyarországi kihalta után Közép-Európában a korábbi magyar–cseh középhatalom szerepét az osztrák főherceg kialakulóban lévő, új összetett monarchiája veheti át: egyrészt a ceremónia közepén az új uralkodó idegen udvarnoka, Caspar Ursinus Velius nagy beszéde; másrészt Ferdinánd király népes idegen (osztrák, cseh, spanyol és németalföldi) kísérete és külföldi testőrsége; végül a születőben lévő Habsburg Monarchiát szimbolizáló, a ceremónián felvonultatott országzászlók (Ausztria, Magyarország, Csehország, Dalmácia és Horvátország címereivel). Végül a kutatócsoport-vezető felhívta a figyelmet arra is, hogy a magyar politikai elit Székesfehérvár török kézre kerülése (1543) után sem adta fel az itteni koronázási hagyományok továbbvitelét, így annak egyes elemei egészen az utolsó királykoronázásig (Budapest, 1916) továbbéltek. Ennek köszönhetően a magyar királykoronázások – akár Pozsonyban, akár Sopronban vagy később Budán – később is a legfőbb alkalmat kínálták az egykori önálló magyar királyi udvar hagyományainak továbbvitelére, a Habsburg államkonglomerátumba kényszerűségből bekerült történeti magyar állam szuverenitásának kiemelésére, sőt a középkori magyar birodalom, a Magyar Korona országainak szimbolikus megjelenítésére.

Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese arra mutatott rá Székesfehérvár katonai jelentősége és szerepe 1848–1849-ben című előadásában, hogy Székesfehérvár városa a Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban elveszítette katonai jelentőségét. Miután az ország közepén fekvő városról van szó, erődítéseinek fenntartása teljesen értelmetlen lett volna, ezért a 18. században ezeket lebontották. 1848–1849-ben azonban a város három ízben is szerepet játszott a magyar szabadságharc hadműveleteiben. Először 1848 szeptember második felében, amikor Jellacsics betörését követően Batthyány Lajos miniszterelnök ezt a várost jelölte ki a Dráva-vonalról visszavonuló és a Dunántúlra irányított csapatok összpontosítási helyéül. A várost erre földrajzi fekvése, Budapesthez való közelsége tette alkalmassá. Ugyanakkor a nagy kiterjedésű település megvédésére nem volt remény, annál is kevésbé, mert a Balaton déli partján előretörő horvát erők könnyen a magyar haderő hátába kerülhettek volna. Ezért adta fel a magyar hadvezetés a várost, és vonult vissza a Velencei-tó északi partjára. A pákozdi csatát követően Jellacsics csapatai Móron át Győr felé vonultak vissza. A bán ugyanakkor közel 1200 főnyi helyőrséget hagyott a városban. Miután várható volt, hogy a magyar csapatok üldözni fogják az ő erőit, ennek a kikülönítésnek egyetlen értelme lehetett: az, hogy összeköttetést biztosítson a szeptember 21-én Szlavóniából betört, s Baranya, Tolna és Fejér megyén át észak felé tartó, Karl Roth vezérőrnagy vezette hadosztály, illetve Jellacsics fősereg között. Az október 3-án Székesfehérvárott kitört sikeres népfelkelés, illetve a magyar csapatok október 4-én történt bevonulása ezt tette lehetetlenné, s ezzel előkészítőjévé és egyik okává vált a Roth-hadosztály október 5-én Bárándpusztánál, illetve 7-én Ozoránál történt megadásának. A város utoljára 1849. augusztusában jutott katonai szerephez. A komáromi magyar haderő augusztus 3-i kitörése következtében felértékelődött a Székesfehérváron átvezető Király-út. A megszálló csapatok augusztus 5-én kiürítették a várost, ahol újra a magyar hatóságok vették át az irányítást. Népfelkelést hirdettek, gyakorlatilag a lehető legrosszabbkor, ugyanis egyelőre nem volt a közelben olyan magyar haderő, amely támogatást nyújthatott volna a fehérváriaknak. Miután azonban Johann Kempen von Fichtenstamm altábornagy, a pest-budai cs. kir. katonai kerület parancsnoka rosszallta a város feladását, Eugen Isidor Falkenhayn vezérőrnagy augusztus 10-én éjjel támadást indított a város visszavételére. A székesfehérvári népfelkelők az összecsapásban vereséget szenvedtek, ám Falkenhayn nem mert bevonulni a városba, hanem visszavonult Martonvásár felé. A város végleges megszállására csak augusztus 19-én került sor.

Ujváry Gábor az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Tudományszervező Központ vezetője Székesfehérvár és a két világháború közötti magyar kultúrpolitika címmel tartott előadást. A városnak a 18. század első felétől kezdődően kulturális értelemben véve is regionális vezető szerepe volt, amely többek között a jezsuita, majd pálos, végül ciszterci (fő)gimnázium magyar művelődéstörténetben is kiemelt szerepet betöltő, jeles tanárainak és később ismertté vált diákjainak köszönhető. Wekerle Sándor miniszterelnök és Zichy János kultuszminiszter mellett itt végzett Klebelsberg Kuno, a két világháború közötti korszak jeles kultuszminisztere vagy minden idők egyik legkiválóbb magyar történésze, Szekfű Gyula is. Bár utóbbiak a két világháború között a kulturális élet meghatározó személyiségei voltak, a város fejlesztéséért náluk mégis többet tett Hóman Bálint, aki Székesfehérvár országgyűlési képviselőjeként – körzete felemeléséért – minden lobbierejét felhasználta. Jórészt ennek köszönhető, hogy a város rendkívül gyors, kulturális infrastruktúráját is érintő fejlődésen ment át a harmincas években, és 1938-as ünnepi emlékéve kapcsán az országos figyelem középpontjába került. Régészeti és művészeti tekintetben nagyban hozzájárult ehhez a kiváló tudós és „kulturális menedzser”, Gerevich Tibor. Ő nemcsak a Szent István-kori bazilika ásatásait folytatta, de a „római iskola” néven ismert festő- és iparművész, illetve építész pártfogoltjait is állami és egyházi megrendelésekkel segítette Székesfehérvár művészi gyarapodása érdekében. Az 1930-as évek így váltak a középkor után a város második aranykorává.

Sudár Balázs, az MTA BTK TTI tudományos munkatársa Fehérvár a török korban címmel tartott előadást. A várost 1543-ban foglalták el Szülejmán szultán csapatai. Szokás szerint dzsámivá alakították a település legjelentősebb templomát. Itt azonban a választás – a királysírok miatt – nem a királyi bazilikára esett, hanem a plébániaként működő Szent Péter templomra, amely amúgy is a város legmagasabb pontján állt. Hamarosan a bazilika is részben mecsetté lett átalakítva, melyet Evlia Cselebi utazó leírásában Melijász-dzsámi néven emleget, s amely minden bizonnyal a defterek „régi dzsámijával” azonos. Átalakítására – amennyiben az itt szolgálatot teljesítő történetírók információja helyes –, 1543–1545 között került rá sor. Valamikor az 1550–1560-as években emelhette intézményét a végek jeles harcosa, Veli bég, s mindenképpen 1578 előtt épült Szokollu Musztafa budai pasa dzsámija és mecsetje. A 16. században épült a Besli és a Palotai külvárosok egy-egy dzsámija/mecsetje, s az Ingovány külváros imahelyei is. Az 1601–1602-ben készült metszetek és felvételek öt-hét minaretet jeleznek. A 15 éves háború viszontagságai minden bizonnyal több korábbi intézményt tönkretettek, épült azonban egy új dzsámi, Karakas Mehmed pasáé. A források összesen 15 dzsámiról szólnak, ami Székesfehérvár jelentőségét bizonyítja, hiszen az egész hódoltságban csak 6 városban volt tíznél több imahely (Pécs, Fehérvár, Buda, Eger, Temesvár, Várad). Fehérvár határterületnek számított, fontos katonai szerep hárult rá az oszmán hadműveletekben.

Pollmann Ferenc, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója Fehérvári ezredek a Nagy Háborúban címmel a fehérvári huszárok első világháborús szerepéről tartott előadást. Bár Székesfehérvár mind közös hadseregbeli (azaz császári és királyi), mind honvéd (azaz magyar királyi) gyalogezreddel rendelkezett, ezek nem teljesen azonos területről nyerték katonaállományukat. Mindenesetre mind a 69. közös, mind a 17. honvéd gyalogezred hadkiegészítési kerülete magába foglalta Fejér megyét, az eltérés inkább abban volt, hogy a honvédezredé egész Tolna megyére (továbbá Somogy megye igali és tabi járására) kiterjedt, a közösé ellenben csak néhány tolnai járásra.  A két említett ezreden kívül még ide kell sorolni a 17. népfölkelő gyalogezredet is, amely a két székesfehérvárin kívül a kaposvári népfelkelő járásból kapta embereit. És természetesen ide tartoznak még a 10-es huszárok – a híres-nevezetes Vilmos huszárok – is, annak ellenére, hogy a világháború kitörésének idejére már elkerültek Székesfehérvárról. Ezeknek a csapattesteknek a világháborús szerepléséről elmondható, hogy a sors – és az osztrák-magyar hadvezetés – egyáltalán nem kímélte őket. 1914 augusztusa és 1918 novembere között több-kevesebb időt szinte mindegyikük harcolt a Monarchia fő hadszínterein, azaz a szerb, az orosz, a román és az olasz fronton. Limanova, az Isonzó, a Doberdó, a Piave mind tanúsíthatja a fehérvári ezredek helytállását. Különös figyelmet érdemelnek a 17-es népfölkelők. Az idősebb évjárathoz tartozó katonákat fegyverbe szólító népfelkelés harcértékét általában kevésre becsülték 1914 előtt. Néhány népfölkelő ezred – köztük a fehérvári – azonban rácáfolt ezekre a várakozásokra. A 17-esek világháborús szereplésének történetét újabban Rózsafi János, Pintér Tamás és Stencinger Róbert – a hadirégészet módszereit is alkalmazva – intenzíven és eredményesen kutatja.

Turbucz Dávid (MTA BTK TTI) előadása az 1919 és 1944 közötti Horthy-kultusz székesfehérvári vonatkozásairól szólt. Az előadó erről néhány, a korszak különböző időszakaiból kiválasztott kultuszépítési alkalom bemutatásán keresztül beszélt. A Horthy-kultusz az első világháborús vereségre és összeomlásra adott reakcióként értelmezhető, ami szerint csakis Horthy Miklós, a nemzet vezére vezetésével van lehetősége a magyar nemzetnek leküzdenie azt a válsághelyzetet, amibe belekerült, azaz, visszaszereznie az elveszített nemzeti nagyságot, orvosolnia az elszenvedett nemzeti sérelmeket. A korszak hivatalos – egyoldalú, szelektív és túlzó – Horthy-képe ezt az üzenetet közvetítette. Eddigi kutatásai összegzéseként Turbucz megállapította, hogy a fehérvári Horthy-kultusz érdemben nem tért el a kormányzó országos keretek között létező vezérkultuszától. A Székesfehérvári Friss Újságban közvetített Horthy-kép, a vezérkép főbb elemei megegyeztek az országos napilapok tartalmával, ahogyan a kultuszépítés főbb alkalmai – számos esetben a kormányzat rendelkezéseivel is összefüggésben – sem tértek el az ország más településein is létezőktől. Így Horthy városlátogatásai és a személyéhez kötött évfordulók alkották a kultuszépítés gerincét. A fenti kultikus üzenet közvetítésében a helyi sajtón kívül részt vettek a vármegye és a város, a helyőrség és az egyházak reprezentánsai is. Mindemellett a Horthy-kultusz rendelkezett helyi vonatkozásokkal is, ugyanis a kormányzó méltatása a székesfehérvári identitás ápolására is lehetőséget adott. Így például a vezért méltató beszédek és cikkek gyakran hivatkoztak a város „ősi múltjára”, a koronázóvárosi szerepére, sőt, a helyi Prohászka-kultusz bizonyos téren összeolvadt Horthy Miklós kultuszával is.

Gärtner Petra művészettörténész a székesfehérvári Szent István Király Múzeumból Az 1938-ban kialakított székesfehérvári Romkert címmel tartott előadást a Romkert tervezéséről, építéséről, művészi kialakításáról és díszítéseinek szimbolikájáról. A székesfehérvári Szűz Mária-prépostság a középkori Magyarország király- és királyné-koronázásainak, királyi esküvőknek és temetkezéseknek a helyszíne lett. Itt őrizték évszázadokon át a koronát és a koronázási jelvényeket, itt nyugodott Szent István király és ugyancsak szentté avatott fia. A templom pusztulása a város 1543-as török kézre kerülésével kezdődött, majd az 1930-as években, Szent István évfordulója közeledtével a terület a figyelem középpontjába került. A valamikori prépostság területén a Romkert – benne a díszes mauzóleum Szent István szarkofágjával – kialakítása jól átgondolt, tudományos alapokon szerveződő, sokrétű kutatási program keretében valósult meg, amely szoros értelemben az 1936-ban megkezdett régészeti ásatásokkal indult. Az előkészítő szakasz azonban a harmincas évek elejére nyúlt vissza, fokról fokra építették ki a dramaturgiai csúcspontot, az 1938-as Szent István Emlékévet s benne a vitézavatást, a Szent Jobb látogatását és a Romkert fehérvári országgyűléssel egybekötött hivatalos megnyitóját. A Romkert – melynek létrehozásában a történelmi emlékezet ébrentartása kapta a főszerepet – szimbolikája Szent István király attribútumainak hangsúlyozásával a magyarság európai múltját bizonyította.

Mózessy Gergely gyűjteményigazgató a Székesfehérvári Püspökségről Prohászka Ottokár emlékezete 1927–1938 között – a temetéstől az újratemetésig címmel azt a folyamatot mutatta be, amely a püspök halálától ünnepélyes újratemetéséig vezetett el. A 19–20. század fordulójának legnagyobb hatású magyar katolikus főpapja volt Prohászka, „sajtóapostol”, keresztényszociális programot hirdető – és következetesen élő – politikus, filozófus és teológus, nagy hatású lelki vezető, 1905–1927 között székesfehérvári megyés püspök, korának kétségkívül legnagyobb magyar hitszónoka. 1927. április 6-án temették el Székesfehérváron. A korabeli lapok tanúsága szerint számos kezdeményezés született a püspök halálát követően emlékének méltó megörökítésére, köztük egy emléktemplom („Ottokár katedrális”) építésének gondolata Székesfehérvár búrtelepi részén. A székesfehérvári egyházmegye 1927 augusztusában beiktatott új püspöke, Shvoy Lajos határozottan kiállt az emléktemplom építésének terve mellett. A Prohászka Ottokár Emléktemplom Építőbizottsága 1929. február 18-án írta ki az országos titkos tervpályázatot egy 2000 fő befogadására alkalmas emléktemplomra, amelyhez plébánia és kultúrház is kapcsolódik. Fábián Gáspár győztes terve összességében klasszicizáló hatású volt, a monumentális templom azért épült, hogy Prohászka Ottokár sírját befogadhassa. A Prohászka Ottokár emléktemplomot a hívek a püspök születésének 75. évében, 1933-ban vehették birtokukba. Prohászka Ottokár halálának 10. évfordulójára, 1937 áprilisára hirdette a megyéspüspök és a polgármester az áttemetést, később azonban ezt jó érzékkel elhalasztották 1938-ra, Székesfehérvár városának ünnepi évére. 1938. június 1-je így kettős ünnep lett Székesfehérváron. A Szent Jobb országjárásának második színhelyeként ekkor látogatott az egykori koronázóvárosba, a szent király halálának feltételezett temetésének és szentté avatásának biztos színhelyére. A nap másik eseménye volt Prohászka Ottokár újratemetése. A kettős ünnepen mintegy 50 ezer ember vett részt, mély méltósággal.

Demeter Zsófia, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum igazgatója Az 1938-as ünnepi év Székesfehérvár fejlesztésében címmel tartott előadást. Az 1938-as Szent István Emlékévre Székesfehérvár városa évtizedes munkával készült: jelentős fejlesztések eredményeként a műemléki, művészeti s tudományos élet megújítása érdekében tudatosan építkezett. A dicső történelmi múltra alapozott, megújított és feldíszített Belváros és a modern nagyváros egyszerre bontakozott ki, és került első nagy királyunk városaként az országos ünnepségek középpontjába. Szent István király halálának 900. évfordulója ünnepén a Városháza díszudvarán, 1938. augusztus 18-án országgyűlés foglalta törvénybe első királyunk dicső érdemét és szentté avatásának emléknapját, augusztus 20-át tette piros betűs ünneppé. Ez a nagy korszak ma is méltó a kutatásra. A fejlesztés kettős alapelve, a dicső történelmi múltra alapozott modern nagyváros kialakítása Csitáry Emil polgármesteri programjában 1931-ben kapcsolódott egybe. Hóman Bálint képviselőnek, akkor vallás- és közoktatásügyi miniszternek, aki 1934-től a város díszpolgára volt, a Szent István jubileumi év országos ünnepségeihez sikerült kapcsolni a helyi kezdeményezéseket. A folyamat, ahogyan a modern nagyváros maga is, sok összetevőből épült. Látványos elemek: pompás, lélekre ható ünnepségek, a Belváros műemléki szempontú megújítása, a közparkok modernizálása, bontások és építések, a díszkivilágítás és az utcák rendszeres tisztítása mellett jutott figyelem még a cégfeliratok egységesítésére is. Az épületek felújítása, de különösen az új szobrok elhelyezése a tervekbe bevont közvéleményt élénken foglalkoztatta: tele van a korszak sajtója ilyen természetű vitákkal, új és új elképzelésekkel. Ennek az újjáalakítási folyamatnak számtalan eleme ma is látható. Ekkor rendezték a Városház teret, s ennek szempontjából a Romkert feltárása és kialakítása, valamint a Városháza tömbjének átalakítása mondható a legjelentősebbnek. A rossz vagy elrontott homlokzatú házakat átalakították, s a püspöki székesegyházat és a Szent Anna-kápolnát restaurálták. Új tereket és parkokat alakítottak ki. Az ünnepi évet a frissen átalakított, újjáépített Városháza átadásával 1938. január 17-én díszközgyűléssel nyitották meg. Az ünnepségekkel teli év legjelentősebb eseményei 75 év távolából kétségtelenül azok voltak, amelyek országos érdeklődést vonzottak. A vitézavatás (1938. május 22.), a Szent Jobb látogatása és Prohászka Ottokár püspök újratemetése (1938. június 1.), illetve a legjelentősebb, a kihelyezett ünnepi országgyűlés (1938. augusztus 18.) alkalmával a város lakosságához képest hatalmas tömegek látogattak Székesfehérvárra: ekkor avatták fel hivatalosan a Romkertet és Sidló Ferenc Szent István királyt ábrázoló lovas szobrát is. Ez utóbbi a nemzet ajándékaként áll ma is fel a Megyeháza előtti téren. A fehérváriak máig szívesen emlékeznek erre a korra, amely felmutatott valamit a régi dicsőségből, valamit, amiből erőt meríthetett, s olyat is, amit saját hasznára tudott fordítani. Éppen ez a kettősség a siker forrása.

Paksa Rudolf (MTA BTK TTI) Szálasi és Székesfehérvár című előadásának Szálasi és Székesfehérvár sajátos, érintőleges kapcsolata adta az apropóját: Szálasi az 1938-ban felállított Sidló-féle Szent István-szoborról, valamint az ugyanekkor megjelent Hóman Bálint által írt Szent István-monográfiáról lesújtó véleményt fogalmazott meg börtönnaplójában. Ennek kapcsán az előadó részletesen bemutatta Szálasi történelemszemléletét – már amennyiben szerinte ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk, hiszen Szálasi történelemképét csak töredékes gondolatfutamainak összeolvasásából próbálhatjuk meg összeállítani. Ennek értelmezéséhez kitekintést adott három nemzetiszocialista történész tevékenységére. A már jól ismert Málnási Ödön és Baráth Tibor helyett azonban a jóval ismeretlenebb Péchy Henrikre koncentrált, aki a történelmi hullámelméletével igazi historiográfiai csemege. Tézise szerint a Péchy által művelt hullámelmélet, és ennek folyományaként a „kiszámítható jövő” koncepciójának hatása Szálasi történelemszemléletében is megfigyelhető. Szálasi fanatizmusa tehát nem csupán vallásos kiválasztottságtudatára épült, hanem a történelmi szükségszerűséget és kiszámíthatóságot hirdető történelemszemléletére is.

Horváth Sándor, az MTA BTK TTI tudományos főtanácsadója A székesfehérvári városi és társadalmi terek átalakulása a második világháború után című előadásában bemutatta, hogy a város épületei, terei és társadalma 1958 és 1989 között nagyobb arányú változásokon mentek keresztül, mint az azt megelőző évszázadban. A csendes mezővárosból iparvárossá vált, a hagyományosnak mondható városi elit keveredett az új bevándorlók tömegével, a történelmi belvárost körülölelte a lakótelepek gyűrűje, a falusias külvárosok kertvárosokká váltak. A társadalmi szerkezet és a terek megváltozása mellett a korszakban uralkodó ideológia is meghatározta az új épületek funkcióit, egyúttal az „ezeréves” város imázsának hangsúlyozásával a városi identitás visszatérhetett a város gyökereihez úgy, hogy közben megfelelt a hivatalos elvárásoknak is. Székesfehérvár ebben a korszakban is nevezhető mind építészetileg, mind a társadalom szemszögéből a kompromisszumok városának, melyek időnként az elvtelen megalkuvásnak, máskor burkolt ellenállásnak tűnhettek a város lakóinak. Ennek eredményeként – bár számos épületcsoport és a belváros látképe áldozatul esett – itt többet építettek, mint bontottak, és ha bontottak, azt elsősorban a háború bombái tették. A fehérvári lelkekben is hasonló történhetett a szocializmus évtizedeiben. Az új ipari munkahelyek és lakótelepek ellenére vasárnaponként ugyanúgy a belvárosi korzó telt meg ünneplőbe öltözött emberekkel, mint a háború előtti évtizedekben, csak a városi díszletek a lakótelepek gyűrűjében már más jelentéssel bírtak.