A kommunista településpolitika víziói és gyakorlata címmel került sor konferenciára az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció 50. évfordulója alkalmából a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalában a NEB és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Vidéktörténeti Osztálya szervezésében 2021. december 7-én. Jóllehet a településpolitikát nem szokás a társadalomtörténet lényeges elemének tekinteni, a kommunista diktatúra időszakában ez volt a vidéki népesség életét leginkább befolyásoló tényezők egyike – hangsúlyozta Földváryné Kiss Réka (NEB) bevezetőjében. E tézishez csatlakozott az első előadó, Horváth Gergely Krisztián (BTK–NEB Vidéktörténeti Témacsoport), aki a kollektivizálás és a társadalompolitika mellett a harmadik legfontosabb pillérnek nevezte a településpolitikát, amelynek vizsgálata nélkül nem érthetők meg a vidéki társadalomban 1948-at követően bekövetkezett demográfiai–átrétegződési folyamatok. A délelőtti, Földek, falvak, külterületek. A vesztesek című szekcióban A kommunista falupolitika víziói, gyakorlata és következményei Magyarországon címmel elhangzott elődásában elsősorban azt hangsúlyozta, hogy míg a társadalomtörténeti–földrajzi feldolgozások a kommunista vidékpolitika, s ezen belül különösen az OTK negatív hatásait gyakorta mint nem szándékolt következményeket magyarázzák, addig a regionális tervezésben valójában már az 1950-es évek elejétől forrásokkal igazolhatóan jelen volt egy erőteljes faluellenes irányzat. A területi tervezés műhelyeit bemutatva rekonstruálta, hogy az 1950-es évek elején lehetőséghez jutó fiatal mérnökgeneráció működése végigkísérte az államszocializmus időszakát. Ebből eredeztethető, hogy egészen a hetvenes évekig tovább éltek olyan, a sztálini típusú településtervezésből származó elemek, mint pl. a gazdaságosan üzemeltethető települések feltételeként elvárt háromezres népességszám, ami az OTK forráselosztási gyakorlatát is meghatározta.
Ö. Kovács József (MNL OL–PPKE BTK) Határszemle. A „magyar agrárcsoda” tapasztalattörténetei című előadása elején felidézte a kényszerkollektivizálás utáni időszak kortársi véleményeit, amelyek a téeszvilág strukturális feszültségeit jellemezték. Az egykori, hagyományos paraszti élet ,,törvényei” (föld, munka, függetlenség) tükrében az 1980-as évekből az előadó olyan minisztériumi levéltári forrásokat idézett, amelyek kvantitatív mutatók alapján is életszerűen ábrázolták a vidéki legnagyobb munkahelyek belső viszonyait: így például az egyszerre jelentkező munkaerőhiányt és „-fölösleget”, a nők és a nyugdíjasok hátrányait. A mezőgazdaságinak nevezett üzemek többsége az ismét támogatott (lényegében egyéni) háztáji gazdálkodásra, az állami juttatásokra, valamint különböző ipari, szolgáltató tevékenységekre támaszkodott. Az 1981. évi miniszteri jelentésben olvasható, az addig okozott ökológiai károk húsz évre becsült rehabilitálási ideje más megvilágításba helyezi a nagytáblás, iparszerű mezőgazdaság történetét is.
Bán Gergely Károly (MNL HBML) Négy alföldi megye külterületei (1949–1970) című előadása kezdetén kiemelte, hogy míg 1949-ben az alföldi lakosságnak még hozzávetőleg 33%-a élt külterületeken, ez az érték 1990-re alig haladta meg a 6%-os arányt. Ezen értékváltozások alapvetően tükrözik az államszocialista rendszer „tanyapolitikáját”. Kvantitatív vizsgálatába a négy legnagyobb arányú külterületi népességgel rendelkező alföldi megyét vonta be (Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Jász-Nagykun-Szolnok), s ezek külterületeinek állapotát vizsgálta két időmetszetben, összesen 224 településen. Rámutatott, hogy a Duna–Tisza közén, a családi művelésben maradt szakszövetkezeti földeknek köszönhetően, az átlagnál kevésbé csökkent a külterületi lakosság, míg a tiszántúli térségben jelentősebbnek mondható e folyamat. A Tiszántúl 1970-re gyakorlatilag elvesztette a tanyásvidéki jellegét, a Duna-völgy pedig közel került a teljes tanyafelszámolódáshoz, s csak a Homokhátság maradt meg tanyás vidéknek.
Mikle György (BTK TTI) előadásában (Puszták az OTK előtt és után Komárom megyében) a megye egykori uradalmi pusztáin végbemenő változásokat mutatta be az OTK-t megelőző és az azt követő évtizedben. Az egykori nagybirtokokon létrehozott lakhelyek sorsát az 1960-as és 1970-es években is elsősorban az agrárüzemek (nagyrészt állami gazdaságok, kisebb részt termelőszövetkezetek) alakították; a községi tanácsok és a megyei tanács szerepköre korlátozott volt ezeken a külterületi lakott helyeken. Az OTK-val is összefüggésben, a pusztákra jelentős hatást gyakoroltak az agrárüzemek változó elképzelései, amelyek főleg az iparszerű mezőgazdaság térnyerésében (így a majorok lakófunkciójának felszámolásában), valamint a kedvezményes belterületi lakáshoz jutás rendszerének kialakításában öltöttek testet. Közvetve az államapparátus döntései is hozzájárultak a pusztai népességszám csökkenéséhez: a külterületi iskolahálózat megszüntetése, valamint a nagyüzemek összevonása felerősítette a majorbeli népesség elköltözését. A megye pusztai népességének lélekszáma – az országos tendenciákkal összhangban – jelentősen (az 1960-as 11 000-ről 1980-ra 5900 főre) csökkent.
Keresztes Csaba (MNL OL) Vesztesből nyertes. Közberuházások Sóskúton 1970–1989 között című előadása a Pest megyei község fejlesztéseit tárgyalta a címben jelzett időszakban. A korabeli beruházási politikát alulnézetből láttatta, és egyedi példaként mutatta meg az OTK-nak az alsófokú központtá előléptetett községre gyakorolt hatását. Az előadó felvázolta a nagyobb beruházások: az 1970–1971-ben épített új művelődési ház, az 1977-ben felépült új óvoda, és az 1982–1986 között létrehozott új általános iskola korabeli építésének „szocialista furcsaságoktól” sem mentes történetét. Mindezt – országos kitekintésben is – összevetette az ezt megelőző 20-25 évnyi korszak infrastrukturális fejlesztési elmaradásaival.
A délutáni, Megyék és székhelyeik. A kedvezményezettek című szekció első előadójaként Czetz Balázs (MNL OL) A bodajki településfejlesztési koncepció és eredményei című előadása a Sztálinváros árnyékában maradó, kevéssé ismert községbe kalauzolta a hallgatóságot. Fejér megyében a Rákosi-korszakban addig soha nem látott mértékű ipari beruházások történtek. Új városok, gyárak, erőművek alapjait rakták le, a korra oly jellemző módon: komoly hatástanulmányok, alaposan átgondolt megvalósítási koncepciók nélkül. A Fejér megyei Bodajk község életében is volt egy rövid szakasz, amikor az országos politika olyan szerepet szánt neki, amelyre alapvetően nem volt alkalmas. A szomszédságában, Balinkán nyitott bányaüzem mellett a politikai döntéshozók egy ötezer lelket befogadni képes bányászvárost is szándékoztak alapítani. Az újonnan nyitandó mintabánya és a hozzá kapcsolódó bányászváros szükségszerűen megkívánt egy, a munkavállalók elhelyezésére alkalmas, a szocialista életszemléletnek megfelelő lakótelepet. A gyorsan iparosodó településekre jellemző módon nagy számú, újonnan toborzott munkás érkezett, ami azután sok konfliktus forrásává vált. Az 1953-ban meghirdetett gazdaságpolitikai korrekció az ipari beruházások jelentős részét leállította vagy erősen visszafogta, a kevésbé fontos perifériális építkezések véglegesen félbemaradtak, köztük a bodajki is. Nem épült több lakás, a bányászlakótelep további fejlesztése lekerült a napirendről, miként a település várossá fejlesztése sem volt többé cél.
Bagdi Róbert (DE GTK) Szolnok város térszerkezetének megváltozása című előadása az ipari és komolyabb városi tradíciók nélküli megyeszékhely fejlesztésének dilemmáit járta körbe. Az 1960-as évtizedtől kezdődően számos új városképi elem, illetve lakótelep megépítése alakította ki a ma ismert Szolnokot. Az új lakótelepek többségét szanálandó területekre építették. Az 1960-as évek végén a lakáshiány enyhítése céljából azonban egy új lakótelep felépítése is előtérbe került, amelynek elhelyezésére több helyszín is felmerült. A szanálási költség alacsony volta miatt az alacsony népsűrűségű Kisgyepre esett a választás, az ott megvalósítandó lakótelep első terve 1969-ben készült el. Az 1970-es évek elején – többek között azért, mert az építendő lakásszámot ötezerről hatezerre emelték fel – új tervet kellett készíteni. A végső döntést 1974-ben hozták meg a Széchenyi-lakótelep felépítéséről, ami jelentősen módosította a város térszerkezetét azzal, hogy a Budapest–Szolnok–Debrecen vasútvonaltól északra valósult meg. A Széchenyi-lakótelep 1976 és 1985 között épült fel, az eredeti tervek szerinti lakásszám háromnegyedének megépítésével. Bár a lakótelep elkészült, az odaköltözők mindennapjait még évtizedekig meghatározta a városi életnívót biztosító infrastruktúra és intézményi háttér hiánya.
Káli Csaba (MNL ZML) Zalaegerszeg mint megyeszékhely expanziója című előadása elején a népességszám változásának nagyságrendjével érzékeltette, milyen volumenű változások következtek a kommunista korszakban. Zalaegerszeg lakossága 1949 és 1990 között 15 ezerről 62 ezerre növekedett, ez az egyik legnagyobb ívű változás volt a megyeszékhelyek sorában. Ez a számadat önmagában is mutatja, hogy a kommunista dogmatika egyik régtől meglévő eleme, a városodást, majd városiasodást kiváltó és mindenhatónak tekintett indusztrializáció milyen hatással volt a kedvezményezett településekre. Zalaegerszeg esetében az 1950-es évek elejétől zajló fokozott iparosítási és ezzel együtt urbanizációs folyamatban az 1971-ben elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció csak egy állomás volt, amely tulajdonképpen tudományos – vagy annak látszó – érvekkel támasztotta alá a nagyobb városok kiemelt költségvetési és fejlesztési pénzekkel való, aránytalanul nagy támogatását. Mindemellett a kisebb települések, különösen a Zalában nagy számban előforduló aprófalvak ellehetetlenítését illusztrálja az a számadat, miszerint Zala megye 1971 és 1975 közötti fejlesztési alapjának 34%-a jutott Zalaegerszegnek, ahol a megye lakosságának 18%-a élt, míg a megye lakosságának 60%-át jelentő 244 falu a forrásoknak alig több mint 10%-át kapta.
Bánkuti Gábor (PTE BTK) Növekedéskényszer és szűkösség. A településfejlesztési politika rendszerszintű anomáliáinak városképi lenyomata Pécsett című előadásában a baranyai megyeszékhely példáján mutatta be a kommunista településfejlesztési politika térbeli dimenzióit és a beruházások városképi lenyomatát. A város számára előbb a bányászat erőteljes felfutása, majd a hatvanas évektől a kijelölt régióközpontoknak biztosított források és szerepkörök teremtettek kivételes helyzetet. A város arculatában bekövetkező változások egyik meghatározó okaként az államszocialista bürokratizmus napi gyakorlatát, a „mennyiségi szemlélet” eluralkodását emelte ki, az anyagi és területi „szűkösség” meghatározó volta mellett, a településfejlesztés legfontosabb célszámait egyoldalúan kiemelő, a népességnövekedést prognosztizáló és szorgalmazó állásponttal magyarázva a torzulást. Értékelése szerint ez a rendszer generálta azt a – tonnákban, kilowattokban, vagy éppen „lakásszámban” felmutatható – teljesítési kényszert, amely nemcsak a falvak sorsát pecsételte meg, hanem a kedvezményezett településeket, így Pécset is kényszerpályára állította.
