2018. november 8-án került sor a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Vidéktörténeti Témacsoportja konferenciája Az árnyékos oldalon. A vidéki Magyarország az 1960-as években címmel.

Horváth Gergely Krisztián A vidékellenes politika elemei Magyarországon az 1960-as években című előadásában rámutatott, a falvak hatszázezret meghaladó vándorlási vesztesége a hatvanas években arról tanúskodik, hogy a kollektivizálást követő időszak nem hozott konszolidációt a vidéki társadalom életében. Mivel a falvakkal szembeni, az ötvenes évek gyakorlatához hasonló nyílt konfrontáció már megszűnt, más okai voltak a menekülésszerű elvándorlásnak, az ipari munkahelyek keresésének. Az előadó feltárta, hogy a hatvanas években a tsz-ekben dolgozók az állami újraelosztás szempontjából minden területen hátrányosabb helyzetben voltak, mint az ipari dolgozók: kevesebb anyasági segélyt (1967 után gyest) kaptak, kevesebb volt a gyermekeik után járó családi pótlék, kevesebbet kerestek, és magasabb életkorral mehettek nyugdíjba. Az 1963 után bevezetett házadó is elsősorban a falun, saját házukban élő agrárkötődésű népességet sújtotta. Igazolást nyert a kutatás elején megfogalmazott hipotézis, miszerint a továbbra is prioritást élvező iparosítás munkaerő-szükségletét a pártállam a redisztributív rendszerbe beépített, az agrárkeresőket hátrányosan megkülönböztető szabályzók révén teremtette elő.

Ö. Kovács József Munka a „közösben”. A tsz-pszichózis történeti értelmezése című előadásában felhívta a figyelmet, hogy a pszichiátriai szakirodalomban az 1960-as évek közepén – id. Juhász Pál és munkatársai kutatásai nyomán – elterjedt a „tsz-neurózis” fogalma. Ö. Kovács József arra törekedett, hogy a levéltári dokumentumok tükrében feltárja, ábrázolja a kollektivizálás utáni kortársi tapasztalatokat. Értelmezte az alapkonfliktust, azt, hogy a tsz-tagságot rendszerint három tényező alapján lehet magyarázni: előremenekülés, félelemből fakadó engedelmeskedés és fizikai erőszak. Mindezek után sorra vette azokat a jelenségeket, amelyek jellemezték a kollektivizálás utáni állapotokat. Végül az ilyen módon létrehozott tsz-ekben megfigyelt alkalmazkodó ellenállási formákat és hatásokat vázolta fel. Többek között megemlítette az átszabott tulajdon- és munkaszervezet káros következményeit, a normális felnőtt- és gyermeklét zavarait, a feszültségoldás deviáns tényezőit. Az állami erőszak következtében érvényét veszítette a „paraszti élet törvényeinek” nevezett föld-munka-függetlenség összetartozás és annak agrártársadalmat szabályozó jelentősége.

Völgyesi Orsolya A katolikus egyház térvesztése és a hagyományos paraszti világ felbomlása Mezőfalván az 1960-as évek elején című előadása az előszállási ciszter uradalom területén lévő, eredetileg többségében svábok lakta település, Hercegfalva (1951-től Mezőfalva) 1950-es, 1960-as évekbeli történetét mutatta be egy sajátos nézőpontból: a falu plébánosának, dr. László János Vincének a Historia Domusba tett bejegyzésein keresztül. A plébános 1902-ben uradalmi cselédek legkisebb gyermekeként született Hercegfalván, és több évtizedes egri, budapesti és bajai gimnáziumi tanári működés után került vissza 1951-ben, a szerzetesrendek feloszlatása után Fejér megyében fekvő szülőfalujába, ahol egészen 1974-ig állt a plébánia élén. A háztörténet bejegyzései fontos mozzanatokat rögzítettek a plébánia életéből, a hitélet átalakulásáról, annak leépüléséről, de sokat elárulnak a bejegyzések készítőjéről is. Képet alkothatunk arról, hogy a 20. század eleji Hercegfalván szocializálódott plébános hogyan élte meg a katolikus egyházra és a település lakóira kényszerített gyors és mélyreható változásokat, a számára egykor otthonos világ felbomlását, a hagyományos paraszti életforma felszámolását, s a mindennapi életet addig meghatározó vallási keretek és struktúrák szétesését. Ezek a társadalmi változások – amelyek a plébános identitásának alapjait érintették, s a közösség szempontjából egyfajta kulturális traumaként is értelmezhetők – lényegükből fakadóan rendkívül gyorsan, az egyén és a közösség számára pedig minden kétséget kizáróan nehezen feldolgozható módon zajlottak le.

Szulovszky János Hitüket gyakorló pedagógusok az ateista rendszerben az 1960-as években című előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1960-as évekről szóló szakirodalom jelentős hányadának hitélettel kapcsolatos megfogalmazásai úgy beszélnek erről az időszakról, mintha azok a hívő emberek számára a békés idillt jelentették volna. Ez az ábrázolás nagyvonalúan hallgat arról, hogy miközben a politikai vezetés a színfalak előtt az egyházak „társutas” felső vezetésével népfrontos együttműködést demonstrált, addig a háttérben folyamatosan zajlott egy háború, amelyet az állampárt a vallásukat gyakorló állampolgáraival szemben folytatott. Ez olykor meglehetősen csendben és titokban történt, máskor az elijesztés jegyében a kommunista párt által kontrollált nyilvánosság terein nagyon is hangosan zajlott, s mindez a társadalom számára a jól bevált séma szerint „államellenes összeesküvés leleplezéseként” volt tálalva. Még ha társadalom bizonyos rétegei számára talán viszonylag „felhőtlennek” tűnhetett is ez az időszak, az 1960-as évek valóságához az is elidegeníthetetlenül hozzátartozott, hogy jóformán nem volt olyan esztendő, amikor ne hurcolták volna bíróságokra és börtönökbe hitüket megélő emberek tucatjait. A Kádár Jánosnak tulajdonított politikai szlogen, miszerint „aki nincs ellenünk, velünk van”, a gyakorlatban nem vonatkozott rájuk. Noha a korabeli alkotmány elvileg biztosította a lelkiismereti és vallásszabadságot, a hitüket gyakorolni kívánók a legjobb esetben is csak másodrendű állampolgároknak számítottak, ha pedig pedagógusok voltak, rendszerint csak abban az esetben gyakorolhatták hivatásukat, ha világnézeti meggyőződésüket eltitkolták.

1958-ban az MSZMP Politikai Bizottsága határozatot hozott arról, hogy az egyetemi és főiskolai felvételiknél a jövőben ne csak a munkás-, illetve parasztszármazást vegyék figyelembe, hanem azt is, hogy a jelentkezők megbízhatóan antiklerikális családból származzanak. A pedagógusokat a fiatal nemzedékeket meghódítani kívánó, s a marxizmus–leninizmus híveivé nevelni kívánó állampárt erőszakszerveinek fokozott figyelme övezte. Bár akadtak, akiket vallásos elkötelezettségük dacára, kimagasló szakmai, illetve társadalmi munkáját figyelembe véve megtűrtek, azonban nem kevesen voltak, akiket emiatt eltávolítottak a pedagógusi pályáról.

Jobst Ágnes: „A fogságból sokkal érettebben, reálisabb életszemlélettel került ki.” Egy papi életút a történelem viharában: Fekete Péter (1910–1970). Az előadó az állambiztonsági dossziékat használta a vidéki Magyarország árnyékos oldalának bemutatására. A diktatúra legnehezebb évtizedein átívelő, példamutató papi életpályát vázolt fel, egy olyan lelkipásztorét, akit az üldöztetés nem rendített meg a hithez való hűségben és a hívek szolgálatában. A politikai rendőrség 1945 augusztusában, az elsők között figyelt fel a népszerű fiatal csepregi káplánra, akit e különös figyelem haláláig végigkísért. Feketét 1951-ben tizenöt év börtönbüntetésre ítélték, bányászként Oroszlányban dolgozott. Az Elnöki Tanács részleges kegyelmi határozata nyomán 1956. szeptember 15-én szabadult, utána Fehértó plébánosa lett. A Győr-Sopron Megyei Rendőrfőkapitányság III/III. Osztálya mint politikailag veszélyes személyről nyitott figyelő dossziét róla. Mivel tisztában volt a szoros ellenőrzéssel, Fekete olyannyira kontrollálta politikai tárgyú megnyilvánulásait, hogy az állambiztonsági szervek 1966. május 4-én megpróbálkoztak a beszervezésével. A kísérlet azonban kudarcot vallott: „A lefolytatott beszélgetés alapján olyan vélemény alakult ki vele kapcsolatban, hogy operatív felhasználásra semmiképpen nem alkalmas, viszont aktív operatív ellenőrzésére feltétlenül szükség van.” A következetes, elveihez ragaszkodó lelkipásztort sem a börtönbüntetés, sem a rabmunka, és a kedvezmények ígérete sem törte meg.

Galambos István: Az állami turizmusirányítás módszerei és eredményei Keszthelyen az 1960-as években című előadásában néhány alapfogalom (idegenforgalom, turizmus) tisztázását követően a kádári turizmusfejlesztés előzményeit (1955. évi DRB idegenforgalmi egyezmény 2000 vendégéjszaka kölcsönös biztosításáról) és annak gazdasági, politikai okait mutatta be. Az előadó a két világháború között működött turizmusirányítási rendszer felélesztésének és új elemekkel történő kiegészítésének folyamatát, a vámkönnyítésekről és vízummentességről szóló nemzetközi szerződések hatását az országos vendégforgalom és a szálláskapacitás növekedési adataival jellemezte. A turizmusból származó bevételek megoszlása és a rubelelszámolású országokkal szemben fennálló deficit felvázolásával az előadás bemutatta az egyik legfontosabb érvet az ún. „tőkés” országokból érkező vendégforgalom mellett. A turizmusirányítás szintjei közül kiemelkedő megyei idegenforgalmi hivatalok feladatkörének bemutatását követően rávilágított az állambiztonság aggályaira is.

Cseh Dániel Párton belüli konfliktusok Jászberényben 1956 megítélése és a tsz-szervezés példáján című előadásában a jászberényi párton belüli konfliktusmezőket mutatta be a lokalitás és a makrotörténeti események metszéspontjában. Ezek a szembenállások a központi akarat és a helyi lehetőségek, a politikai és a gazdasági irányítás, a helyi beágyazottság vagy annak hiánya, az erőforrások elosztása feletti harc, valamint a személyes devianciák (pl. alkoholizmus, szexuális zaklatás) témái köré csoportosíthatók, amelyek Nagy Imre megítélése, 1956 hatása és a tsz-szervezés kapcsán kumulálódtak és artikulálódtak. Megállapítható, hogy a jászberényi kötődésűek elnézőbbek voltak a rendszer „ellenségeivel”, bíráltjaival, mint a megye által delegált káderek és funkcionáriusok, amint az is, hogy egyes tsz-elnökök valóban megpróbálták racionálisan irányítani a szövetkezetüket, ám próbálkozásaik a végrehajtó bizottság szolgai tervkövetésének estek áldozatul.

Csikós Gábor Játszmák a szervezetben. Egy jászsági termelőszövetkezet példája. Az ötvenes évek kapcsán az elmarasztalás, a hatvanas évek második felétől viszont már az elismerés kerül túlsúlyba a magyarországi termelőszövetkezetek értékelésekor. Az esettanulmány egy jászsági téesz működését mutatta be, amely az 1965–1972 közötti időszakban állandó munkafegyelmi problémákkal küszködött. Az MSZMP-iratok tanúsága szerint már a korabeli vezetőség számára is egyértelmű volt, hogy valójában nem fegyelmi ügyekről van szó, ám a konfliktus okainak feltárása a tabuk (kényszerkollektivizálás, erőszak, fogalmak kiüresítése) miatt a pártállami rendszerben nem volt lehetséges. Pszichológiai szempontból ez az időszak játszmákkal írható le: a valódi problémák helyett látszatproblémákra igyekeznek megoldást találni. A szereplők – téesztagság, párttagság, gazdasági és politikai vezetés – kölcsönösen egymást okolta a kialakult helyzetért, miközben a konfliktusban nem egyenrangú felekként vettek részt. A konfliktuskezelés eltérítése, deformálása tartós hatással volt az emberekre; a forrásokban lélektani szempontból a sötét tónusok dominálnak.

Káli Csaba Hogyan lehetett a termelőszövetkezet ellen izgatni? A kollektivizálás és a jogszolgáltatás kapcsolata zalai példák alapján. Az 1940-es évek végétől az igazságszolgáltatás is a politika engedelmes szolgálóleányává vált, amit az a kollektivizálás frontján is bizonyított. A hatalom által újonnan kreált bűncselekmények közé került a termelőszövetkezetek elleni izgatás is, amely cselekményforma 1962-ig létezett. A tsz-ellenes izgatást alapvetően két formában lehetett elkövetni: valamilyen verbális kijelentéssel, illetve cselekedettel. A bíróságok nem sokat bíbelődtek a bizonyítással, a tanúvallomások elégségesek voltak az ítélet kimondásához. 1956 előtt, a kezdeti időkben nagyon súlyos, több éves börtönbüntetéssel is sújtották az „izgatókat” (jellemzően bíráló, trágár megjegyzések, vagy a betagosított föld változatlan művelése miatt), míg a kollektivizálás második hullámában, a hatvanas évek elején már jóval enyhébbek voltak a jórészt felfüggesztett büntetések.