A nemzetközi holokausztdiskurzusban nem számít újszerűnek, de magyarországi konferencia mindeddig nem tárgyalta az etika, empátia és önreflexió szerepét. Ez adta az apropóját az ELTE HTK Történettudományi Intézetben, 2026. április 14-én megtartott találkozónak.
Rengeteg kérdés merült fel, és ahogy oly gyakran előfordul, a kérdéseket vittük haza magunkkal, mintsem a lehetséges válaszok egyikét. Milyen szerepekbe kerül az interjúkészítő történész, és milyen szerepekben látják őt az interjú alanyai? Ő lesz az „empatikus magándetektív” vagy a „felajánlkozó pszichológus”, esetleg nem tudja elkerülni, hogy az „elszámoltató ügyészt” lássák benne, miközben feloldozást vagy katarzist várnak tőle? Válhat-e a tudományos feldolgozó munka a családi múlt feldolgozásának elősegítőjévé? Miért ver hevesen a történész szíve a budapesti bérház kapualjában, ahol a kapucsengőn az egykori nyilas elítélt leszármazottját véli felfedezni? Mit kezd a történész, ha telítődik a szenvedéstörténetekkel, és úgy érzi, hogy már nem bír, nem tud többet befogadni? Lénárt András előadásában az elkövetők leszármazottjaival készített interjúinak tapasztalatait osztotta meg. Kiderült, a történésznek olykor alkukba kell bocsátkoznia, például a megnyíló interjúalanynak meg kell ígérnie, hogy távol marad a többi családtagtól, noha ezzel a kép teljesebbé válásának lehetőségétől fosztja meg magát.
Visszatérő kérdésként merült fel a történész pozíciója. A beágyazottság, az ismeretségek és a közösséghez való tartozás hogyan befolyásolja a terepre való bebocsátást? – tette fel a kérdést Kelemen Ágnes Katalin. Mit kezdhetünk a hólabda módszer torzító hatásaival? Arról is hallhattunk történeteket, hogyan kísérti egy-egy kutatási téma a kutatót akár évekig. Amikor pedig a személyes életút alakulása rendre afelé hajtja, végül megadja magát az események formálódásának. Arról is hallhattunk, az új kutatások hogyan hatnak a családi emlékezet újrakeretezésére, és hogyan döbbentik rá a leszármazottakat, hogy szüleik múltjában olykor egy-egy fontos momentum felett átsiklottak.
Szécsényi András a Holokauszt Emlékközpontban gyűjteményvezetőként eltöltött tizenkét évének tapasztalatait bemutató előadásában először merültek fel azok a nap folyamán később is visszatérő kérdések, amelyek a források jelenlétével vagy éppen jelen nem létével foglalkoztak a köz- és magángyűjteményekben, a magyar és külföldi múzeumokban, az offline és online térben. Hol a kutató és az archívumi munkatárs felelőssége? Mit tanácsol a történész a családi hagyatékokról gondoskodni kívánó leszármazottaknak? Hogyan hat a történeti források fennmaradására és hozzáférhetőségére az intézményekkel szembeni általános bizalomhiány?
Az etikai kérdések vizsgálata egyáltalán nem újkeletű, erre mutatott rá Zombory Máté előadása. Milyen etikai dilemmákat vetett fel Randolph L. Braham és Lévai Jenő vitája az egodokumentumok megbízhatóságáról? Hogyan gondolkodtak a megszólalók hitelességéről, hogyan keveredtek a szakmai és morális szerepek? Továbbgondolandó szempontként merült fel, van-e a dokumentumoknak végleges helye, és hogyan változik e végleges helyekről való elképzelésünk a korszakról, a jelenről való gondolkodásunkkal együtt.
A délutáni szekcióban Kosztyó Gyula A holokauszt Kárpátalján. A zsidóság kifosztása és vagyonának sorsa 1944-ben című kötetének megírása közben felmerült etikai dilemmáit sorolta fel. Megismertette a közönséggel, milyen módszert dolgozott ki az elkövetők és kollaboránsok, a zsidók kifosztásának haszonélvezőinek nevesítésére, személyazonosságuk közlésére. Megtudhattuk, hogy a multietnikus, bonyolult és hányattatott sorsú Kárpátalja történetének megtárgyalása a nyilvános térben is legalább ilyen bonyolult. Az előadó arra is kitért, milyen visszhangja volt a kötetnek, és milyen élményekkel gazdagodott a közösségi médiában, amikor észérvekkel próbált egy-egy vitába beszállni.
Auschwitz nemcsak a holokauszt, de az emberi szenvedés globális szimbóluma. A világörökségi rendszer működése felől azonban ritkán tekintünk e helyszínre. Szűcs Tamás Ádám előadásában Auschwitz megkerülhetetlenségét, változó megítélését, precedenssé válását, vitatott helyzetét vette górcső alá. Az érintett nemzetek, a lengyelek, a németek és az izraeliek attitűdje, a világörökségi eljárás morális és intézményi dilemmái együttesen formálták a náci táborról való gondolkodásmódot.
A Holokauszttörténetek Facebook-oldalt létrehozó és működtető Klacsmann Borbála az ismeretterjesztés lehetőségeit, korlátait és nehézségeit vette sorra saját tapasztalatai alapján. Vannak-e eszközei és eredményei a mesterséges intelligenciával kreált és manipulált fényképek terjedése elleni harcnak az internetes térben? Hogyan reagálnak a múzeumok? Melyek a legnagyobb veszélyforrások? Hogyan lehet belefáradni az „online őrködésbe”, a hiteles, az áldozatok emlékét tiszteletben tartó beszédmód melletti kiállásba és a szenvedés piacosítását megakadályozó manőverekbe?
Szögesdrótra szálló kismadár, rosszat sejtető őrtornyok sziluettje, megtört fiatal lány, kezében plüssmackó, a sarokban levetett gyerekcipő. Néhány kötelező elem az „Auschwitz best sellerek” borítójáról. Kisantal Tamás a holokausztgiccs jelenségét vizsgálta a könyvpiacon és a szélesebb értelemben vett populáris kultúrában. Mindez nem ma kezdődött, a holokauszt amerikanizációja, hollywoodizálódása, schindleredése mind ismert folyamat, amely ma egy megváltozott kulturális térben termelődik újjá. A tudományos kíváncsiság és kísérletezés jegyében az előadó maga is „megható” könyvborítókat, sőt történeteket gyártatott a mesterséges intelligenciával. Mit kezd a kutató a holokausztgiccsel, kell-e kezdenie vele valamit egyáltalán? Az előadást követő beszélgetés résztvevői szerint nagyon is.
A konferencia zárószekciója mintegy keretes szerkezetet alkotva az első panellel az önreflexió felé fordította ismét a figyelmünket, és annak még mélyebb rétegeibe engedett betekintést a bátor előadóknak köszönhetően. Hogyan viszonyul az elhallgatott, a felszínre kerülő, a kerülgetett és a kimondott zsidóság a kutatói karrier alakulásában? Az identitáskeresésnek van-e helye, esetleg veszélye a tudományos személyiség formálódásában? Talán ki sem zárhatnánk, ha akarnánk sem? Mit árul el a tudományos „otthonunkról” vagy éppen „otthontalanságunkról” annak megélése, hogy át kell utaznunk az óceánt, pedig nem akarunk többet, mint nyugodtan olvasni arról, mi történt az óceán innenső partján – az európai holokauszt idején? Hogyan veti ki magából csendesen a pályázati és ösztöndíjrendszer a kutatóként elhelyezkedni nem tudó, vagy éppen kisgyermeket nevelő nőket? Ki nem tett már fel hasonló kérdéseket? Na, de ki tette fel ezeket a kérdéseket egy konferenciaelőadás keretein belül? Marczisovszky Anna az utóbbiak közé tartozott.
Hogyan válhat a holokauszt annak meghatározó és egyetlen keretévé, ahogyan a világról gondolkodunk? Kiterjeszti vagy éppen beszűkíti ez az intellektuális és érzelmi munkát, amit elvégzünk? Lehetne-e másképp? Szűcs Teri a „kiterjesztés folyamatos szükségének” állapotát mutatta be. A holokauszt nem csupán a 20. századi történelmünk legtragikusabb része, hanem „paradigmatikus megrázkódtatás”, amelyben az elkövetői és áldozati pozíciók, saját magunk helyzete folyamatosan újragondolandó kérdésekkel szembesít bennünket.
A holokauszt forrásai között az egodokumentumok, főként a naplók erős érzelmi hatással lehetnek olvasóikra. Az érzelmek a kutatás elkerülhetetlen és szükséges elemei? Hogyan rajzolható fel a naplókat elemző kutató érzelmi térképe? Miből táplálkozik az öröm, a frusztráció és a düh? Melyek a kétségek a szenvedés ábrázolásakor? Lehet-e túlzott az empátia? Egyáltalán etikus-e más naplóját elolvasni? Huhák Heléna előadásában, ha nem is adott minden esetben választ ezekre a kérdésekre, de bizonyosan feltette valamennyit.
Az egész napos eszmecsere bebizonyította, van relevanciája az etika, empátia és önreflexió szerepét tárgyalni a holokauszt kutatásában. A tudományos diskurzusokból nem azért hiányoznak e szempontok, mert nem lenne megannyi értékes és elgondolkodtató felvetés ezekkel kapcsolatban, csupán e felvetések nem találták meg kifejezési formájukat a nagyobb nyilvánosság előtt. A szervező reménye szerint ehhez egy kis lépéssel közelebb kerültünk.
Huhák Heléna
