A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Vidéktörténeti TémacsoportjaVidéktörténeti Témacsoportja „Fellazult tételben”? A pártállami politika és a hatvanas évek vidéki társadalma címmel rendezett műhelykonferenciáját 2018. április 12-én. Az esemény részletes beszámolója alább olvaható.

Seres Attila A magyar–szovjet testvérmegyei mozgalom kialakulása az 1960-as években. Források, fogalmak, problémák című előadása bevezetőjében elmondta, hogy a magyar–szovjet testvérmegyei kapcsolatok történetének a kutatását a kutatási projekt elindításakor jelentős mértékben meghatározták a téma forrásadottságai. Annak köszönhetően ugyanis, hogy Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció elnöke 1991. augusztus 24-én egy rendeletében államosította az SZKP irattárait, beleértve a Központi Bizottság és a megyei pártbizottságok archívumait, az egykori szovjet állampárt teljes fővárosi és regionális iratanyaga intakt állapotban maradt az utókorra. Az SZKP KB Archívumának jogutód levéltárában, az Orosz Állami Legújabbkori Történeti Levéltárban (RGANI) jelenleg, más fondokkal ellentétben, az interregionális pártkapcsolatokat koordináló szervezeti egység, az SZKP Helyi és Regionális Pártszervei Osztályának az anyaga 1985-ig kutatható. Az előadó aláhúzta, hogy a testvérvárosi mozgalom nem azonos a testvérmegyei mozgalommal: míg előbbi egy világméretű, alulról jövő, döntően a francia ellenállás képviselőhez köthető és ideológiamentes mozgalomként indult, addig utóbbi egy kifejezetten a szocialista országokon belül megvalósuló, felülről szervezett és irányított, az internacionalista szellemiség erősítésére hivatott hálózatépítési mechanizmus volt. Igaz, a testvérmegyei mozgalom eredetileg a testvérvárosi mozgalomból nőtt ki, a szocialista országok állampártjai, felismerve a testvérvárosi mozgalomban rejlő lehetőségeket a kommunista propaganda világméretű terjesztése szempontjából, a baráti szocialista országokon belül a már meglévő kezdeti testvértelepülési kapcsolatokat mindenhol megyei szintre emelték. Az orosz levéltári forrásokból nem állapítható meg ennek a folyamatnak sem a döntéshozatali háttere, sem az, hogy mely testvérpárt részéről indul ki a kezdeményezés, az iratokból egyöntetűen kitűnik, hogy erre a súlypontáthelyezésre 1964–1965 folyamán került sor. Magyar–szovjet viszonylatban az első testvérmegyei együttműködés 1965–1966-ban valósul meg, s a folyamat bő fél évtized leforgása alatt, 1972 legelejére be is fejeződik, ez utóbbi évre már mind a 19 magyarországi megyét „rokonították” valamely szovjetunióbeli földrajzi szubjektummal. A testvérmegyei kapcsolatok kialakításával a magyar–szovjet relációban hármas célt kívántak megvalósítani: 1) az internacionalista szellemiség erősítése mindkét országban a közösségi és személyes kapcsolatok nagy tömegekre való kiterjesztése révén, 2) ágazati kooperáció és tapasztalatcsere létrehozása a két közigazgatási egység termelési egységei között, 3) az egyes pártszervezetek közötti tapasztalatcsere kialakítása a gazdaságirányítás, társadalomszervezés, ideológiai munka stb. terén, amit elsősorban az MSZMP KB részéről inspiráltak. A kutatómunka során feltárt eddigi források alapján az sem zárható ki, hogy a megyei szintű kapcsolatépítés mint modell megvalósítása hátterében az MSZMP KB állt az 1950-es, 1960-as évek fordulóján: a magyar pártvezetés a szocialista eszmeiség, az internacionalizmus, az ideológiai nevelőmunka eredményességét kívánta erősíteni annak erőteljesebb, regionális szinten is megvalósuló, Szovjetunióból történő importja révén, így az 1960-as évek második felétől ez a jelenség is bekerült a kádári konszolidáció eszköztárába.

Jobst Ágnes Elhallgatott múlt ‒ gazdasági konszolidáció: Csepreg község településpolitikája a diktatúra megrázkódtatásai után című előadásában az 1951. évi csepregi összeesküvési per következményeit vizsgálva, bevezetésképpen néhány börtönből kiszabadult elítélt sorsának alakulását mutatta be. A felvázolt sorsok markáns elvándorlási tendenciáról tanúskodnak, amit az 1960. évi népszámlálás demográfiai mutatói is alátámasztanak. A kitelepülésre részint a hatalom adminisztratív intézkedései, a kitiltások adnak magyarázatot. A retorzió különféle formáit elszenvedettek jelentős része szintén a külső vagy belső emigráció mellett döntött, amely a jövőre nézve biztosabbnak látszó életstratégiát kínált számukra. Az otthon maradottak tabusítani próbálták a történeteket, ám a hatóság nem feledett; az állambiztonsági hálózat újjászervezése során továbbra is megfigyelés alatt tartotta az egykoron elítélteket. Az előadás befejező része a második kollektivizálási hullám kapcsán tekintette át a helyi mezőgazdasági és kisipari tulajdonszerkezet átalakítását.

Galambos István A szállóhelyektől a szálláshelyekig – A turizmus előtérbe kerülésének előzményei és okai Keszthelyen a Kádár-korszak elején című előadásában a következő kérdéseket kívánta megválaszolni: Melyek voltak a legfőbb okai annak, hogy a Kádár-kormány a turizmus fejlesztése mellett döntött? Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a nemzetközi és belföldi turizmust egyaránt fellendíteni kívánó kormányzatnak és szakembereknek? Miért éppen Keszthely lett a fejlesztéseknek az egyik első kedvezményezettje? A korábban magát fürdővárosnak tekintő Keszthely az 1958-tól lendületet vett turizmusfejlesztés egyik kiemelt helyszíne volt. A két világháború között virágzó panziókat a háború után bezárták vagy a szociálturizmus céljaira vették igénybe, így Keszthely – hasonlóan a többi idegenforgalomra kijelölt településhez – nem rendelkezett megfelelő szálláskapacitással. A megoldást a kempingturizmus és fizető vendéglátás-szolgálat ismételt bevezetése jelentette, ugyanakkor az állami vezetés, bár elismerte a turizmus „dollárkitermelő” képességét, állambiztonsági veszélyt is látott a nemzetközi turizmusban. A statisztikákban még hosszú ideig keveredtek a szállodák, a munkásszállások és a kempingek adatai, s csak később került be a statisztikai évkönyvekbe a fizető vendéglátás. Mindezek mellett elsősorban a kutatás forráskritikai jellegű nehézségeit és módszertani kérdéseket érintett az előadás.

Sántha István Antropológusként történészek között. A multidiszciplinaritás keretei és határai című előadásában azt tárgyalta, hogy hol húzódnak a megértés határai az antropológusok és a történészek között folytatott kommunikációban. Miért gondolnak mást a tudományos kutatásról a két szakma képviselői? Hogyan kerül interpretálásra a terepmunka a történészek és az antropológusok részéről? Az alapvető irodalmak ismerete melyik fázisban kerül előtérbe? Milyen szerepe van a terepmunkának a kutatásban? Hogyan szerveződik egy kutatás, melyik fázisban kerülnek előtérbe módszertani meggondolások? Milyen veszélyeket rejt magában, ha egy interdiszciplináris kutatásra csak a saját nézőpontjukból reflektálnak az érintett tudományágak képviselői? A két tudomány részéről egymás irányában jelentkező meg nem értések csak ilyen és hasonló kérdések mérlegelése után válnak legalább részben megfoghatóvá. Az előadó a fenti problémák megvilágítására a második világháború témájában beadott antropológiai alapú, de a témánál fogva megkerülhetetlenül a történettudománnyal is közös interdiszciplináris kutatás terve és az erre adott recenziók elemzésén keresztül vállalkozott.

Káli Csaba A kollektivizálás forrásainak metodikai és kritikai értelmezése című előadásában rámutatott, hogy a kollektivizálás lokális forrásai meglehetősen sokrétűek, gazdagok, amelyek olykor zavarba is ejtik a kutatót, különösen ha a hatalom birtokosai által keletkeztetett szövegek és az alul lévőktől származó írott, illetve verbális anyagok nem egyszer egymást kizáró kapcsolatára gondolunk. Az állampárt és más hivatalosságok, úgymint a bíróságok iratai mellett a magánszemélyek által, ráadásul nem a nyilvánosságnak készült kortárs vagy közel kortárs művek (napló, önéletírás visszaemlékezés, historia domus stb.) hitelessége olykor felülírja az elsődlegesnek gondolt forrásokat. Több jelentésrétegük miatt a kollektivizáláson túlmutató értékkel bírnak az oral history forrásai, amelyek a közösségi emlékezés révén olykor jelentősen módosíthatják, vagy legalább is újabb kutatásokra sarkallhatják/kényszeríthetik a kutatót. Az előadó állításait egy Zalaszentbalázson a kollektivizálás során történt kettős emberölés forrásain keresztül demonstrálta.

Oláh Sándor A kollektivizálás demográfiai következményei egy székelyföldi kisrégióban, 1956–1977 című, a műhelykonferenciára küldött előadásvázlatában egy székelyföldi kistáj, a Hargita megyei két Homoród mente (16 falu) 1962-ben befejezett kollektivizálásának társadalmi következményeit elemezte. A szerző a paraszti lét elhagyásának főbb okaiként a kollektív gazdaságok tagságának alacsony jövedelmeit, valamint a társadalmi mezőben a régi és új pozíciók közötti konfliktusokat jelölte meg a helyi életvilágokból kitaszító tényezőkként. Az állami korlátozások ellenére beindult elvándorlás demográfiai következményeként főleg a kisebb, rossz közlekedési helyzetű falvak lakossága csökkent, akár 50-80%-kal (átlagosan pedig 40%-kal), és vezetett később a mikrotársadalmak szerkezeti és kulturális átalakulásához.

Csikós Gábor Társaim csúfoltak és gúnyoltak, hogy sokat dolgozom. Kilépési szándékok egy jászsági téeszből című előadásának kiindulópontja, hogy 1959 februárjában két hét alatt termelőszövetkezeti tag lett a jászdózsai gazdák 97%-a. Ezt követően, a hároméves kilépési tilalom lejárta után, azonban többen próbálkoztak a téesz elhagyásával. Jászdózsa esetében ez nem tömeges jelenség, ám a kilépési nyilatkozatok (9 db) betekintést engednek a pártállam működési mechanizmusaiba. A kilépési indoklások nagyrészt azzal érvelnek, hogy az agitátorok ígéretei (háztáji föld, kártalanítás) nem teljesültek, de rávilágítanak a szervezeti problémákra is (nincs földnyilvántartás, rossz munkamorál). Közös jellemzőjük, hogy a rendszeren belüliek, a központi tabut (a belépés „önkéntes” volt) nem sértik. A pártállam a kérelmekre elutasító választ ad, adminisztratív retorziókkal él, időhúzást alkalmaz.

Horváth Gergely Krisztián „Életem szorgalmát.” P. L. pápasalamoni gazda memoárja a kollektivizálásról című előadásában egy a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban Körmendy József felsőörsi prépost, egyházmegyei levéltáros hagyatékában fellelt forrást mutatott be. P. L. 1981-ben Körmendy kérésére vetette papírra emlékeit. A forrás elsősorban 1959 februárjának eseményeire koncentrál, amikor a korabeli gyakorlatnak megfelelően, a népnevelők a pápasalamoniakat is verés révén igyekeztek meggyőzni a tsz-be történő önkéntes belépésről. P. L. története annyiban sajátos, hogy ő rózsafüzérrel a kezében írta alá a belépési nyilatkozatot. P. L. a memoárban visszatekint a faluban 1945-öt követően bekövetkezett eseményekre is, a kisnyilasok kommunistává válásától a régi szövetkezetek ellehetetlenítésén át az ötvenes évek nyomoráig. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy jóllehet a kollektivizálás során traumatizált emberek tabuként hordozták a későbbi évtizedekben ezen események emlékét, kivételes esetekben – éppen a trauma súlyossága miatt – ezen emlékek írásos formában felszínre is kerülhettek, csak jelenleg még nem ismert, családi vagy mint jelen esetben: papi hagyatékokban lappangó forráskorpuszt jelentenek.