Intézetünk Kora újkori témacsoportja „A magyar történet 17. századi folytatója.” Emlékkonferencia Istvánffy Miklós halálának 400. évfordulójára címmel Tóth Gergely szervezésében konferenciát rendezett 2015. december 1-jén.
A rendezvényt Fodor Pál főigazgató nyitotta meg, hangsúlyozva, hogy jelen konferencia a BTK rendezvényeinek azon sorába illeszthető, amely a kora újkori magyar történetírás történetét próbálja feldolgozni. Két éve már volt ehhez hasonló program itt, eredménye kötetben is megjelent (Tóth Gergely [szerk.]: Clio Inter Arma. Tanulmányok a 16–18. századi magyarországi történetírásról. Bp., 2014, MTA BTK). Jelen konferencia témája Istvánffy Miklós (1538–1615) személye és munkássága, aki a legtöbbet idézett 17. századi történetírónk, a honi tudományosság mégis adós életpályájának feldolgozásával, műveinek modern kiadásával és fordításával, illetve levelezésének összegyűjtésével. A konferencia előadói – történészek és irodalomtörténészek, köztük az Istvánffy művét jelenleg feldolgozó Nagy Gábor – vállalkoztak arra, hogy Istvánffy elődeit, életpályáját, történetírói és költői tevékenyégét bemutassák. A konferencia anyagát a BTK kötetben tervezi megjelentetni.
Az első szekcióban Istvánffy elődeiről és életpályájáról hangzottak el előadások.
Ács Pál (Irodalomtudományi Intézet) „Alma a fájától”: Istvánfi Pál és Istvánffy Miklós – Generációváltás a 16. századi magyar irodalomban címmel a történetíró családi hátteréről beszélt. Istvánffy Miklós apja, Istvánfi Pál is jeles alakja volt a régi magyar kultúrának. A nagy történetíró humanista érdeklődé
sét, historikusi elhivatottságát és szépirodalmi, költői vénáját akár apjától is örökölhette. Istvánfi Pál a régi magyar költészet eléggé talán nem ismert, fontos alakja volt. Latinul és magyarul egyaránt jól verselt, lelkesedett Bonfiniért és Janus Pannoniusért, és magyar nyelvű széphistóriává alakította Voltér és Grizeldisz történetét (Petrarca Boccaccio-adaptációja nyomán). Istvánfi Pál sokban hasonlított nagy hírű fiához, de sokban különbözött is tőle. Pál a korábbi értelmiségtípushoz tartozott, a humanista költészet és történetírás, a magyar nyelvű költészet meghonosítói közé tartozott, mint a jogtudós értelmiség képviselője. Elmondható, hogy az értelmiségi generációváltással a magyar kultúra jellege is nagyot változott.
Nagy Gábor (Miskolci Egyetem) „Pari ... tenore Palladem et Martem coluit.” Az Isthvánffi-életrajz elemei néhány egykorú forrásban címmel áttekintette, mi ismerhető meg Istvánffy életéről a műveiből, leveleiből, valamint Balásfi Tamás püspök rövid életleírásából. Az előadó hangsúlyozta, hogy több mint négy évszázaddal azt követően, hogy a kora újkori magyarországi latin nyelvű történetírás legnagyobb alakja befejezte nemzedékek sora történetfelfogását alakító művének összeállítását, a Historiaenak továbbra sincs magyarországi kiadása. Nincs továbbá a műnek modern fordítása, levelei nem csupán kiadatlanok, összegyűjtésük is várat magára, valamint az életére vonatkozó ismereteket régóta nem sikerült jelentős mértékben gyarapítani. Az előadásban Nagy Gábor a korabeli forrásokat vetette össze az Istvánffy műveiből, leveleiből, valamint Balásfi Tamás püspök Istvánffiról még annak életében írott életrajzából kiolvasható információkkal, ezzel Istvánffi életének néhány eseményét pontosítani, illetve datálni tudta.
Iva Mandušić (Miroslav Krleza Lexikográfiai Intézet, Zágráb) horvát kutató angol nyelvű előadásában Istvánffy kapcsolatát tekintette át Horvátországgal. Istvánffy családjával együtt aktívan részt vett a horvát politikai és kulturális életben, és szoros kapcsolatot tartott fenn a horvát arisztokráciával. Történeti munkássága pedig eddig még nem eléggé elismert módon jelentős befolyással volt a horvát historiográfiára is, így személye jelentős a horvát történelemnek és kultúrának is. Kétségtelenül fontos szerepe volt abban is, hogy hithű katolikusként Horvátországba bevezette a jezsuitákat, egyik saját birtokát (Paukovec) ajándékozva nekik, valamint értékes könyvtárának egy részét is rájuk hagyományozta. A politikai életből való visszavonulása után Vinicára költözött, ahol további életét történetírói munkásságának szentelte. Itt is lett eltemetve, amit a Vinicán épségben megmaradt családi címerrel díszített sírkő bizonyít.
Varga Szabolcs (Pécsi Hittudományi Főiskola) Genius loci: Istvánffyak a Dél-Dunántúlon és Szlavóniában címmel a történetíró baranyai kötődéséről, 
hátteréről tartott előadást. Bár Istvánffy Miklós a művében a Magyar Királyság egészével foglalkozott, szülőföldjéről, a Dél-Dunántúlról, és felnőtt fejjel választott új pátriájáról különösen sokat írt. A családra vonatkozó források alapján az előadó először arról beszélt, hogy milyen viszony fűzte Istvánffyt ehhez a két régióhoz. A baranyai családi közeg a jogismerettel rendelkező kisnemesi réteget jelentette, amely abban a korban nagy jelentőségű volt. Baranya vármegye a kora újkor egyik legfejlettebb régiója volt, a magyar humanisták jelentős része innen származott. A vármegyei politizálásban szocializálódott, egyházi kötődését megtartó réteg jelentette Istvánffy közegét is. Az előadó beszélt a családi birtokokról is, amelyek akkoriban a „középkategóriát” jelentették, és ismertette azt a hosszú utat a birtokok gyarapításában, amelyet Istvánffynak meg kellett tennie, hogy az arisztokráciáig eljusson; csak élete végére ért arra a szintre, ami az arisztokráciának születésétől természetes volt. Az előadó ugyanakkor kiemelte: az Istvánffy család szoros viszonyba került az akkoriban kialakuló társadalmi csoporttal, a „vitézlő renddel”, ugyanis birtokai részleges elvesztése, illetve Miklós testvérének, Istvánnak a végvári hierarchiába való belépése révén osztozott annak sorsában (István veszprémi és palotai kapitány is volt). Végül a mű kapcsán Varga néhány részlettel azt mutatta be, milyen elfogultságok érhetők tetten Istvánffynál bizonyos személyek esetében.
Az első szekció végén vita alakult ki a Nagy Gábor által használni kezdett „Isthvánffi” névalak körül (amelyet az előadók egy része is átvett). Nagy azzal védte álláspontját, hogy Istvánffy következetesen mindig h-val írta a nevét; úgy vélte emellett, hogy a historikus aláírásában a név végén lévő „ÿ” valójában a latin genitivusi „-ii” rag rövidítése, ezért „i”-re kell átírni. Tóth Gergely ezzel szemben rámutatott, hogy a legtöbb történelmi családnév esetében nem az egyes családtagok által a közép- vagy kora újkorban használt, hanem egy közmegegyezéses alak a bevett, így nem indokolt éppen Istvánffy esetében „egy több mint százötven éve érvényben lévő névalakon” változtatni. Hozzátette, hogy az „ÿ” nemcsak „genitivusi” helyzetben fordul elő Istvánffynál, továbbá a 16. századi magyar szövegekben az „ÿ” betű „i” vagy „j” hangot jelöl, így Istvánffy neve végén az y (ÿ) éppen a régies magyar írásmód emléke, mint sok más (nemesi) családnévben. Szó volt még Istvánffy levelezésének, illetve fő művének, a Historiae-nak a kiadásáról: ezek elvégzését korábban Nagy Gábor helyezte kilátásba, aki ez alkalommal a munka nehézségeiről számolt be.
A következő szekció a politikus és a történetíró Istvánffyt mutatta be.
Fazekas István (ELTE BTK) Istvánffy (Isthvánffi Miklós), a Magyar Kancellária titkára címmel a közhivatali és politikusi évekről tartott előadást. A Mohács utáni Magyarországon a birtokát veszített nemesség előtt két út kínálkozott, az egyik a katonáskodás volt, a másik a hivatalviselés vállalása. A Baranya megyei Istvánffy család inkább ez utóbbit választotta. Isthvánffi Pál az 1540-es években a helytartótanács tanácsosaként működött, fia, Miklós tanulmányai befejezése után előbb Oláh Miklós esztergomi érsek titkára lett, majd a Magyar Kancellária titkáraként dolgozott, végül nádori helytartó tisztségére emelkedett. Az előadás Istvánffy Miklós kancelláriai működését a középpontba állítva mutatta be, hogy egy világi értelmiségi előtt milyen karrierlehetőségek kínálkoztak a XVI. század második felében Magyarországon.
Petneházi Gábor (Irodalomtudományi Intézet) A királyhű és a pártütő? Isthvánffi Miklós és Forgách Ferenc politikai karaktere című előadásában két történetíró munkásságát, politikai és felekezeti meggyőződésének különbségeit elemezte. Istvánffy Miklós és Forgách Ferenc több szempontból is 
kiemelkedtek XVI. századi történetíróink közül: mindketten politikusok, az adminisztratív elit fontos pozícióba jutott tagjai, ráadásul egymás kortársai (egyidőben tanultak Padovában), és mindketten egy csaknem készre írt történeti művet hagytak hátra. Mégis gyökeres különbségeket állapíthatunk meg köztük, akár életútjukat, akár művüket tekintjük. Személyes habitusuk, személyiségjegyeik és viszonyrendszerük mellett és ezekből következően is, az egyik fontos eltérés politikai nézeteikben érhető tetten. Istvánffy a következetesen Habsburg-hű, konzervatív és legitimista, aki még az emlékezetes Bruderzwist idején is kitart Rudolf császár mellett, míg Forgách az opportunista pártváltó, aki otthagyja a Habsburg-udvart, hogy előbb az általa lenézett János Zsigmond, majd az ennél jóval inkább tisztelt Báthory István szolgálatába álljon. Forgách politikai nézeteibe egy olyan uralomváltás, amit évtizedekkel később a már öreg Isthvánffy határozottan elutasított, nemhogy belefért volna, hanem egyenesen a szabad uralkodó- és dinasztiaválasztás mellett tette volna le voksát. Az előadás Istvánffy Historiae és Forgách Commentarii műveinek azon szöveghelyeit hasonlította össze, ahol e különbségek világosan kirajzolódnak, felvázolva ezzel a két történetíró politikai vízióját is.
Kasza Péter (Szegedi Egyetem): Isthvánffi Miklós Buda elestéről című előadásában azt vizsgálta, miképpen mutatta be Istvánffy Buda 1541-es török kézre kerülésének eseményeit. Istvánffy Miklós azon kevés humanistánk közé tartozik, akiknek majdnem teljes egészében sikerült megvalósítania történetírói programját. Monumentális összefoglalója felöleli Magyarország teljes 16. századi történelmét, és bár műve jelentős részben kortörténet, mivel Istvánffy már a 17. század első éveiben ír, egyúttal kellő távlattal is rendelkezik, hogy mérlegre tehesse az előző század hangsúlyos eseményeit. Kasza azt vizsgálta előadásában, hogy vajon az életét a Habsburgok szolgálatában töltő történetíró műve tekinthető-e egyfajta udvari történetírásnak, valamint, hogy milyen viszonyban áll beszámolója az eseményt feldolgozó egyéb kortárs történeti művekkel. Az előadó azt állapította meg, hogy Istvánffy nem udvari történetíró volt, hiszen művében finom, de határozott kritika is megfogalmazódott a Habsburgok és a németek ellenében. Istvánffy forrásainak részletes feltárása – amint arra Kasza is felhívta a figyelmet – még nem történt meg, de Buda 1541. évi elestének Istvánffynál olvasható elbeszélését elemezve az előadó úgy vélte, hogy a külföldi kútfők (pl. Paolo Giovio) adatait a historikus a magyar szempontok figyelembe vételével módosította.
A harmadik szekció témája a költő és a könyvgyűjtő Istvánffy volt.
Kiss Farkas Gábor (ELTE BTK) Istvánffy Oláh-panegyricusa címmel Istvánffy Miklós legátgondoltabb epikus vállalkozásáról, és egyúttal legterjedelmesebb költői művéről, az Oláh Miklós tiszteletére írt dicsőítő énekéről tartott előadást. A költemény rövid elemzése után elhelyezte a műfaji hagyományban. Az előadó ezután megkísérelte tisztázni, hogy Istvánffy Oláh titkáraként milyen forrásokat használt a panegyricusok konvencionális kelléke, a rendkívüli származás megkomponálásához. Ebből a szempontból különös jelentősége van Oláh címereslevelének, amely Istvánffy másolatában is fennmaradt.
Csehy Zoltán: Pásztorok, pásztorok – a lusus pastoralis műfaja Istvánffynál címmel tartott előadást. Istvánffy Mikós latin költészetének fő ihlető forrása alighanem az 1552-ben megjelent Carmina Quinque Illustrium Poetarum című kötet volt. E kötet öt olasz költő latin nyelvű verseit tartalmazza: Pietro Bembo, Andrea Navagero, Baldassare Castiglione, Giovanni Cotta és Marco Antonio Flaminio költeményeit. A lusus pastoralis műfaja, noha Bembónál is m
egvan, a neolatin költészetben kifejezetten Andrea Navagero és Marco Antonio Flaminio költészetében érte el csúcspontját. Az előadás a bukolikus regiszterbe tartozó minieclogák neolatin divatja kontextusában jelölte ki Istvánffy Miklós költészetének irodalomtörténeti helyét.
Orlovszky Géza (ELTE) – Szentmártoni Szabó Géza (ELTE): Istvánffy Miklós könyvtárának regisztrálatlan kötete és annak érdekes bejegyzése címmel tartottak előadást. Több XVI–XVII. századi nyomtatott és kéziratos, külföldi és magyarországi említés, illetve feljegyzés tanúsága szerint, Rómában, a Campo de’ Fiori sarkán, egy Mátyás királyt lovon ábrázoló freskó volt látható, mégpedig két epigramma kíséretében. Mások ugyanezt a képet és epigrammáit festményként látták Alessandro Farnese régi palotájában, azaz a pápai kancellária épületében, az ottani San Lorenzo in Damaso templomban. Az egyik ábrázolásról vízfestmény maradt fenn a Vatikáni Levéltárban, a másikról pedig újabban került elő egy sérült vászonkép Fraknón, az Esterházy-gyűjteményben. Istvánffy Orlovszky Géza által azonosított, egykori könyve a soproni jezsuitáktól került a Központi Papnevelő Intézet Pálos
Könyvtárába. Ebben az 1575-ben, Lyonban megjelent teológiai könyvben, az előzéklapon olvasható a hajdani festményről szóló, eddig ismeretlen bejegyzés, amelyet az előadók részletesen ismertettek.
A konferencia végén intézetünk munkatársa, Pálffy Géza mondott rövid zárszót, amelyben kiemelte: sok területen sikerült előrelépni Istvánffy életével és munkásságával kapcsolatban, ami mutatja, hogy van értelme az interdiszciplináris kutatásoknak. Reményét fejezte ki emellett, hogy a konferencia anyaga mielőbb kötetben is megjelenik.
Farkas Ildikó
