Az MTA BTK Magyar őstörténeti témacsoportja a Történettudományi Intézet tanácstermében 2012. június 14-én tartotta ülését a székely írásról. Az első előadó, Sándor Klára így fogalmazta meg az ülés fontosságát: a székely írás napjaink egyik legmegosztóbb közéleti témája: a nagy többség politikai szimpátia alapján dönti el, hogyan viszonyul hozzá. Vannak, akik a negyvenezer éves magyar múlt cáfolhatatlan bizonyítékának tartják, mások úgy hiszik, hogy nem is létezett, kitaláció az egész – mindeközben meglehetősen kevés megbízható információ érhető el az írással kapcsolatban. Mindez részben a székely írás kutatásának történetével magyarázható: az írást mindig gyanakvás övezte, s néhány intenzívebb kutatási korszaktól eltekintve jórészt két-három kutató foglalkozott vele, az utolsó, tudományos értelemben komolyan vehető összegző emlékkiadás 1915-ből származik. Azóta az írás belső történetének visszakövetésében is lépkedtünk előre, sok új emlék került elő a két háború között és az utóbbi évtizedekben szintén; sokkal több emlékét ismerjük azoknak a kelet-európai írásoknak is, amelyek vélhetően a székely írás közelebbi-távolabbi családját jelentik. Mindez szükségessé teszi, hogy a tudományosság komolyan foglalkozzon a székely írás témájával.
Sándor Klára: Koholmány vagy ősi örökség? A székely írás Kézaitól napjainkig
Az előadás a székely írással kapcsolatos legfontosabb kérdésköröket tekintette át: sajátosságait, emlékcsoportjait, használattörténeti fordulópontjait, kutatásának történetét és föltételezett kapcsolatait.
Sándor Klára előadását annak magyarázatával kezdte, miért székely és miért (nem) rovásírásról van szó. A székely eredet nyilvánvaló: csak Székelyföldről vannak ilyen írásos emlékeink. Ugyanakkor az előadó a „rovás” jelzőt nem érzi indokoltnak, egyrészt mert nem maradt fenn semmilyen fába vésett emléke az írásnak, de főként azért, mert a terminus egyre inkább azt sugallja, mintha a „rovás” valami külön írástípus volna, sőt mintha minden, amit a laikusok „rovásírásnak” neveznek el, genetikai kapcsolatban állnának egymással. Így az előadó következetesen a „székely írás” megnevezést használta. Az írás jellemzője, hogy jobbról balra halad, eredetileg csak a szóvégi és a hosszú magánhangzókat jelölte, nem kettőzte a mássalhangzókat, egy betű egy hangot jelöl, s a betűket a magyar fonetizmushoz illesztették. Bemutatta a fontos feliratos emlékeket, azok lelőhelyét, korát, olvasatát (ha sikerült megfejteni), és a helyszín bemutatásával, az esetlegesen a feliraton szereplő személyek lehetséges beazonosításával a hátteret is megrajzolta a székely írás eddig fellelt emlékeinél. Vargyas, Karácsonyfalva, Székelydálya, Derzs, Gelence, Kilyén, Csíkszentmihály, Bögöz a korai (13–15. századi, korai 16. századi) emlékek színhelyei (Udvarhelyszék települései), mindegyik esetében a régi Árpád-kori, illetve annak 15. századi átalakításával létrejött templomokban akadtak kőbe vésett, karcolt, esetleg rajzolt székely írásos feliratokra, amelyek legtöbbször a pap vagy a készítő mester nevét tartalmazták. (Ez egyben megcáfolja azt a vélekedést, miszerint a székely írást a kereszténység üldözte volna.) Későbbi emlékek láthatók Dálnokon, Berekeresztúron, Énlakán, talán Alsószentmihályon. A székely írás leghosszabb emléke (egy naptár) Szárhegyről származik, ott másolhatta a polihisztor bolognai tudós, Luigi Ferdinando Marsigli 1690-ben (és így került Bolognába, mivel gazdag hagyatékát a városnak ajándékozta). Az előadó szerint Marsigli valószínűleg kéziratról másolta a naptárt (és nem egy „boton” találta, ahogyan ő elmesélte az esetet). A székely írásos szöveg egy 15. századi ferences magyar naptárt tartalmazott, emellett ábécét és íráspróbákat, ezek valószínűleg jóval későbbiek, és forrásuk nem azonos a naptár forrásával. Valószínűleg Kájoni János ferences szerzetesnek is van köze ezekhez az anyagokhoz, ő élete végéig Szárhegyen volt házfőnök, és 1673-ban két ábécét is lejegyzett a székely írásról (ebből az egyik a Telegdi-féle 1598-as).
Egyéb érvek mellett legfőképpen a korai (13–14. századi) emlékek bizonyítják, hogy – bizonyos vélekedésekkel ellentétben – a székely írás nem a humanisták „koholmánya” volt. Az viszont igaz, hogy Mátyás udvarában „divatja” lett a székely írásnak, és ezt egyértelműen valamiféle identitásteremtés ösztönözte. Történetírója, Thuróczy sok elemet átvett Kézai krónikájából, akiről úgy tartják, először említette meg a székely írást. Kézai azonban csak annyit írt, a székelyek „a blakokkal keveredve azok betűit használják”, tehát csak valószínű, hogy a ma székely ábécének ismert betűket említette, Thuróczy viszont már bizonyosan erről az írásról írta, hogy a székelyek a hunok leszármazottai, nem keveredtek másokkal, még nem felejtették el a szkíta betűket, és írásukat botokra vésik. A későbbi krónikák és feljegyzések mindegyike, amely említette a székely írást (Bonfini, Oláh Miklós, Székely István, Verancsics Antal), kisebb-nagyobb átalakításokkal, de lényegében ezt vette át.
A székely írás a későbbiekben is elsősorban identitásjelölő és a tudást fölmutató kuriózum volt. Így jelent meg a templomfeliratokon, a peregrinusok emlékkönyveiben, ilyen értelemben és célzattal került be a 17–18. századi tudományosságba, ezért szándékozták elterjeszteni ábécékkel, ezért szorgalmazták iskolai oktatását.
Előadása végén Sándor Klára összegezte a székely írás lehetséges elterjedtségét. Mivel eddig csak kevés emléke került elő, az is templomokban, ábécékben, a peregrinusok műveltségjelzéseként, illetve időnként még titkosírásként is, feltételezése szerint nem lehetett olyan elterjedt, mint azt sokan hinni szeretnék. Tévedés viszont az az akadémiai körökben, tudományos könyvekben is újra megjelenő – már 1888-ból ismeretes – nézet, hogy a székely írás egésze a humanisták találmánya volna. A székely írás valószínűleg a különféle török népek által használt, Kelet-Európából nagy számban előkerült írásokkal volt közelebbi kapcsolatban, de a kapcsolatok földerítése még további feladat – ehhez tisztázni kell először a székely írás történeti rétegződését is.
A székely írás művelődéstörténeti vonatkozásai szorosan összefüggenek a magyar identitástudat alakításának történetével, a hun hagyománnyal, és rendkívül gazdag művelődéstörténeti háttérbe ágyazódnak a humanizmustól a peregrináción át a székelyföldi templomokban megjelenő feliratokig – ezek a fejezetek most lényegében hiányoznak a magyar kultúra történetéből. Ugyanakkor a székely írás az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb szerepet kap a nemzeti szimbólumok között, de éppen ebből következően könnyen áldozatául eshet a politikai polarizációnak. Ennek megelőzése a magyar tudományosság feladata. Az, hogy a székely írás a magyar identitástudat része, nem új keletű jelenség (éppen ezt mutatta be az előadás), identitásjelző szerepének átalakulásaival, jelenlegi használatának antropológiai vonatkozásaival is foglalkoznia kell a tudományos kutatásnak.
Benkő Elek: A székely írás legújabb emlékei. A kutatás elmúlt negyedszázada
Az elmúlt évtizedekben a székely (rovás)írással készült középkori, kora újkori feliratok száma jelentősen megnőtt a Székelyföld középkori eredetű egyházi épületeinek javítása, illetve falképeinek feltárása nyomán. A valóban korai (13–14. századi) új leletek fényében ma már bizonyossá vált, hogy ez az írás nem a reneszánsz korában, humanista invencióként keletkezett, használata és formálódása azonban nem választható el egy viszonylag szűk írástudó réteg tevékenységétől. A feliratok pontosabb keltezéséhez, állításuk körülményeihez a régészeti-műemléki vizsgálatok és a még távolról sem teljes körű történeti-epigráfiai kutatások fontos új megállapításokkal szolgálhatnak. Az emlékek tudományos igényű, korpusszerű összegyűjtése időszerű feladat, ez azonban csak több tudományág folyamatos együttműködése révén lehetséges.
