A történészekből és geográfusokból álló Japán–Magyar Balkán Kutatócsoport a Magyar Tudományos Akadémiaés a Japan Society for the Promotion of Science (JSPS) közös pályázatának segítségével 2010-ben kezdte meg működését. Az együttműködésben a japán fél részéről a Nagoya City University vezetésével összesen öt egyetem kutatói vesznek részt (Nagoya City University, Hitotsubashi University, Japan Women’s University, Osaka Kyouiku University, Tokyo University), a magyar felet a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete és a Pécsi Tudományegyetem képviseli. A kutatócsoport Japánban (Nagoya, Osaka, Nagasaki) és Magyarországon (Pécs) több konferencián mutatta be közös kutatási és tudományos eredményeit, amelyeket eddig négy kiadványban publikáltak japán, angol és magyar nyelven. A közös munka, a tapasztalatcsere 2013–2014-ben az akadémiai támogatás ismételt elnyerésének köszönhetően tovább folytatódik.
A Népek és népcsoportok migrációja, anyagi javak áramlása Kelet-Közép-Európában és a Balkán-félszigeten című projekt keretében a munkacsoport soron következő műhelykonferenciájára a Történettudományi Intézetben került sor 2013. szeptember 2-án. Az előadók a migráció kérdéskörben folytatott kutatásaikat mutatták be, annak megnyilvánulásait különböző korszakokban és különböző területeken. A japán delegáció vezetője, Yamamoto Akiyo a muszlim vallásúak helyzetét mutatta be Japánban. Mint az előadásból kiderült, a szigetországban alacsony a külföldiek száma, alig haladja meg a kétmillió főt, a muszlim vallásúaké ezen belül 100 ezer, az összlakosság 0,07%-a. A muszlimok főképpen Indonéziából, Bangladesből, Pakisztánból és Iránból érkeztek. A japán kormány sokáig nem engedélyezte a külföldiek munkavállalását, a munkát keresők hivatalosan turistaként tartózkodtak az országban. A helyzet az 1990-es években változott meg, amikor is engedélyezték a gyakornokok munkavállalását. A muszlim hitűek gyakorolhatják vallásukat. Az első mecsetet 1910-ben építették a japán–orosz háború után létesített hadifogolytáborban, majd az 1930-as években több mecset épült.
Papp Norbert (PTE) a magyarországi muszlimok helyzetéről, bevándorlásáról beszélt. Európában 
a legújabb statisztikai adatok szerint 5,6 millió muszlim él, elhelyezkedésük azonban egyenetlen. Közép-Európa „lyuknak” számít, itt alig élnek muszlimok, szemben például a Balkánnal, ahol kompakt tömbök találhatók. A közép-európai térség a szocialista korszakban zárt volt, így csak viszonylag későn indult meg ide a migráció. Az előadó számítása szerint Magyarországon mintegy 31 ezer muszlim él, 90%-uk emigráns (ennek fele az arab országokból, 3-4 ezer fő Törökországból származik, a többiek Afganisztánból, az egykori Szovjetunió déli területeiről, valamint jelentős az albánok és bosnyákok létszáma). Jelenleg hat mecset működik az országban.
Momose Ryoji a szerb költözések megítéléséről tartott előadást. 
Elöljáróban leszögezte: a korábbi korszakokban a határok nem voltak olyan éles vonalak, mint az I. világháborút követően, sokkal inkább „frontier” területekről beszélhetünk. Ebből, s nem az éles nemzeti határokat visszavetítő szemléletből kiindulva érdemes lehet a határterületek és migrációk szerepét és jellegét újraértékelni. A 17–18. századi szerb átköltözés a szerb történelem egyik legfontosabb eseménye, Koszovó elalbánosodásának és iszlamizációjának szimbóluma a történetírásban. A szerb historiográfia hagyományosan azt emeli ki, hogy a szerbeket az egyes korszakokban rákényszerítették arra, hogy elhagyják szülőföldüket, s a migráció a szerb szenvedések részét képezik. A közép- és újkori, valamint a modern kori elvándorlások összehasonlítása a következő kutatások feladata lesz.
Sokcsevits Dénes (BTK TTI) a Magyarországra történő délszláv bevándorlás főbb jellemvonásait foglalta össze. A 
Magyar Királyság a középkortól kezdve befogadó terület volt. A Balkán-félszigeti oszmán hódítás kezdetétől folyamatos zajlott betelepülés, a 15–18. századi háborús körülmények között az érkezők az országban maradtak. Egyes korszakokban az állam, illetve a földesurak a munkaerőpótlás érdekében szervezetten folytattak betelepítést (például a 16–17. században az oszmán hatóságok, illetve a Rákóczi-szabadságharc után a helyi birtokosok). A beilleszkedést a katolikus vallás elősegítette, az ortodox szerbek viszont kevésbé és lassabban asszimilálódtak. A legújabb kori migrációra az 1990-es években, a délszláv háborúk idején került sor. A horvátok zöme azóta hazatért, míg a szerbek közül sokan itt maradtak, főképpen városokban, Budapesten, Szegeden telepedtek le.
Yamazaki Shinichi a „gradistyei” (burgenlandi) horvátok identitását vizsgálta. A horvátok a 
16. században menekültek el és költöztek Magyarország nyugati megyéibe. Lakóterületük az I. világháború után került Ausztriához. Az 1955-ös osztrák államszerződés a horvátot a hét nemzeti kisebbség között sorolja fel, amelyet megilletnek a kisebbségi jogok. A burgenlandi horvátok nemzettudata különbözik az anyaországi nemzettudattól, amit a történelmi előzmények magyaráznak.
A délutáni ülésszak első előadója, Kitanics Máté (PTE) egy mélyfúrás részeként a 18. század eleji Baja népességét vizsgálta. A Rákóczi-szabadságharc idején nagy veszteségek érték a h
elyi lakosságot, a várost a kurucok kirabolták. A korábbi történetírói vélemények szerint a település elveszítette addigi jelentőségét, és lakossága kicserélődött. Az 1700. évi, valamint az 1715. és 1720. évi adóösszeírások azonban azt bizonyítják, hogy a város lakossága folytonos, az elmenekülők visszatértek. A névelemzéssel végzett vizsgálatok a későbbi kutatások során rámutathatnak a délszláv lakosság Magyarországon belüli vándorlásaira, annak irányaira.
Akiyama Shingo egy eltűnt diszpóra, az alvinci bolgárok történetét villantotta fel. A katolikus bolgárok a 17. század vége felé érkeztek Csiprovciból Erdélybe, ahol két bolgár kolónia alakult, Alvincen és Déván. Az alvinci bolgárok, mintegy 50 család, kereskedelemmel foglalkoztak. 1700-ban I. Lipóttól kiváltságokat kaptak (házhely, vallásszabadság, adókedvezmény, földesúri hatalom alóli mentesség), amiket a helyiek, a város földesura,
a gyulafehérvári püspök állandóan támadtak. A bolgár rendtartomány megszűnésével (1853) a bolgár közösség is eltűnt.
Reményi Péter (PTE) egy határvidék, a Vajdaság etnikai átalakulását elemezte. A Vajdaság sok tekintetben „frontier”-t képez (etnikai, állam-, történelmi határok, itt húzódik az Európai Unió határa is). A terület egyszerre része a Kárpát-medencének és a bal
káni régiónak. A régióban 1921 után etnikai homogenizáció zajlik, a terület etnikai diverzitása csökken. 1921 után az északi irányú szerb migráció újabb szakasza kezdődött, ami a mai napig is tart. Ez idő alatt a szerbek aránya egyharmadról kétharmadra nőtt. Egyes időszakokban éles változások következtek be a térség összetételében: az I. világháború és az új állam megalakulása után, a II. világháború utolsó éveiben, illetve azt követően, majd végül 1991–2001 között, a délszláv háborúk idején. A Tisza menti magyarság lakhelye az utolsó összefüggő kisebbségi terület a Vajdaságban.
Makoto Kimura a bulgáriai lakosságcserékkel foglalkozott előadásában. Az első balkáni lakosságcserére 1913-ban az Oszmán Birodalom és Bulgária között került sor. A neuillyi béke Görögországgal írt elő lakosságcserét, a craiovai szerződés pedig Romániával. A bolgár történettudomány nem szentelt kiemelt figyelmet a lakosságcserének, általában a menekültkérdéssel kapcsolatban merül fel.
Bíró László (BTK TTI)a királyi Jugoszlávia gazdasága és a belső migráció összefüggéséről beszélt. A délszláv állam megalakulása után létre kellett hozni az egységes gazdasági (vám-, pénz-, bank-, adó-) rendszert. Mint szinte minden újonnan alakult piacon, főképpen az addig is erősebb térségek f
ejlődnek gyorsabban. Az egész korszakban viszont alig módosult a gazdaság szerkezete, így a falvak munkaerő-feleslegét az ipar és a szolgáltató ágazat nem tudta felszívni. A királyi Jugoszláviában a délszláv népek körében ezért alig figyelhető meg migráció, azt is leginkább a kolonizáció, a földhöz való jutás motiválta az északi és a déli részeken.
A széles tematikát átfogó előadásokat jó hangulatú vita zárta, melynek során terítékre kerültek a mai európai migrációs folyamatok. A közös témaválasztás és eszmecsere a továbbiakban is folytatódik. Örömmel nyugtázhatjuk, hogy a távoli Japánban van érdeklődés régiónk iránt, és felkészült, jó nyelvismerettel rendelkező kutatók nyitottan és értően követik térségünk sorsát.
