2012. december 11-én került sor a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Horthy-kor témacsoportjának műhelykonferenciájára. Szakály Sándor, a TTI Horthy-kor témacsoportjának vezetője megnyitójában hangsúlyozta, hogy a rendezvény célja egyrészt az intézet új témacsoportjának a bemutatkozása, másrészt szakmai fórum teremtése a korszak fiatal kutatói számára. 
Elsőként Turbucz Dávid, az MTA BTK TTI fiatal kutatója, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskola doktorandusza Horthy Miklós vezérkultuszának rítusai címmel tartott előadást. A fogalmak („vezér”, „kultusz”, „rítus”) meghatározása után az előadó a Horthy-kultuszt először összefoglalóan mutatta be. A kultusz 1919-ben, Horthy politikai jelentőségének megnövekedésével jelent meg, 1925-ig a jobboldali radikalizmus játszott benne kulcsszerepet, majd 1925–1944 között a radikálisoktól eltávolodva, Bethlen támogatásának köszönhetően állami szintre emelkedett, és a konzervatív rendszer identitáspolitikájának fő eleme lett, rendszerstabilizátori szereppel, legitimációs forrásként szolgálva. A kultusz egyre tömegesebbé vált, főleg 1938 után. A vezér kiemelése a nemzeti egység, majd a nemzeti nagyság helyreállításának céljával történt. Horthy személyéhez 1919–1920 során a „nemzetmentés”, 1920–1938 között az „országépítés”, majd 1938–1944 között az „országgyarapítás” kötődött. Turbucz Dávid bemutatta a kultusz rítusait is, a Horthy személyéhez kötődő évfordulókat és azok megünneplésének módjait a különböző időszakokban. Kiemelte, hogy bár láthatóak párhuzamok korabeli európai vezérkultuszokkal, Horthy tisztelete nem diktatúrában valósult meg, és erősen kötődött a magyar hagyományokhoz.
Kerepeszki Róbert, a Debreceni Egyetem adjunktusa Társadalmi önszerveződés és egyesületek a Horthy-korban címmel a korszakban virágzó egyesületi élet korabeli megítéléséről tartott előadást. Három különböző megközelítésből – statisztikus, társadalomtudományi és politikai szempontból – mutatta be a korszak társadalmi szervezeteit, amelyek 1920 után, a régi társadalmat fellazító és szétziláló, káoszt eredményező háború és a forradalmak után gombamód szaporodtak, főként a keresztény-nemzeti eszme jegyében a társadalom megszervezése érdekében. A szerveződés hátterében főként a 20. század elejének politikai-társadalmi változásai és azok hatásai álltak, az emberi kapcsolatok és a közösségek átalakulása, a közösségi élmény megélésének igénye. A hazafias, bajtársi, vallási, kulturális, sport, önsegélyező, művészeti, tudományos, érdek-képviseleti, jótékonysági és egyéb egyesületek elvileg nem politikai szervezetek voltak, de működésük természetesen nem volt független a politikától. 
Szécsényi András, a Holokauszt Emlékközpont gyűjteményvezetője Az egyetemi munkaszolgálat Magyarországon a Horthy-korban című előadásában kiemelte, hogy a munkaszolgálat a magyar szakirodalomban eddig főként az 1939. évi törvény alapján a zsidók és nemzetiségek elleni atrocitásként jelent meg, noha a munkaszolgálat már 1935 óta létezett, igaz, nem kötelező, hanem önkéntes szolgálatként az egyetemista és főiskolás fiatalok számára, nemzeti és szociális nevelésük részeként nyári munka formájában. A magyar egyetemi munkaszolgálat európai mintákat követett, és a Turul ifjúsági szervezet keretében valósult meg először Magyarországon, kapcsolódva a szociális érzékenységhez, a falukutató mozgalom eszmeiségéhez, parasztvédelemhez, a népi gondolathoz is. Először a Turul kapcsolatai miatt részesült állami támogatásban, majd a munkaszolgálat önálló szervezeti kereteket kapott, jelentős állami irányítással és támogatással. A munkaszolgálat az ország építését jelentette, ilyen értelemben kontinuitás látható 1935-től egészen 1944-ig. 
Szécsényi Mihály főlevéltáros (Budapest Főváros Levéltára) Kaszáskeresztesek – a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt működése és bukása 1932–1936 címmel elsősorban Böszörmény Zoltán személye és életútja bemutatásával vázolta fel a magyar nemzetiszocialista mozgalom jellegzetességeit. Böszörmény tevékenységére erősen hatott a német példa (célkitűzések, a szociális kérdés hangsúlyozása, antiszemitizmus, agresszív politizálás, vezérkultusz, rohamosztag, egyenruha stb.), de hasonló sikert nem tudott elérni Magyarországon, választáson soha nem győzött, pártját betiltották, őt börtönre ítélték (ami elől külföldre menekült). Politikai kudarcai miatt egyre inkább szekta jelleget öltött csoportja, amely vidéken tudott némi támogatást szerezni, a városokban, a munkásság körében nem. A kormányzat hatástalanította a nemzetiszocialista mozgalmakat Magyarországon, ezek kicsik és jelentéktelenek maradtak. Megjelenésük (és főleg vidéki – bár elég szűk körű - terjedésük) az 1930-as évek elején a korszak súlyos társadalmi és szociális elégedetlenségéből fakadt.
Paksa Rudolf, az MTA BTK TTI munkatársa A Horthy-kori szélsőjobboldal antiszemitizmusa című előadásában felvázolta a modern magyar szélsőjobboldal történetét, és benne az antiszemitizmus jelenlétét. A modern magyar szélsőjobboldal az 1918–1919-es 
forradalmak után, mintegy azokra adott válaszként született. Kettős tagadás jellemezte: mind a Monarchia liberális kapitalizmusát, mind a Tanácsköztársaság ateista és internacionalista kollektivizmusát elutasította. Ezek helyett erős, keresztény és nemzeti alapon álló államot akart megvalósítani, amelyben korlátozott piacgazdaság érvényesül, csökken a szakadék a társadalmi rétegek között, és visszaállítják Nagy-Magyarországot. A Horthy-kori szélsőjobboldal két hullámban jelentkezett: 1919-ben (ellenforradalmi radikalizmus), majd az 1930-as években (nemzetiszocializmus). Sikeressé válásukat a gazdasági konszolidáció és a mindenkori kormányok erőteljes fellépése jelentősen nehezítette. A szélsőjobboldal ideológiája soviniszta, irredenta, militarista, antikapitalista, antikommunista, antiliberális, antiszemita és antidemokrata elemekből épült fel, azaz az antiszemitizmus csak egyik, és nem is a legfontosabb összetevője volt. Az előadó hangsúlyozta, hogy a magyarországi antiszemitizmus mindig válsághelyzetekben jelent meg, és nem csak a szélsőjobboldalhoz kapcsolódott. Az Istóczytól datált modern magyar antiszemitizmuson belül Paksa két típust különített el: a „kulturális antiszemitizmust”, és a „biológiait”. Előbbi szerint az asszimiláció megoldást jelent a „zsidókérdésre”, míg a biológiai antiszemitizmus a zsidóság „idegenségét” megmásíthatatlan faji jellegnek tekintette, ezért a zsidóság teljes kirekesztését (elszeparálás, kivándoroltatás) követelte. A szélsőjobboldalra ezek közül inkább ez utóbbi jellemző. Az első magyar zsidótörvény (1938) még a kulturális antiszemitizmus jegyében készült, de a második (1939) már „vegyes”, míg a harmadik (1941) és későbbi zsidótörvények kifejezetten a biológiai antiszemitizmus elvén alapultak, ahogy a nürnbergi faji törvények is. A kirekesztő biológiai antiszemitizmus elterjedésében hangsúlyozott szerepe volt a szélsőjobboldalnak, amely ezzel a zsidóság deportálásának szellemi előkészítését is szolgálta.
Farkas Ildikó
