2012. június 29-én sikeresen védte meg Borhi László kollégánk a Hadüzenettől rendszerváltásig: az Egyesült Államok és Magyarország, 1941–1991 című nagydoktori disszertációját. Borhi munkája meggyőzően érvel amellett, hogy a magyar külpolitika lehetőségeire épülő „mozgástér/kényszerpálya” értelmezési paradigma félrevezető következtetésekhez vezethet, ha az ország 1941 utáni nemzetközi beágyazottságát vizsgáljuk.
Borhi szerint a magyar politikai vezetésnek 1942-től egészen 1989-ig szinte semmilyen konkrét befolyása nem volt az ország sorskérdéseiről szóló döntésekre. Az Egyesült Államok már a második világháború alatt tényként kezelte a szovjet megszállást és annak következményeit; ennek fényében érthető, hogy az amerikai döntéshozatalt az Egyesült Államok stratégiai és biztonságpolitikai érdekei és nem a szovjetizált kelet-európai államok „partikuláris” érdekei vezérelték. A hivatalos opponensek, Fischer Ferenc, Rainer M. János és Magyarics Tamás sikeres kísérletnek minősítették, és melegen méltatták a benyújtott művet, csak néhány pontban fogalmaztak meg kritikai észrevételt. A hosszú és izgalmas vitában felszólaltak a bírálóbizottság tagjai is. Ránki Györgyre és Juhász Gyulára hivatkozva Pritz Pál kifogásolta a magyar kiugrási kísérletre adott értelmezést, míg Romsics Ignác arra hívta fel a figyelmet, hogy túl röviden említi Borhi dolgozatában az 1947-es békeszerződés előkészítését és megkötését. Frank Tibor, Vida István, Békés Csaba és Glant Tibor ugyanakkor jelentős tudományos előrelépésnek nevezték Borhi László több évtizedes kutatásait, és a jelölt válaszai az elhangzott bírálatra arról győzték meg a hallgatóságot, hogy Borhi műve több, mint egy kétoldalú diplomáciai reláció nyomon követése: innovatív értelmezése a 20. századi Magyarország és a régió történetének, amely új fejezetet nyithat a hidegháború nemzetközi kutatásában is.
Stefano Bottoni
