A Korunk szerkesztőségének hagyományos évi díját, a Korunk Kulcsát 2015-ben Gyáni Gábor akadémikus, intézetünk kutatóprofesszora, témacsoport-vezetője vehette át. A díjátadásra 2015. március 10-én került sor a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetében.
A Korunk című társadalomtudományi folyóirat 1926 óta jelenik meg Kolozsváron. Jelenleg (1990-től) harmadik folyamánál tart. A mai Korunk sajátos rovataival és tematikus tömbjeivel a korai Korunk általánosan művelő koncepcióját ötvözi a szaktudományos folyóirat-irodalom sajátosságaival. Az újabb húsz évfolyam számaiban a regionális, kisebbségi és európai identitástudatok definíciói mellett – főként a kezdeti időszakban – idegen kultúráknak, illetve a társadalomtudományok minden területén felmerülő aktuális kérdéseknek szentelt figyelmet. A 2004-ben alapított Korunk Kulcsa-díjjal a folyóiratban rendszeresen publikáló, annak szemléletét jelentősen tágító alkotókat jutalmaznak. (Az eddigi díjazottak között volt Romsics Ignác történész, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Egyed Péter filozófus, Szakály Sándor történész.) Gyáni Gábor több mint egy évtizede áll kapcsolatban a folyóirattal, előadásokkal, tanulmányokkal, konferenciákon való részvétellel vesz részt a lap szellemi műhelyében.
Az idei díjazottról Kovács Kiss Gyöngy főszerkesztő mondott laudációt, amelyben Gyáni Gábor életútját különböző szerepei felől közelítette meg. Gyáni Gábor Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett történelem szakos tanári diplomát 1974-ben. Egyetemi évei után Budapest Főváros Levéltára tudományos munkatársa volt. 1982-től a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében dolgozik, 2012-től mint kutatóprofesszor, témacsoport-vezető. Közben a Debreceni Egyetem és az ELTE Szociológiai Intézetének professzora. 1988-ban lett a történettudományok kandidátusa, 1999-ben az MTA doktora, 2001-ben habilitált az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 2010-ben az MTA levelező tagja lett. Tudományos közéleti tevékenységet is folytat, a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület elnöke volt 2004–2010 között. 2012–től az MTA Művelődéstörténeti Albizottságának a társelnöke. Mindemellett tag a Budapesti Könyvszemle, a Történelmi Szemle, a Tanulmányok Budapest Múltjából, a Korall, az Austrian History Yearbook (USA) folyóiratok és A múlt ösvényein című könyvsorozat (L’Harmattan) szerkesztőbizottságában. Tudományos hírnevet és szélesebb olvasótábort a Család, háztartás és a városi cselédség című könyvével szerzett (1983), majd egymás után jelentek meg társadalom-, város- és mentalitástörténeti kötetei, amelyek új tudományágak új hangját képviselték a történetírásban. (Család, háztartás és a városi cselédség. 1983. Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. 1992. Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. 1995. Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten. 1998.) Az utóbbi években érdeklődése egyre inkább a történelem elméleti kérdései, a historiográfia felé fordult, elsősorban annak a szellemi erjedésnek a hatására, ami a humán értelmiség köreiben a posztmodern fordulat eredményeképpen végbement, és amely többek között kedvezett az interdiszciplinaritás térnyerésének. (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. 2000.)
A laudáció után a díjat Kántor Lajos, a Korunk Baráti Társaság elnöke adta át.
A díjátadást követően Gyáni Gábor A nemzeti történetírás válaszúton címmel tartott előadást.
A történész fejtegetését a modern kori történetírás kialakulásával kezdte. Az akadémiai történetírás – szaktudományos diszciplínaként – a 19. század folyamán intézményesült mint tudomány, a racionális megismerés ideálján és normáján alapulva, hogy a politikai események időben folytonos, államhoz kötött elbeszélésére alapozza a nemzeti múlt tudományos és közkeletű fogalmát. Az emberiségre nézve is reprezentatívnak tartott, modern nemzetállamnak a történeti múltját választotta elbeszélése tárgyául. A történetírás szakszerűsödése összekapcsolódott a modern nemzetté válás 19. századi egyetemleges európai folyamatával: a nemzeti múlt adekvát elbeszéléseként alakult ki, a kontinuitás (a lineáris történeti elbeszélés) és a teleologikusság elveinek szigorú követésével és a nemzetállami határokhoz igazított témaválasztással.
A nemzeti történetírások – bár gyakran egymásnak ellentmondani látszanak a „tényeket” tekintve – sok hasonlóságot mutatnak szemléletükben, témaválasztásukban és módszertanukban. A nemzeti narratívák ragaszkodnak a szintetikus nagy összefoglalások megalkotásához. Gyáni felteszi a kérdést: lehet-e, illetve szükséges-e ilyen nagy szintézisek létrehozása? A nemzeti történetírásnak erre természetesen igen a válasza, míg Gyáni kétkedésének ad hangot, felhíva a figyelmet a történetírás újabb irányzatainak megközelítésére. A kutatóprofesszor azt is megemlítette, hogy a gyakorló történetírás és a történetelmélet között konfliktus alakult ki az elmélet szószólóinak a történetírással szembeni kritikája nyomán. A két tábor között nincs párbeszéd, mivel nincs közös nyelvezet sem.
A 20. század második felében a „nemzeti paradigma” már bomlásnak indult, melynek okai igen sokrétűek: a posztstrukturalizmus jelentkezésétől – melynek hatására kezdték el mítoszként értékelni az egyes nemzeti történeti identitáskonstrukciókat – a szub- és a szupranacionális történetírások 1980-as évektől kezdődő terjedésén át a nemzet mint konstrukció (sőt: mint a kitalált hagyomány letéteményese) uralkodó paradigmává válásáig terjed. Mindez együtt nehézzé, sőt kifejezetten lehetetlenné teszi ma már a nemzeti történetírói paradigmához való maradéktalan visszatérést. A sokszólamúság, a pluralitás elfogadása, a fragmentált identitás homogén (nemzeti) identitást felváltó fogalma következtében az új történetírásban nincs „biztos pont”, nincsenek nagy összefoglalások, nincs lineáris történelem, amelynek keretében átfogó történeti kontextusról lehetne beszélni.
A nemzeti történetírásnak sem keretei – az időbeli vonal mint lineáris múlt és a nemzetállami határok –, sem nyelvezete, sem szemlélete nem alkalmas a történelem leírására. Az „egyetlen” történelemfelfogás kirekesztő lehet, nem ismer el más értelmezéseket, és kész kategóriákba erőlteti bele a történések értelmezését, amelyet „tényként” kezel. A nemzeti történetírás ma is a 19. században kialakult utat követi, amikor a történészek úgymond hiteles (hiszen professzionális) „nemzeti történeti elbeszélésükkel” megalkották az etnikai azonosság és a politikai állam folytonosságának képzetét, a közös múltat és az abbéli hagyományt. A nemzeti elvű történetírás ma már aligha töltheti be hiánytalanul a történelmi emlékezet tőle megszokottan elvárt szerepét, a posztmodernként számon tartott és egyébként sokban meggyőző megfontolások ismeretében szinte lehetetlen újból komolyan hitet tenni a 19. századi pozitivista, naiv realista, a megismerési objektivitás eszményével feltétlenül azonosuló történészi identitás mellett.
Több haszonnal jár a nem szorosan a nemzeti paradigmához kötött, más szóval az internacionális, a komparatív, a globális vagy a transznacionális történeti gondolkodás minél gyorsabb meggyökereztetése. A nemzetihorizont-fal, melyet jobb áttörni, hogy a múlt reálisabb ismeretéhez jussunk – azaz dekonstruálni kell a nemzeti paradigmát.
Mindennek többek között a társadalomtörténeti kutatás adhat újabb lendületet. A társadalomtörténet második világháború utáni nagy fellendülésében a szociológia, a közgazdaságtan és a demográfia játszott fontos szerepet. Az interdiszciplináris megközelítések értelmezni tudnak olyan jelenségeket, amelyekkel a nemzeti történetírásnak gondjai akadtak: kisebbségek, idő- és térhatárokon átívelő folyamatok, struktúrák, internacionalizálható problémák, új térkategóriák létrejötte. A transznacionális történetírásnak nem a nemzetállam az alapja és kerete, mivel a történelem az emberiség egészéhez tartozik, nem egyes csoportokhoz. Ez az irányzat még nem meghatározó a mai történetírásban, de vállalható irány. Ugyanakkor az állam/közvélemény/társadalom elvárásai között szerepel a nemzeti történetírás mint a kollektív emlékezet megjelenése. A történészek előtt álló legnagyobb feladat ma az, hogyan illeszthető össze a nemzeti irányultságú történetírás a globalizáció új igényeivel és jelenségeivel.
Farkas Ildikó
