A két évvel ezelőtti budapesti, nálunk rendezett konferencia után 2016. szeptember 20.−23. között Gyulafehérváron zajlott a Magyar–Román Történész Vegyes Bizottság 23. ülése. Az előzetesen rögzített tematikának megfelelően egyrészt genealógiai, másrészt a kulturális transzfer működését megvilágító előadások hangzottak el. Intézetünket Ábrahám Barna tudományos munkatárs, a magyar szekció titkára és Lajtai László tudományos munkatárs képviselte. A konferencia programja itt érhető el.
Megnyitóként a román tagozat elnöke – egyben a rendezvényt szervező George Bariţiu Történettudományi Intézet (Kolozsvár) igazgatója –, Nicolae Edroiu üdvözölte a résztvevőket, vázolva a Vegyes Bizottság történetét az 1971-es és a 2014-es budapesti ülés között. A magyar tagozat elnökeként Miskolczy Ambrus leszögezte: az 1973-as tankönyvvita (a nemzeti kizárólagosság és a hithű marxizmus párharca) maga is hozzájárult ahhoz, hogy a Vegyes Bizottság a hullámzó államközi kapcsolatok közepette is a szólásszabadság szigete maradhatott. Ennek a jövőben közös tanulmánykötetekben kell megmutatkoznia. Daniel Breaz, az eseménynek helyet adó „1918. december 1. Egyetem” rektora hangsúlyozta: Gyulafehérvár a román történelem fontos helyszíne, a történelem-oktatás (1991 óta) pedig az egyetem egyik első és legfontosabb programja, teljes ciklusban zajlik, emellett az intézmény szerteágazó nemzetközi együttműködés részese, az MTA-val is évek óta zajlik közös projekt. Végül a gyulafehérvári „Egyesülés Nemzeti Múzeuma” főigazgatója, Gabriel Rustoiu ismertette az 1888 óta gyarapodó gyűjtemény (jelenleg több, mint 180,000 tétel) történetét, az elsősorban az antik Apulumra összpontosító régészeti kutatásokat. Reményét fejezte ki, hogy a Vegyes Bizottság témakörei közé bekerül majd a régészet és a muzeológia.
A tudományág helyzetének ismertetéseként Nicolae Edroiu vázolta a román genealógiai kutatások történetét az 1780-as első kézirat említése után méltatva a moldvai bojár- és erdélyi román nemesi családok feldolgozását, majd kárhoztatva az 1948 utáni törést – e résztudomány tabuvá vált -, a rossz emlékű korszak egyetlen pozitívumaként említve az államvédelem számára megírt rengeteg önéletrajzot, melyek kellő kritikával forrásértékűek lehetnek. A nyolcvanas években azután a jászvásári (Iaşi) intézet évkönyve megindíthatta idővel önállósodó genealógiai mellékletét, a rendszerváltás után megalakult – habár a Román Akadémia keretein kívül – a Genealógiai Intézet, ez év májusában sikeres nemzetközi konferencia zajlott.
Magyar részről Kolléga-Tarsoly István az új kutatási lehetőségek vázolásának kapcsán ismertette az általa vezetett Magyar Családtörténet-kutató Egyesület tevékenységét (ő egyben a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alelnöke), kiépített és folyamatosan fejlődő adatbázisait (anyakönyvek, névváltoztatások, emlékművek, sírkövek, kutatói kapcsolatok, gyászjelentések, érettségi tablók), melyek bizonyos korlátozásokkal az Egyesület honlapján keresztül elérhetők, akárcsak együttműködés keretében a Magyar Főnemességi Adattár, a Magyar Családtörténeti Adattár és az Erdélyi Genealógiai Társaságtól lekérhető nevek jegyzéke. Ezidáig tíz és félmillió nevet dolgoztak föl – kapcsolható módon az eredeti anyakönyvhöz -, minden budapesti állami anyakönyvet, és az összes vidékit is be fogják vinni, továbbá háromszázezer változtatott nevet, százötvenezer első világháborús áldozatét, különböző temetőkből hétezer-ötszáz elhunytét és több, mint hétszáz tablót.
A továbbiakban konkrét tárgyú előadások hangzottak el. Maria Magdalena Székely összefoglalta a közép- és koraújkori moldvai nemzetségek kutatásának lehetőségeit – a kolostorok számára kiállított fejedelmi, nagybojári adománylevelek, az ottani sírkövek feliratai, a rokonok nevének rögzítése (a nekik járó imák és istentiszteletek biztosítása érdekében) az ott vezetett emlékkönyvekbe (pomelnic), az óegyházi szláv nyelvű krónikák. A kolostorok nemcsak az őskultusz, hanem a politikai reprezentáció helyszíneivé is váltak, az általuk őrzött források alapján rekonstruálhatók a bojárnemzetségek, ám figyelembe kell venni a nem ritka hamisításokat, melyek már a 17. században kikényszerítették a leszármazások tisztázását, azaz a genealógiai kutatásokat, és perek sorozatát indították el.
Susana Andea ismertette az 1600 előtti oklevelek digitalizálásának projektjét (a bukaresti és a kolozsvári egyetem illetve a levéltárak együttműködéseként), majd szűkebb tárgyaként a fejedelmi Erdély Nagy- és Kiskancelláriájában működő írnokok helyzetét, karrierlehetőségeit – a 17. században már általában alacsony származású, fizetett személyek, habár nem annyira az illetményért, mint inkább a feljebbjutás és a reménybeli birtokadomány végett vállalták ezt a munkát. Kellően képzett személyként latin, magyar, német és török, egyes esetekben még román nyelvtudással rendelkeztek (ez utóbbira következtethetünk, a források ritkán említik). Mindennek érzékeltetéseként összefoglalta a 17. században felemelkedett récsei (Fogaras) Boér István és Péter pályáját.
Avram Andea a Mária Terézia alatt jelentős karriert befutott Petru Dobra életútját rajzolta meg (kereskedőcsalád fiából erdélyi táblai főügyésszé emelkedett).
Nagy Levente a reális és fiktív családfák viszonyát boncolgatta, konkrétan Esterházy Pál ezirányú tevékenységét, aki a politikából kiszorulván a művészet és a fikció felé fordult, egyfajta imaginárius Magyar Királyságot teremtett, s ennek gerinceként megalkotta családja részben fiktív genealógiáját: ebben fontos szerepet játszott bizonyos Dodo dák király, a Hunyadiak, Dracula (azaz a havasalföldi Vlad Ţepeş, aki a kor magyarországi közvéleménye számára igen pozitív személy, törökverő nagy formátumú vezető) és Oláh Miklós (ez utóbbi szál valós). A konstrukcióban Erdély súlya biztosítja a török előtti egységes nagy ország képét.
Ştefan Gorovei a moldvai örmények külhoni szerepét foglalta össze: magában a román fejedelemségben a 16. század elején jelentek meg (északkelet felől), a 17. század vége felé közülük áttelepültek Erdélybe, idővel Magyarországra és távoli országokba. Konkrétan saját családja útját ismertette, kiemelve a pesti Gorove László, István és a bukaresti Artur Gorovei párhuzamos, akadémikusi pályáját és kapcsolat-felvételüket, a család későbbi tagjainak amerikai, Szovjetunió-beli, spanyolországi karrierjét. Maga a név az örményből magyarázható (’vitéz’, ’bátor’), az -i betű Magyarországon kopott le róla.
Miskolczy Ambrus a babonák genealógiájáról és esetükben a kulturális transzfer működéséről beszélt, mégpedig Bruckenthal Mihály 1789-es körkérdése alapján. A későbbi királybíró és szász comes falujuk hiedelmeit szerette volna begyűjteni kálvinista magyar, evangélikus szász és ortodox román papoktól, ám csak hat válasz érkezett, azok is a lelkész tájékozatlanságáról, elszigeteltségéről tanúskodtak, amit pedig közöltek, azt máshol, tanulmányaik során szedhették össze (pl. a farkasember alakja, melyről viszont nem sejtették, hogy a német hiedelemvilágból jutott el a szláv népekhez, a magyarokhoz és a románokhoz.
Lajtai László genealógia és nemzetépítés összefüggéseit vázolta, elemezve a Hunyadiak származásának tárgyalását a 19. századi történelem-tankönyvekben. A premodern rendi közegben, a 18. század végéig társadalmi állásuk, előkelőségük számított, a róluk értekezők problémátlan módon román eredetűnek tekintették őket. A modern nemzetépítéssel, a 19. század elejétől hangsúlyosan, polemikus éllel a magyar származás tana uralkodik, míg az 1880-as évektől, a filológiai eredmények, mindenek előtt Robert Rösler munkássága – a románok balkáni eredete – hatására ismét a déli, szerb, albán, majd román gyökerek jelennek meg. Ez illeszkedett az uralkodó körök azon törekvésébe, hogy vonzó életutakat látva a nem magyar ajkú népesség is magáénak érezhesse az ország történelmét, erősödjék hazafias érzületében.
C. Tóth Norbert a genealógia hozzájárulását hangsúlyozta az archontológia számára: a középkori forrásokban előfordul, hogy ugyanazon név egy időben távoli helyeken, különböző pozíciókban jelenik meg, ilyenkor a családtörténet tisztázhatja, hogy egymással rokon, de különböző személyekről van szó, mint a Guth-Keled nemzetségbeli Bacskai Miklós(ok) esetén a 15/16. század fordulóján.
Laura Stanciu felekezet és nemzet viszonyát elemezte az erdélyi románok esetében, a 18. és a 19. század közepét vetve össze. E két összetett, ellentmondásos korszakot egyszerre jellemezte a nyelvi-kulturális nemzettudat − a latinizálástól, elnemzetlenítéstől tartó görögkatolikus lelkészek inkább az ortodoxokkal éreznek közösséget −, ugyanakkor a felekezetiség szerepe − az ortodoxok Karlócához, a szerb hierarchiához vonzódnak, Ioan Lemény balázsfalvi görögkatolikus püspök pedig korántsem csak nemzeti érdekből kérte széke érseki rangra emelését, ennek megvalósulása inkább Róma globális stratégiáját szolgálta.
Remus Câmpeanu a kulturális transzfer lehetséges tereit osztályozta a 18. századi Erdély vonatkozásában, emlékeztetve a románok társadalmi súlyára (a nemesség felét adják), szerepére a közigazgatásban (II. Józsefig 15%), tehát egy tagolt román társadalom létére. Ezt ezidáig kevéssé emlegették, ezért szükséges a hagyományos narrációk és a kanonizált nemzeti hősök után immár a mikrotörténelem, az egyéni utak vizsgálata, az egyedül helyes alapállás pedig csak a nemzeti kizárólagosság, a többség−kisebbség, uralkodók−elnyomottak kategóriák meghaladása, a múlt közös feldolgozásának szándéka lehet.
Ábrahám Barna a felekezetiség és/vagy közös kultúraépítés viszonyát foglalta össze az erdélyi románok és a szlovákok 19. századi stratégiáit állítva párhuzamba – általában a vallás, az egyház nemzeti összetartó erejének tétele, a mindennapokban viszont felekezeti elzárkózás vagy éppen villongás, csökkenő mértékben, de még a 20. század elején is kimutathatóan, miközben nyilvánvaló a szembenálló felekezetek (ortodox – görögkatolikus illetve evangélikus − római katolikus) eltérő szellemű, de egyenlő részvétele a nemzetépítés, konkrétan a kulturális intézmények kiépítésében.
Az esemény lezárásaként a résztvevők meghatározták a két év múlva esedékes magyarországi tanácskozás témáját: a történelmi emlékezet és a kulturális transzfer, hangsúlyosan 1918 és a transzilvanizmus rendszere.
Az ülések mellett a szervezők elkalauzolták a résztvevőket az ortodox katedrálisba – ami után fogadta őket Irineu érsek −, a katolikus székesegyházba, a muzeális Batthyaneum Könyvtárba, az Egyesülés Nemzeti Múzeumába, illetve záróeseményként a 14. század elején alapított, értékes freskókat rejtő remetei (Râmeţ) kolostorba.
