A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának májusi számában kutatócsoportunk tagja, Mordovin Maxim: Az oroszlán és a sün – bányavárosból textilközpont című írását közöljük.

 Az oroszlán és a sün – bányavárosból textilközpont

1494 tavaszán II. Ulászló király Lőcse városába készült, hogy ott találkozzék fivérével, János Albert lengyel uralkodóval. A magyar uralkodó a fejedelmi kongresszusra igen nagy pompával készült gondot fordítva arra, hogy ne csak felséges személye, de a szolgálatában állók is méltóképpen jelenhessenek meg testvéröccse színe előtt. Az esemény alkalmával a palotások ruhatárának megújításához több mint félezer aranyforintot költöttek különböző posztófélékre, jobbára a sziléziai fajtákat részesítették előnyben a délnémet termékkel szemben, de a kamarások egyikének, Kamičaci Horvát Márknak két vég nürnbergi posztó mellé egy iglaui is jutott, az előbbiek 7–7, az utóbbi 5 aranyforint értékben. Ulászló jóvoltából néhány Lőcsére utazó világi és egyházi előkelő is részesült hasonló kelmékből, Alsólendvai Bánfi Miklós ajtónálló- és udvarmesternek, valamint Kálmáncsehi Domonkos fehérvári prépostnak például fejenként két vég nürnbergi és egy veronai posztó járt, amely az érte fizetett 25 aranyforint miatt a korszak luxuscikkének tekinthető. Az urak közül szemmel láthatóan csak a lovászmester, Csáktornyai Ernuszt János kapott a veronai és nürnbergi szöveteken kívül még három vég iglaui posztót is, méghozzá minden jel szerint a jobbik fajtából, mivel végenként 10 és fél aranyforintot számítottak fel értük. mord 1A morvaországi Iglau (Jihlava) nem kizárólagosan a takácsmestereinek köszönhette hírét, a városka kétszáz évvel korábban az európai kontinens legjelentősebb ezüstlelőhelye volt, ahol a 13. század második felében becslések szerint hozzávetőleg négy tonna ezüstöt hozhattak felszínre.    

A morvaországi Iglau viszonylag későn jelenik meg a forrásokban. Először a folyó nevével és a későbbi városnak helyet adó területtel találkozunk 1226–1227-ben. A Giglaua folyó mentén terült el ekkor az 1139-ben alapított želivi bencés apátság egyik erdeje. A feltehetően a folyóról elnevezett településről (Giglava) – a Szent János tiszteletére szentelt plébániatemplomával együtt – először 1233-ban szerzünk tudomást. Pár év múlva az iglaui uradalmat és vámját (Giglawa cum theloneo) már megtaláljuk azon adományok között, melyeket magyarországi Konstancia, I. Přemysl Ottokár cseh uralkodó özvegye az általa alapított Porta Coeli (ma Předklášteří) ciszterci kolostornak juttatott. A III. Béla magyar király lányának kegyességéből származó javakat 1235-ben IX. Gergely pápa, majd 1238-ban Konstancia fia, I. Vencel cseh király is megerősítette. A kolostor nem élvezhette azonban sokáig birtokát, ugyanis csakhamar kiderült, hogy az 1230-as években Iglau közvetlen környezetében megtalált ezüstérc-lelőhelyek kitermelésre alkalmasak, így a bányászati regáléra hivatkozva a cseh uralkodó Iglau térségét elcserélte, s a ciszterci apátságot a bánovi uradalommal kárpótolta.

mord 5Iglau városát I. Vencel alapította, méghozzá kifejezetten az ezüstérc kitermelésére. A morvaországi ezüstláz olyan méretűvé vált, hogy híre 1249-ben eljutott Elzászba, ahonnan népességvándorlás indult a Cseh Királyság irányába. Iglau rohamos fejlődésének látványos jele, hogy ugyanebben az évben a város bányászai már fegyveresen jelentek meg a király oldalán az I. Vencel és fia, a későbbi II. Ottokár közötti harcban.

A település várossá formálódásának utolsó lépéseként 1268-ban befejeződhetett a Hosszú fal, amely erődként övezte a várost, ugyanebben az évben találkozunk név szerint az első városbíróval is: Heinrich Pechervollal. mord 7A korai virágkorát Iglau az 1260–1270-es években élte. II. Ottokártól lerakatjogot kapott, 1275-ben pedig már biztosan rendelkezett pénzverési joggal. Ebből az időszakból származik a Magyar Királyságra is hatással bíró iglaui bányászjog első megszövegezése.

A 13. század nyolcvanas éveiben azonban elkezdtek kimerülni a felszíni vagy a felszín közeli érclelőhelyek. Az ugyanekkor felfedezett csehországi Kuttenberg (Kutná Hora) ezüstje révén hamarosan túlszárnyalta a csökkenő hozamú Iglaut. A vezető szerep elvesztésének leglátványosabb jeleként 1300-ban az iglaui pénzverést is Kuttenbergbe helyezték át. A kitermelt ezüst mennyisége a 14. század közepéig – bár fokozatosan csökkent –, de még mindig jelentős maradt, ezzel párhuzamosan a helyi textilipar, melynek gyökerei ugyancsak a 13. századig nyúlnak vissza – egyre fontosabbá vált. 1385-ben a posztógyártó céh a pékek, a kalmárok és a késgyártók után negyedikként szerveződött meg a városban. A textilipar minőségi fellendülésének látványos jele az 1442-ben kialakult posztónyíró céh, amelynek tagjai a gyártási folyamat legutolsó, a posztót legjobban megdrágító lépését végezték: a szövetből kiálló gyapjúszálak akár 1,5 méter hosszúságot is elérő ollókkal való lenyírását. mord 15A posztógyártásnak helyben nem volt elegendő alapanyaga, ezért a gyapjút Magyarországról hozták. Az ezáltal kialakult kereskedelmi kapcsolatok elősegítették a későbbiekben a termékek értékesítését is: az iglaui posztót a Magyar Királyságból hozott bőrökért és kalapokért „cserébe” hozták.

Iglau második virágkorát textilipara révén a 16. században érte el, ekkorra ez lett a település legfontosabb iparága, és a város Közép-Európa legnagyobb posztókészítő központjává vált. Ekkoriban a krónikák szerint 500–700 takácsmester dolgozott Iglauban. Az iglaui posztót elsősorban a hadsereg vásárolta fel, amely a törökök elleni harcokkal volt lekötve, illetve keletre és délkeletre tartó exportra ment. Ennek a hatalmas konjunktúrának először a harmincéves háború vetett véget. A visszaesést a 18. század elejére heverte ki a város, s a termelés újból elérte az 1600 körüli szintet.

A posztógyártás elengedhetetlen része a helyben készült termék szigorú ellenőrzését és az értékesítésük engedélyezését jelző hivatalos ólompecsét felhelyezése a posztóvégekre. A márkajegyként is szolgáló plombákon általában a város címere vagy annak valamely részlete, esetleg a helyi posztósok védőszentje szokott megjelenni. Iglaui védjegyekből több tucatot ismerünk a Magyar Királyság területéről. Iglau legkorábbi ismert pecsétjének első fennmaradt lenyomata 1390-ből származik. mord 17Ezen ágaskodó, kétfarkú cseh oroszlán látható, kifejezendő a város Cseh Koronához való tartozását. 1347-ben azonban Kuttenbergben egy másik állattal találkozunk Iglau összefüggésében, méghozzá a sünnel, amely először az iglaui patríciusok közé tartozó Schobert család címerén bukkant fel, s a 14. század végén az Olaszudvarnak is nevezett kuttenbergi pénzverdében a sün egyértelműen Iglau veretein jelenik meg. Ugyanebből az időszakból származhatott az a mára elpusztult ábrázolás, amelyen Iglau fegyvereseinek zászlaján is egy sün alakja szerepelt, míg a pajzsukon a cseh oroszlán.

A sün a település nevével, illetve annak eredetével függ össze. A modern nyelvtörténeti kutatások szerint a város a 13. század második negyedében Giglava, vagyis Jiglava formában előforduló folyóról kapta a nevét, mord 18amely feltehetően a szláv igla ’tüske’ szóra vezethető vissza. Nem zárható ki a még korábbi, langobárd eredet sem. Ebben az esetben Igulaha lenne a szó alapja, s azt jelentené, hogy sünös patak. Mindkét változat a folyó erősen sziklás – „tüskés” – medrére utalhat. A 13. századtól megjelenő német Iglau elnevezés a cseh Jiglava-Jiglau lerövidülésével jött létre.

mord 20A legrégebbi ismert iglaui címerábrázolás az 1400 és 1408 között készült Gelnhauseni kódexben látható. A négyelt pajzson az első és a negyedik mezőben vörös alapon ezüst kétfarkú cseh oroszlán, a második és a harmadik mezőben pedig ezüst alapon vörös sün jelenik meg. Ezt a címert alapvetően a város által kiállított katonaság használta. A város hivatalos ügyintézésében – egészen 1787-ig – mindvégig megmaradt a kétfarkú cseh oroszlán. Ugyanakkor a városnak volt egy kisebb, 15. századtól használt pecsétje is, sün ábrázolással. Még több „sünös” címerrel találkozunk a városi reprezentációban a 15. század második negyedétől. Ilyen például az 1436-ban készült freskó a ferences kolostor szentélyének déli oldalán. A város 1405-ben zajlott ostromát mutató – témájában egyébként unikális – ábrázoláson két címert is láthatunk. A 15. század végéből származhat az a heroldos kőfaragvány, amely ugyancsak a ferences kolostor templomában maradt fenn. Egy további festett ábrázolás már I. Ferdinánd korában készült, ahogyan a városháza nagytermének egykori üvegablaka is. Mindegyiken az 1400 körülre kialakult, feljebb leírt, négyelt címer szerepel kétfarkú cseh oroszlánnal és sünnel.

mord 21mord 22mord 23De vajon mit hangsúlyoztak az iglauiak textilplombáikon: a Cseh Királysághoz való tartozást, avagy a város önazonosságát? A válasz talán a megmaradt régészeti leletek nélkül is sejthető, ugyanis a kétfarkú oroszlán számos csehországi, sőt, sziléziai település címerében is megjelenik. mord 24                               A plombázás egyik legfőbb célja ugyanakkor éppen az egyértelmű megkülönböztetés volt. Valószínűleg emiatt jelenik meg Iglau bárcáin a sün, méghozzá a leletek alapján kétféleképpen, amelyek között kronológiai különbséget egyelőre nem sikerült kimutatni, gyaníthatóan tehát kétféle posztóminőséget, egy olcsóbbat és egy drágábbat takartak. Az előbbiből juthatott 1494-ben a magyar és cseh koronát viselő Ulászló egyik palotásának, míg az utóbbiból kaphatott a lovászmestere. Az első plombatípuson a sün erősen stilizált, kissé hosszú lábú, leginkább egy vaddisznóra emlékeztet. Ennél a változatnál a hátoldal a legtöbb esetben sima, mintázatlan, ritkán megjelenhet rajta az egyfejű morva sas alakja.

mord 27mord 26A második típus már sokkal finomabb kidolgozású, származását a mindkét oldalán feltűnő IGLAVIA felirat igazolja, alatta reneszánsz címerpajzsban az egyik oldalon élethűen ábrázolt sün, míg a másikon morva sas látható. Valamennyi ismert iglaui plomba a 16. századra keltezhető, a Cseh Királysághoz való tartozás egyiken sem szerepel, sőt a morva sas beemelése az addigra rögzült címerhasználattól is komoly eltérést mutatva még inkább erősíti a morvaországi németajkú Iglau egyedi karakterét.

Mordovin Maxim

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4810-az-oroszlan-es-a-sun (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Irodalom:

Chlumecký, Peter Ritter von: Die Regesten oder die chronologischen Verzeichnisse der Urkunden in den Archiven zu Iglau, Trebitsch, Triesch, Gross-Bitesch, Gross-Meseritsch und Pirnitz. Brünn 1856.

Neumann Tibor: Registrum proventuum Regni Hungariae. A Magyar Királyság kincstartójának számadáskönyve (1494–1495). Budapest 2019.

Petrides, Josef: Das Wappen der Stadt Iglau. Igel-Land. Mitteilungen für Volkskunde in der Iglauer Sprachinsel 4. (1929) 153–154.

Petrides, Josef: Tuchmacherstatuten von 1442. Igel-Land. Mitteilungen für Volkskunde in der Iglauer Sprachinsel 8. (1932) 129–131.

Ruby, Franz: Das Iglauer Handwerk in seinem Thun und Treiben von der Begründung bis zur Mitte des achtzehnten Jahrhunderts. Brünn 1887.

Spufford, Peter: Hatalom és haszon. Kereskedők a középkori Európában. Budapest 2002.

Tomaschek, J. A.: Der Oberhof Iglau in Mähren und seine Schöffensprüche aus dem XIII – XVI. Jahrhundert. Innsbruck 1868. 111–117.

Werner, Karl: Urkundliche Geschichte der Iglauer Tuchmacher-Zunft. Leipzig 1861.