A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában kutatócsoportunk tagja, Kovács Enikő: Abacus, váltó, bankcsőd – Pénzváltók a középkori Európában című írását közöljük.

 Abacus, váltó, bankcsőd – Pénzváltók a középkori Európában

05 kov„Nem tűrte, hogy a kalmárok és pénzbeváltók átkos, fösvény mohósága fölös hasznot szerezzen az együgyű és paraszti emberektől. Ugyanis kiváltképpen ez az oka annak, hogy a népek ínségre, szegénység veszedelmére jutnak; de így mindenki szabott ár szerint adott és vásárolt, igaztalanság és csalás nélkül.” (ford. Geréb László) – olvasható a Képes Krónika I. Bélát méltató soraiban, amelyekből kitűnik, hogy a pénzváltókról kialakult közvélekedés már a középkorban sem volt éppenséggel hízelgő. A szükség azonban nagy úr, és a távolsági kereskedelem térnyerésével csak egyre nagyobb lett. Valamennyi saját pénzt kibocsátó hatalmasság elvárta, hogy területén az általa vert pénzeket használják. A külföldről érkező utazók, kereskedők és lovagok tehát idegen pénzeik átváltására kényszerültek. Legalábbis ez volt a törvény. A korabeli viszonyok közepette ennek betartatása képtelenségnek bizonyult, a távolsági kereskedelem csomópontjaiként működő városokban azonban így is nélkülözhetetlenné vált az erre szakosodott üzletemberek jelenléte. A pénzváltók tehát a társadalom szerves és anyagilag egyre gyarapodó részévé váltak. Hírnevükre gyakran szolgáltak rá azzal, hogy a magasabb haszon érdekében indokolatlanul nagy váltási réssel dolgoztak. Ez történehetett 1189-ben is, amikor a Magyar Királyságon átvonuló keresztesek olyannyira sérelmezték, hogy a hazai pénzváltók megkárosították őket, hogy azt még a III. keresztes hadjáratot megörökítő krónikás sem hagyhatta szó nélkül.

09 kovArról, hogy milyen váltási arányokkal számolhatunk a középkori pénzváltók esetében, számadások és kereskedői könyvek mesélnek a mai kor történészeinek. A kereskedőházak által összeállíttatott kézikönyvek gyakorlatilag megfeleltek a saját koruk kisokosainak. Bennük összegezték a kalmárok számára létfontosságú ismereteket kereskedelmi utakról, távoli országokról, azok árucikkeiről, mértékegységeiről és pénzeiről. Ilyen kézikönyv például a Canal elnevezésű jelentős velencei kereskedő családhoz köthető 14. század eleji feljegyzés-gyűjtemény (Zibaldone da Canal) és a firenzei Francesco Balducci Pegolotti nevével fémjelzett, a kereskedelem gyakorlatát bemutató néhány évtizeddel később keletkezett munka (Prattica della Mercatura). A könyvnyomtatás elterjedésével egyre több – a korábbiakhoz képest – mondhatni tömegtermelésben készült kézikönyv látott napvilágot. 10 kovEkkorra tehető a már szűkebb tematikával, többek között kifejezetten a pénzek értékével foglalkozó kiadványok megjelenése. Eleinte szöveges listában felsorolt árfolyamokat jegyeztek fel, majd az 1570-es évektől elterjedt egy merőben új jellegű kézikönyv, a katalógus. Ezek már nem csak a forgalomban lévő pénzek nevét és értékét tartalmazták, de a könnyebb felismerhetőség érdekében azok méretarányos rajzát is közölték a könyvet használó pénzváltóval. Az első ilyen katalógus a Lipcsében élő Wolfgang Stürmer 1572-ben megjelent pénzes könyve volt, amit 1597-ben követett egy müncheni kiadású Adam Bergtől. Ez utóbbiban tűntek fel első alkalommal a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség pénzei.

A pénzváltók és kereskedők számára készült nyomtatványok nem merültek ki az árfolyamok és pénztípusok ismertetésében. Készültek kézikönyvek a különféle mértékegységekről, árucikkekről, fémek jellemzőiről és ellenőrzési lehetőségeikről. A legnagyobb számban mégis olyan művek terjedtek, melyekhez hasonlókat ma is mindenki forgat hosszabb-rövidebb ideig – még ha nem is felhőtlen örömmel –, nevezetesen a matematika tankönyvek. 03 kovKifejezetten a kerekedőknek szánt számtankönyvet már a 15. században is nyomtattak. Ezek nagy részt Leonardo Fibonacci 1202-ben megjelent számtankönyvén (Liber Abaci) alapultak, utóbbi megismertette az európai világgal a ma is használatos hindu-arab számrendszert. Ennek átvétele azonban nem ment zökkenőmentesen. Sőt mi több, 1299-ben Firenze városa kifejezetten megtiltotta kereskedőinek, hogy a furcsa új jeleket használják. Ennek ellenére az arab számjegyek végül kiszorították a római számokat a hétköznapi életből, ám egészen a 17. századig párhuzamosan használták őket. A fő indok, amiért ma is az arab számokat használjuk, nem más, minthogy római társaik nem alkalmasak sem az írásban, sem a fejben számolás levezetésére. 04 kovÉppen ezért azokat már a középkorban is csak az összegek feljegyzésére használták. A számítások elvégzésére külön módszerük volt, az úgynevezett vonalon számolás (Rechnen auf Linien), más néven zsetonokkal (Rechenpfennig) számolás. Ez a módszer egészen a Babiloni Birodalomig nyúlik vissza, és előszeretettel alkalmazták mind Ázsiában, mind Európában. Legszélesebb körben a római neve, az abacus ismert. Egy táblára, vagy asztalfelületre húztak négy vízszintes vonalat, és mindegyiküket metsző függőleges vonalakkal osztották szakaszokra. 08 kovA műveletet végül a rézötvözetből vagy ólomból készült számolózsetonok vízszintes vonalon való mozgatásával lehetett elvégezni, az abacus gyöngyeihez hasonló módon. Ilyen számoláshoz való elefántcsont számolóvonalas asztal ma is látható a strasbourgi Frauenhaus múzeumban (Musée de l'Œuvre Notre-Dame). Titelblatt des zweiten gedruckten Rechenbuches von Adam Ries (B/21) mit Holzschnitt.-----Es handelt sich um die 21. Auflage des zweiten Rechenbuches von Adam Ries, gedruckt 1535 bei Christian Egenolph in Frankfurt am Main. Das zweite Rechenbuch erschien zwischen 1522 und 1656 in über 100 Auflagen und diente ca. 200 Jahre als Lehrbuch. Es trug im Wesentlichen zur Verbreitung der indisch-arabischen Zahlen und damit des schriftlichen Rechnens im deutschsprachigen Raum bei. Die vorliegende Ausgabe mit dem Titel "REchenung auff der Linien vnd Federn ..." ist die älteste des zweiten Adam-Ries-Rechenbuches in den Beständen des Adam-Ries-Museums. Nach kurzer Einführung des Linienrechnens wird das schriftliche Rechnen mit indisch-arabischen Ziffern behandelt. Es folgt ein Visierbuch von Erhard Helm. 71 Blatt, letztes Blatt leer. Die Titelseite ist mit einem Holzschnitt verziert.A módszer elterjedtségét bizonyítja, hogy számos kiadást értek meg a kifejezetten ezt oktató kézikönyvek. Jacob Köbel, Heinrich Grammateus és Adam Ries 16. század eleji útmutatói elengedhetetlen kellékei voltak a kereskedők és pénzváltók eszköztárának.

A megfelelő számolási technikákra azért is szükségük volt, mivel idővel a pénzváltók feladatköre bővült. A különféle országok pénzeinek adás-vétele mellett elkezdtek pénzösszegeket megőrizni, azokról számlát vezetni, majd hitelezni. Belőlük alakultak tehát a későbbi nagy bankárházak. Folyószámlák és átutalások vezetésére már a 12. század végi Genovából is akad példa Guglielmo Cassiense tollából. A bankok között kialakuló nemzetközi hálózatoknak és szövetségeknek köszönhetően a maihoz már nagyon hasonló rendszer alakult ki. Az egyik helyen a számlára befizetett összeget a kiállított váltó ellenében beválthatták más város vagy ország meghatározott bankfiókjában is. Így lehetővé vált nagyobb összegek szállítása anélkül, hogy azt – a rablók potenciális célpontjává téve – ténylegesen magukkal kellett volna vinniük.

A nagyvárosokban gombamód szaporodó pénzváltó bódék és bankfiókok jellemzően a központi piactér környékén tömörültek. 01 kovNicolas et Jean-Baptiste Raguenet (actifs au XVIIIème siècle). "La joute des mariniers entre le pont Notre-Dame et le pont au Change". Huile sur toile, 1756. Paris, musée Carnavalet.Firenzében az árkádokkal fedett új piac (Mercato Nuovo) körül üzemeltek ilyen üzletek. Nem is kevés, 1422-ben összesen 72-t tartottak számon belőlük. Velencében a Rialto-híd közelében, a San Giacometto-templom előtti piactér környékén találkozhatott velük az utazó kereskedő. Más esetekben a jobb ellenőrizhetőség miatt helyi rendeletben határozták meg, hol nyithatnak üzletet. 1141-ben VII. Lajos francia király Párizsban egy, a Szajna fölött átívelő hidat jelölt ki számukra. Ezt a hidat később éppen róluk nevezték el a Pénzváltók hídjának (Pont au Change).

00 kovA nagyobb ellenőrzés iránti igény nem egyedül a Francia Királyságot jellemezte, feladatkörük bővülésével ugyanis a pénzváltók felelőssége – és az okozott kár esetleges mértéke – is nagyobb lett. Ha egy bankár nem tudta kifizetni a betéteseit, pénzváltóasztalát – amit olaszul bancónak hívtak – látványosan széttörték. Ez volt a banco rotto (törött asztal). Ha ez a kifejezés bárkinek ismerősen cseng, az nem a véletlen műve, innen ered ugyanis az angol nyelvben ma is használatos bankrupt (bankcsőd). Egy-egy komolyabb bankbotrány fényében ez még egy igen visszafogott büntetésnek tűnhet, a bankárok az üzlettől való eltiltásnál azonban gyakran sokkal többet tettek kockára egy csőddel. A 14. századi Katalóniában a fizetésképtelen bankárt fogságba vethették a károk kifizetéséig. Az előírt ellátás pedig távolról sem közelítette meg azt a színvonalat, amiért egy elítélt ma már panaszt emelne. Egy éven keresztül kenyéren és vízen tarthatták ugyanis a bukott bankárt. Ha pedig a kártalanítás ez idő alatt sem sikerült, vagyonát elkobozhatták és szétoszthatták az egykori számlatulajdonosok között. Amikor az ügy idáig fajult, az akár a bankár életébe is kerülhetett. Így járt a barcelonai Francesch Castello is, akit 1360-ban a saját bankja előtt fejeztek le.

Kovács Enikő

A szerző kutatásait TKP2021–NKTA-15 sz. NKFIH projekt támogatta.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4860-abacus-valto-bankcsod (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
Ajánlott irodalom:
Peter Spufford: Hatalom és haszon. Kereskedők a középkori Európában. Budapest 2007. 38–41.
Buza János: 400 éves a müncheni „New Müntz-Büech”. Numizmatiakai Közlöny 96–97. (1997–1998), 45–52.
Michéle Bonnet: Les changeurs lyonnais au Moyen Age(1350–1450). Revue Historique 1973. (560:2) 325–352.