A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának szeptemberi számában kutatócsoportunk tagja, Tóth Csaba 700 éves a magyar aranyforint című írását közöljük.

700 éves a magyar aranyforint

Az általános és középiskolai történelemtankönyvek egyetértenek abban, hogy „I. Károly uralkodása idején (1308–1342) értékálló aranypénzt, aranyforintot” veretett, a pénzt bemutató fényképnél pedig ez szerepel: „I. Károly aranyforintjának elő- és hátoldala. Az előoldalon Keresztelő Szent János, a hátoldalon az Anjouk liliomos címere látható.” (NAT 2020, Történelem 9. a középiskolák számára. 2024. 148.) Csakhogy az általában betonbiztos tényeket felvonultató tankönyvírók ezúttal több dologban is tévednek. Pénzek esetében az előlap az, ahol az adott pénzt kibocsátó uralkodó neve, avagy portréja, illetve címere jelenik meg, jelen esetben ez lenne a tankönyv szerzői által hátoldalként megjelölt, „Anjouk liliomos címere” felirattal ellátott kép. De ez sem felel meg a valóságnak, hiszen ennek a liliomnak semmi köze nincs az Anjoukhoz, mert ez a firenzei aranyforintokon található firenzei liliom. Ráadásul a fotón nem I. Károly aranyforintja látható, hanem fiáé, I. Lajos királyé (1342–1382), amit a firenzei liliom körüli LODOVICI R(ex) (Lajos király) körirat árul el. 

Az évszázadokon át Károly Róbert néven emlegetett uralkodó megnevezésénél az utóbbi évtizedben – Engel Pál történész következetességének köszönhetően – az I. Károly név került előtérbe (a király ugyanis magát okleveleiben mindig Károly néven említette), ráadásul uralkodásának kezdetét legelső koronázásához kötötte, vagyis 1301-hez és nem a másodikhoz (1309) vagy a harmadikhoz (1310), de még csak nem is 1308-hoz, ahogy az a tananyagban szerepel.

A magyar aranypénzverés kezdetének a jelenlegi kutatás az 1325. évet tekinti, noha erről közvetlen írott adat nem ismert. Ugyanakkor a magyar aranyforint első írott említése az olmützi püspök 1326. évi végrendeletében maradt fenn, az egyik tételben fordul elő a Magyar Királyság aranypénze kifejezés. A forrás hazai publikálója, Hóman Bálint 1916-ban megjelent nagymonográfiájában ez alapján a magyar aranypénzverés megindulását 1325-re tette, amelyet azóta is elfogad a kutatás.

Az „első magyar aranypénz” kitüntető címért I. Károly aranyforintja mellett korábban még legalább két másik magyar veret is versenybe szállt. Először III. Béla (1172–1196) ún. pszeudokufikus rézpénzének aranyverete, amelyet Réthy László 1899-ben megjelent, a középkori magyar pénzverést feldolgozó kétkötetes referenciakatalógusa a legkorábbi magyar aranypénznek tartott. A szóban forgó, jelenleg is a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Éremtárában őrzött darabról azonban a 20. század első felében kiderült, hogy csupán egy utólag aranyozott rézpénz.

Az 1990-es években újabb „trónbitorló” bukkant fel a magyar numizmatika színpadán, amelyet feltételesen I. István királyhoz (1000–1038) lehet kötni. A középkori magyar pénztörténet legnagyobb rejtélye ez a különleges aranypénz, amelyből az egyik jelenleg is a szászországi Gothában található, ahová II. Anton Günther Schwarzburg grófja, arnstadti herceg gyűjteményének egy példányaként került 1712-ben. Két további példányt műkereskedőktől vásárolt az MNM 1906-ban és 1909-ben, a negyedik példánynak csupán a rajza maradt fenn Hampel József régész jegyzetfüzetében, aki a darabot 1898 őszén látta egy magángyűjteményben Baranya megyében. Az átlagosan 4,5 g súlyú, 20–22 mm átmérőjű, 870–952‰ finomságú aranypénzek négy különböző verőtőpárral készültek. Az előlapon STEPHANVS REX (István király) köriratban szembenéző koronás mellkép látható, feje körül glóriával, maga elé hajlított jobbjában kis gömböt tart. A hátlapon PANNONIA körirat olvasható, benne glóriás, koronás női alak szembenéző mellképe, két karját behajlítva maga elé tartja.

A numizmatikai kutatásban az utóbbi kétszáz évben számos feltevés született arra nézve, hogy ki, mikor és milyen célból verette ezt az aranypénzt. Volt, aki modern kori fiktív, historizáló éremnek tartotta, mások amellett törtek lándzsát, hogy a pénzt maga I. István király verette, felmerült, hogy I. László király (1077–1095) korában készült, méghozzá az első magyar király, I. István szentté avatása alkalmából 1083-ban, vagy éppen a Szent István-kultuszhoz kapcsolódna az érem, esetleg zarándokjelvény a középkor végéről vagy a kora újkorból. A vitát nyilvánvalóan egy hiteles, jól keltezhető lelőhelyről, sírból, esetleg kincsleletből előkerülő példány fogja eldönteni. Elgondolkodtató mindenesetre az a közismert tény, hogy I. István magyar király kortársa, I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem (978/980–1015) szintén veretett aranypénzeket, amelyből összesen 11 példány ismert, ráadásul ezüstpénzeinek egy részén feje körül glóriával ábrázolták.

I. Károly aranyforintjának két típusával számolhatunk, az általánosan ismert típushoz a mintát – ahogy abban az időben minden európai pénzkibocsátó számára – a firenzei aranyforint adta, ennek egyértelmű okai voltak. Európában a Nyugat-római Birodalom bukását követően – leszámítva a Bizánci Császárságot, továbbá néhány szórványos kivételt – nem volt folyamatos aranypénz-kibocsátás, mert a kontinensen nem voltak számottevő aranybányák, az afrikai arany útját viszont elzárta az arab előretörés. A keresztes háborúk nyomán fellendülő keleti kereskedelemmel kezdett el újra áramlani az arany Európába, különösen a kereskedelem hasznát lefölöző észak-itáliai városállamokba. A 13. század közepére, amikor már megfelelő mennyiségű arany halmozódott fel, illetve a folyamatos utánpótlás is biztosítottnak látszott, Firenzében megindult az aranypénz kibocsátása. Az 1252-től vert, liliomos éremképéről fiorino d’oro (aranyliliomocska) néven ismert pénz forradalmat okozott Európa gazdasági életében, amiről az eredeti firenzei arany több mint száz különböző külföldi utánverete is tanúskodik, Itáliától az északi Hanza-városokig.

I. Károly aranyai így a firenzei előkép alapján készültek, előlapjukon Karolv∙rex (Károly király) köriratban a firenzei – és nem az Anjou! – liliommal, a hátlapon a város védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak a képével, körülötte S Iohannes B (Keresztelő Szent János) felirattal. A hátlapi körirat végén kis korona található, amely egyes feltételezések szerint a budai, központi verdét jelöli. Mivel azonban ez a jegy minden ismert példányon szerepel, nagyobb a valószínűsége annak, miszerint az magára a Magyar Királyságra mint kibocsátó államra utal, markánsan megkülönböztetve ezeket a pénzeket a firenzei forintoktól. A kamarabérleti szerződések szerint kibocsátásuk három helyen, a budai, a körmöcbányai, valamint a bizonytalan – talán kolozsvári – székhelyű erdélyi pénzverőkamarában folyt. 

I. Károly aranyforintjának másik típusa csak rajzról ismert, eredeti, kézzelfogható példánya, ha egyáltalán fennmaradt valahol, napjainkban is lappang. A darabot még a 18. századi numizmatikus, Johann Tobias Köhler írta le, ő még II. Károly magyar királyhoz (1385–1386; III. Károly néven nápolyi király, 1382–1386) kötötte. Ezt az érmét, amely Hamburgban, a Dude-gyűjteményben volt található, 1750-ben árverés útján értékesítették. 1784-ben már I. Károlyhoz sorolva szerepelt újra árverésen, szintén Hamburgban, majd végképp nyoma veszett. Hiteles ábrázolása Réthy Lászlónak köszönhető, aki 1898-ben egy bécsi tanulmányútja során talált rá a szóban forgó aranypénz képére. Az aranypénz előlapján KARVLVS DEI GRA REX köriratban az uralkodó trónon ülő szembenéző alakja látható, baljában jogart, jobbjában országalmát tart. A hátlapon +HVNGARIE IN NOMINE IHV XPI köriratban hasított Anjou–magyar címerpajzs, felette nyitott korona, kétoldalt S–E pénzverő jegyek (az elő- és hátlapi köriratok együttesen: Károly Isten kegyelméből Magyarország királya, Jézus Krisztus nevében). 

A két aranypénztípus közül vajon melyik a korábbi: a firenzei mintára készült, avagy az attól eltérő éremképű? Egyaránt fel lehet sorolni érveket és ellenérveket mindkettő mellett, de a kérdés nem dönthető el egyértelműen. Véleményem szerint a magyar aranypénzverés, ahogy Európában szinte mindenhol, a firenzei típusú florenusszal indult meg, majd kísérletképpen a király eltérő változatú aranyverettel is próbálkozott, de az végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A firenzei változattól eltérő magyar típusú aranyforint kialakítására csak egy generációval később, I. Lajos uralkodása idején került sor több lépcsőben. Elgondolkoztató viszont az a tény is, hogy az 1326. évi olmützi forrás nem forint (florenus), hanem aranypénz (aureus moneta) néven említi I. Károly pénzét.

Nem maradt fenn korabeli írott forrás az első magyar aranyforintok pontos pénzlábára vonatkozólag, vagyis minden kétséget kizáróan nem lehet megállapítani, hogy milyen törvényes súlyban és finomságban készültek. Az 1335–1336. évi kamarabérleti szerződések – az utókor számára talán – homályos rendelkezései szerint az aranyforintokat firenzei mintára, de azoknál némiképp nehezebb súlyban kell verni. A 16. századból már pontosabb pénzláb is ismert, és ezt szokás – nem minden alap nélkül – visszavetíteni az Anjou-korra. Eszerint egy budai márka (245,5 g) súlyú, 23 ¾ karát (989,6‰) finomságú aranyból 69 darabot kell verni, vagyis az egyes példányok súlya 3,5 g körül alakult. Az utóbbi években megejtett természettudományos anyagvizsgálatok mindenesetre megerősítik ezt a finomságfokot, I. Károly forintjai ezek szerint átlagosan 994‰ finomságúak, ez pedig a kor finomítási technikájának ismeretében gyakorlatilag színaranynak tekinthető.

A magyar aranyforint határainkon túl is nagy népszerűségnek örvendett, számos külföldi éremleletből ismert, sőt a korabeli külföldi források azonos szinten kezelték a középkor legértékesebb aranypénzeivel, a firenzei forinttal és a velencei dukáttal. Egy pénz jóhírét és értékét leginkább azon lehet lemérni, hogy a saját korában megpróbálták-e hamisítani. Már I. Károly aranyforintjainak is ismertek korabeli hamisítványai, vagyis a kortársak igencsak láttak fantáziát abban, hogy ugyanazzal az éremképpel, de kicsit kisebb súlyban és alacsonyabb finomságban készítsék el a magyar aranyforintokat. 

Tóth Csaba

A pénzváltó és felesége. Marinus van Reymerswaleune festményének részlete, 1539. Prado, Madrid

A cikk elkészítést pedig NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Felhasznált irodalom
Hóman Bálint: Magyar pénztörténet. Budapest 1916.
Lengyel András: Aranykönyv 1325–1540. Budapest 2013.
Tóth Csaba: Bardus, grossus, florenus. Pénzverés az Anjouk Magyarországán. Budapest 2020.
Tóth Csaba: Az Anjou-kori magyar pénzek katalógusa. Catalogue of the coinage of Angevin period. Budapest 2023.