A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában kutatócsoportunk tagja, Draskóczy István A bányaváros esete a mágnás családdal. Nagybánya és a Drágfiak évszázados pere című írását közöljük.

 A bányaváros esete a mágnás családdal. Nagybánya és a Drágfiak évszázados pere

A fa nélkülözhetetlen volt a bányászatban, éppen ezért az erdő különös értéket képviselt a bányászember számára. Az aknák, tárnák kiácsolásához fát termeltek ki, mégpedig nem is keveset. A bányák működéséhez elengedhetetlen egyéb szerszámok, gépek (például vízkiemelő eszközök), építmények készítéséhez is felhasználták a faanyagot, miként a kitermelt nemesérc feldolgozásánál, például az érczúzó malmok építésekor sem nélkülözhették. A fa energiaforrás is volt, az erdőkben meszet égettek, az érceket olvasztó kohókban faszenet használtak. A fa természeténél fogva előbb-utóbb elhasználódott, pótolni kellett.
Az erdők birtoklása, használata tehát elengedhetetlen volt a bányászathoz, nem érte meg a rablógazdálkodás az erdőkben. Sajnos ezt az elvet a kortársak korántsem tartották be. Így történt, hogy 1426-ban királyi rendelet írta elő a Garam menti bányavárosoknak, hogy egyszerre csak az erdőségnek egyik darabját irtsák ki, és vigyázzanak arra, nehogy valaki szántófölddé változtassa az irtást. Biztosítani kellett ugyanis, hogy ismét fák nőjenek rajta. A tervszerű erdőgazdálkodást azonban csak a 16. század második felében kezdték bevezetni a Habsburg uralkodók Magyarországon s birodalmuk más tartományaiban.
Nagybánya és a szomszédos Felsőbánya a középkori Magyar Királyság fontos bányavárosai voltak, ahol nagy mennyiségben aranyat és ezüstöt hoztak fel a föld mélyéből. A két város a 13. század végén jött létre.
A táj növénytakarója változatos volt. Korántsem borította mindenütt sűrű rengeteg, hisz akadt legeltetésre alkalmas hely is. Így például a város és a szomszédos kővári uradalom közti táj egy részén, a Lápos folyó, a Kékes patak környékén, amit mocsarak, lápok tarkítottak, ritkásan nőttek a fák. Máramarosból nyájakat hajtották ide, de az állatokat oda nem engedték be, amelyet kivágtak vagy megritkítottak, és ahol lassan új hajtások sarjadtak ki, nehogy ezeket lelegeljék.
A nagybányai vidék egyik jellegzetes fája volt a tölgy. Ez a fafajta alkalmas bányafának, de szenet is égettek belőle. Érdemes Nagybánya 14. századi nagyobbik pecsétjére pillantanunk. Szent István alakja alatt sziklás hegyet ábrázolt a művész. A hegy tetején két leveles faágat látunk. A levelek a vidéken elterjed tölgyfa, illetve csertölgy leveleire emlékeztetnek. Azt mondhatjuk, hogy a művész a pecséten ezzel a motívummal nem csupán a táj egyik fafajtáját véste ki, hanem egyben finoman utalt a bányaművelésre is.
A tölgy mellett más fafajtából sem volt kevés ezen a tájon. Nagybányától északra, keletre, illetve a szomszédos a kővári uradalom területén sűrű bükkerdő nőtt, míg a magas hegyeket fenyő uralta. A bükk kiválóan megfelelt a faszén készítéséhez. Az erdőség egy részét Feketeerdőnek hívták, sűrű bükkösre, fenyvesre utalhat a név.
A 14. század közepére a felszínhez közeli ércelőfordulásokat már lebányászták, a munka a föld mélyében folyt. Ezt ábrázolja a már említett városi pecsét. A hegy gyomrában bányász dolgozik, miközben mellette a társa bányászkapával szedi össze a kivágott ércet.
A fejlődés oly gyors volt és akkora méretet öltött, hogy a város határán belüli erdőségek már nem fedezték az igényeket. A gondot I. Lajos király (1342–1382) orvosolta. Ugyanis midőn 1347-ben kiváltságokat adott a városnak – melynek megrongálódott eredeti példányát ma is őrzi a nagybányai városi levéltár –, úgy határozott, hogy a település körüli három mérföld (kb. 24–25 km) sugarú körre terjeszti ki a városiaknak azt a jogát, hogy szabadon véghatnak fát, égethetnek faszenet, meszet. A szabadság azt jelentette, hogy nem kellett fizetniük érte. Ám csak a királyi erdőkben, ligetekben tehették meg, míg a meglévő falvakban, a nemes birtokosok erdeiben nem.
Az, hogy bányaváros melletti erdőségben a bányák céljaira szabadon lehetett fát vágni, nem újdonság, sokfelé a bányajog része. Egy 1300 táján készült cseh bányakódexben olvashatunk arról, hogy a földalatti munkálatokhoz szükséges fát illeték nélkül lehetett kivágni a város körüli királyi erdőkben. Magyarországi bányavárosi privilégiumok gyakran meghatározták, hogy mekkora területről van szó. Hol egy, hol másfél, másutt két mérföld a határ. A három mérföld különösen nagy területet ölelt fel, ami jelzi számunkra, hogy milyen jelentős lehetett a helyi bányászat.
I. Lajos király 1376-ban tovább bővítette a jogot. Anélkül, hogy a távolságra utalt volna, megengedte, hogy a város körüli királyi erdők és a Feketeerdő fáit a nagybányai és felsőbányai polgárok, bányavállalkozók a bányászat céljaira, malom (ti. érczúzó), fürdő, egyéb épületek építésére szabadon felhasználhassák, illetve faszenet égethessenek ki.
Mivel 1376-ban még a szomszédos kővári uradalom királyi kézben volt, ez nem okozott gondot. 1378-ban azonban I. Lajos a Drágfi család őseinek adományozta az uradalmat. Felmerült a kérdés, hogy vajon ezután járhattak-e a két város polgárai a megszokott módon fáért az egykori királyi uradalom területére. Erre az újdonsült birtokosok válasza nemleges volt. Már csak azért is, mert pénzt kérhettek mindazért, amihez a városiak ingyen jutottak hozzá korábban. A polgárok nem így látták, ragaszkodtak megszerzett jogukhoz, hisz privilégiumuk korábbi volt, mint a Drágfiak számára kiállított adománylevél. Két szempont, elv ütközött tehát egymással. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kővári uradalom területén a 14. században mind több új falu alakult, és számuk a 15. század elejére 59-re emelkedett, amelyeknek a lakosai sem nélkülözhették a fát.
Az ellentétek hamar napvilágra kerültek. 1384-ben Mária királynő (1382–1387) megerősítette a városiak erdőhasználati jogát. Hogy biztosak legyenek a dolgukban, a polgárok valamikor a 14. század végén öt falut alapítottak a vitatott erdőterületen. 1390-ben Zsigmond király (1387–1437) ismételten odaadományozta a Drágfi ősöknek a kővári uradalmat, akik 1392-ben megjáratták a birtoktestnek a Nagybánya felé eső határait. Nem véletlen, hogy a következő esztendőben a nagybányai polgárok kérésére a király megerősítette I. Lajos király 1376. évi privilégiumát.
A hosszúra nyúló pereskedés egyik állomásaként 1429-ben a Kassán időző Zsigmond király elé járultak Nagybánya képviselői, valamint az itteni bányakamara ispánjai. Ki sem fogytak a panaszból a szomszédos kövári uradalom tulajdonosai, Drágfi Sandrinus és György ellen. Mint kiderült, nem egy alkalommal összesen több mint száz ökröt vettek el a polgároktól, illetve azon kereskedőktől, akik a város felé tartottak.A csordát hajtó személyek közül többeket halálra verettek. Arra vetemedtek továbbá, hogy hat, borral megrakott szekeret elraboljanak. Akadt, akit elfogtak, és komoly váltságdíj ellenében engedtek csak szabadon. Mindez nem volt elég, hisz lezárták a település felé vezető utakat is.
Az ökör, a bor a városiak élelmezését szolgálta, elkobzásuk igen csak fájhatott nekik. Meglehet, a polgárok, a kereskedők nem szívesen fizettek a főúr vámhelyein. Nem lenne meglepő. Ugyanis vagy negyven évvel később Mátyás király (1458–1490) előtt kötött egyezséget Nagybánya és Drágfi Miklós arról, hogy a család Szatmár megyei vámhelyein milyen tarifa szerint fizessenek a polgárok áruik után.
Az erőszakos tettek valódi oka azonban az erdőhasználat körüli vita volt. Sandrinus és György ugyanis nem engedték, hogy a polgárok fát vágjanak, faszenet állítsanak elő, meszet égessenek. A királynak járó bányabért (urburát) szintén lefoglalták. Hogy nyomatékot adjanak panaszuknak, a bányavállalkozók, a polgárok azt állították, hogy a fa és a faszén hiánya miatt a király jövedelmei nagy mértékben csökkennek. Igazuk volt. Ha ugyanis kisebb a bányák hozama, annak a királyi kincstár látta kárát. Hozzátehető, hogy ha kevesebb nemesfémet termel ki a vájár csákánya és dolgoznak fel a kohók, akkor kevesebb pénzt tud a királyi pénzverde készíteni. Nagybánya pedig pénzverdének, tehát pénzügyigazgatási hivatalnak, kamarának adott otthont, vagyis kiemelkedő jelentőséggel bírt. Nem lepődhetünk meg azon, hogy az érvek hatottak, és Zsigmond király sem gondolkozott sokat, hisz még ebben az esztendőben utasította a két Drágfit, hogy ne akadályozzák a polgárokat.
Nagybánya tartozékaival együtt 1411 után a szerb despoták birtokában volt, majd 1444-ben Hunyadi Jánosé lett. A főúrral nehezen boldogulhattak a Drágfiak. Olyannyira, hogy Hunyadi öt települést elcsatolt a kővári uradalomtól, melyeket csak II. Ulászló (1490–1516) adott vissza a Drágfiaknak. 1467-ben Mátyás király végül olyan döntést hozott, amely szerint a városban lévő királyi kamara vezetőinek évi 150 aranyforint kárpótlást kellett fizetniük az erdők használatáért a főúri családnak. Ez a megoldás bizonyosan nem volt a földesurak ellenére. Mivel a kamarát gyakran a város bérelte, úgyhogy a tanács fizetett. Jóllehet az összeget levonhatták a bérleti díjból, az évi fizetési kötelezettség nem tetszett a városnak, és a király is szívesen megtartotta volna a pénzt. Nem telt el 10 esztendő, és elődjei kiváltságára hivatkozva 1476-ban Mátyás elismerte a városiak jogát, és megszüntette a pénzösszeg folyósítását.
Meglepő a döntés, hisz Drágfi Bertalan a király környezetéhez tartozott, 1474 előtt a pohárnokmesteri méltóságot töltötte be. Ott volt az uralkodó mellett az 1474. évi sziléziai háborúban. Panaszra nem lehetett egyébként oka, hisz 1475-ben azt a jogot kapta ő és édesapja, Miklós az uralkodótól, hogy birtokaik bármelyikén arany-, ezüst-, réz-, vas-, ólom-, ón- és sóbányát nyithatnak. A következő évben szlavóniai váruradalommal ajándékozta meg őket Mátyás.
Akárhogy is volt, a 150 aranyforint elvesztése fájhatott apának is, fiúnak is. Rögvest kitiltották az erdőből a nagybányaiakat, boksáikat leromboltatták. Ebből ismét per lett. A feleknek Hassági István országbírói ítélőmester előtt kellett volna az igazukat bizonyító okleveleket bemutatni. Nagybánya ezt megtette, Bertalan azonban nem, amit azzal indokolt, hogy a szokásjog szerint csak a király, illetve a főpapok és a bárók ítélkezhetnek felette. Végül mégis született ítélet, amit Bertalan másodunokatestvére, Bátori István országbíró hozott meg 1479-ben. A döntés a városnak, a bányavállalkozóknak adott igazat, elismerte szabad erdőhasználati jogukat a három mérföldes körzeten belül. Maradt azonban függőben kérdés. Nem dőlt el ugyanis az, hogy tulajdonképpen, hol is húzódik a néhol sík, másutt hegyes völgyes tájon a három mérföld határa. Az ítélet idején Bertalan ismét pohárnokmester volt, ám ez a körülmény nem befolyásolta a bíróságot. Igaz, 1479 után néhány évre kikerült a főúr a király környezetéből. Ám nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy végső soron a király járt jól azzal, ha a bányaművelés zavartalanul folyt. Vélhetően a döntésnél ezért nem vették figyelembe Drágfi Bertalan aktuális udvari pozícióját.
Mátyás halála után más lett a helyzet. Bertalan karrierje ismét emelkedni kezdett. Az új király, II. Ulászló híve lett. Kamarásmesteri pozícióba került, 1493-tól 1498-ig erdélyi vajda volt, ezzel eljutott pályája csúcsára. 1491-ben állította őt a királyi kegy a nagybányai kamara élére, noha nem számított pénzügyi szakembernek. Ám katonaember volt, és le kellett törni azokat a zavargásokat, amit az elégedetlen bányászok robbantottak ki, az előző kamarást meg is ölték. Mondani sem kell, hogy a városban korántsem fogadták örömmel ellenfelük kinevezésének a hírét. Rövid ideig irányította a hivatalt, ám ezalatt arra kényszerítette a polgárságot, hogy a királyi bánya művelésére előbb 2500, majd 16 ezer forintot fizessenek.
Nem lepődhetünk meg tehát azon, hogy Mátyás halálával újra kezdődött a per. Az a Bátori István, aki 1479-ben a város számára hozta meg kedvező ítéletét, 1490 őszén már másképp vélekedett. Úgy döntött ugyanis a vele együtt ítélkező főpapokkal és bárókkal egyetemben, hogy újra meg kell vizsgálni a felek okleveleit, és az ítéletig minden szekér fa után a nagybányaiak annyit fizessenek, mint mások. Nem ezt várták a polgárok. 1493-ban Bátori, 1501-ban Bertalan is meghalt, a per a fiaiara maradt. Végül a király elé került a szövevényes ügy, aki 1503-ban mondott ítéletet, amivel tiszta helyzetet kívánt teremteni.Úgy döntött, hogy három mérföldre a várostól, a kővári uradalom területén a polgárok szabadon, illeték fizetése nélkül vághatnak fát, égethetnek szenet vagy meszet, termelhetnek ki követ. Az ítélet szerint meg kellett állapítani a három mérföldes körzet határát. A váradi káptalan 1505. évi oklevéléből kiderül, hogy a kővári uradalom északi részének tekintélyes hányada vált szabaddá a város polgársága számára. A következő évben a király megerősítette ezt az oklevelet, s így 130 év után Nagybánya került ki győztesen a vitából.
A sok évtizedes középkori perfolyam nem tanulságok nélküli. Mária, Zsigmond, Mátyás, Ulászló az erdőhasználat megítélésekor a bányászat érdekeit tartották szem előtt, és elfogadták I. Lajos privilégiumait. Ám a nagybirtokos család elég erős volt ahhoz, hogy szembe szegüljön, ne engedje a polgároknak a fakitermelést. Utóbbiak azonban nem voltak hajlandók engedni, ragaszkodtak előjogukhoz, ami megfelelt az általános bányajognak.
A szomszéd birtokos és a bányaváros nem csak ezen a tájon feszült egymásnak. A fakitermelési jog érvényesítése fejtörést okozott más bányavárosoknak is. Erdélyben Aranyosbánya (Offenbánya) pereskedett emiatt a szomszédságban birtokos Lupsai nemes famíliával. A Garam vidéki bányavárosoknak sem ment könnyen a szabad erdőhasználat jogának valóra váltása. Gyakran a szomszédos királyi várak várnagyai sem nézték jó szemmel ezt a kiváltságot. Midőn nemes, nagybirtokos család szerzett meg váruradalmat a szomszédságukban, hosszas pereskedésbe kellett bonyolódniuk vele, mivel az újdonsült birtokos kitiltotta a bányapolgárokat a földjéről, illetve pénzt kért tőlük az erdő használatáért.

Draskóczy István

Kezdőképünkön: Nagybánya és környéke Mathias Zündt térképén, 1567 (American Geographical Society)
Felhasznált irodalom
Balogh Béla – Oszócki Kálmán: Bányászat és pénzverés a Gutin alatt. Miskolc – Rudabánya, 2001.
Csöre Pál: A magyar erdőgazdálkodás története – középkor. Budapest, 1980.
Horváth Richárd: A bélteki Drágfiak és a királyi udvar kapcsolata a Hunyadiak korában. In: A Szilágyság és a Wesselényiek (14–17. század). Szerk. Hegyi Géza, W. Kovács András. Kolozsvár, 2012. 167–212.
Ingenhaeff, Wolfgang – Bair, Johann (Hg.): 4. Internationaler Montanhistorischer Kongress, Bergbau und Holz. Schwaz 2005. Wattens, 2006.
Magyar Eszter: A feudalizmuskori erdőgazdálkodás az alsó-magyarországi bányavárosokban 1255 – 1747. Budapest, 1983.
Neumann Tibor: Drágfi Bertalan politikai szerepe II. Ulászló király idején. In: A Szilágyság és a Wesselényiek (14–17. század). Szerk. Hegyi Géza, W. Kovács András.(Erdélyi Tudományos Füzetek 277.) Kolozsvár, 2012. 213–235.
Paulinyi Oszkár: A bányavíz leküzdése érdekében létesített első tározómedencék és váltókerekek, In: Paulinyi Oszkár: Gazdag föld – szegény ország. Tanulmányok a magyarországi bányaművelés múltjából. Szerk. Buza János, Draskóczy István. Budapest, 2005. 315–333.
Szabó Péter: Erdők és erdőgazdálkodás a középkori Magyarországon. In: Gazdaság és gazdálkodás a középkori Magyarországon. Gazdaságtörténet, anyagi kultúra, régészet. Szerk. Kubinyi András, Laszlovszky József, Nagy Balázs. Budapest, 2008.
Weisz Boglárka: A bányaváros mint önálló várostípus a 14. században. Bányászattörténeti Közlemények 2015 (10/19) 1. sz. 31–57.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.