Az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel rovatot indít, melyben a csoport tagjai nem csupán ismeretterjesztő szándékkal, a középkori gazdaságtörténet eddig ismeretlen, izgalmas és érdekfeszítő eseteit villantják fel. Elsőként Kovács Viktória, az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport tagja A középkori vámszedők túlkapásairól című írását közöljük. 

 A középkori vámszedők túlkapásairól

Az Árpád-kor kezdeti időszakában, amikor a vámszedés joga kizárólag uralkodói kézben volt, a kereskedők és utazók a vám megfizetése fejében a király védelme alá kerültek. A védelem egyaránt kiterjedt a közlekedési- és a vásárvámokat megfizetőkre is – utóbbi esetben ez a vásár békéjének biztosításában, és az ott eladásra kínált áruk legális eredetének szavatolásában nyilvánult meg. A későbbiekben, a királyi vámszedés kizárólagosságának megszűntével a vámszedés jogalapja átértelmeződött: jogosnak immár azt a vámot tekintették, amelynek megfizetése fejében bizonyos előnyöket élvezhettek: a révekben az átkeléshez megfelelő eszközök álltak rendelkezésükre, a folyókon hidak könnyítették meg számukra az utazást.

A fizetendő vámot az egyes vámhelyek vámszabásai alapján határozták meg. Ezeket vélhetően kifüggesztették, hogy bárki tudomást szerezhessen róluk. 1284-ben a Sebes-Körös átkelőjénél szedett bertényi vám tarifájának megállapításakor kikötötték, hogy a vámszabást „azon a helyen, a Körös említett révjénél a vámszedők nyilvánosan őrizzék, hogy minden átkelő tisztában legyen vele, így ne tudjanak a kellőnél magasabb vámot kiróni”.

Általában véve mégis se szeri, se száma a kereskedők, utazók panaszainak a vámosok túlkapásaira, amelyek skálája a leleményes visszaélésektől a kevésbé bevett újítások „feltalálásán” keresztül az erőszak alkalmazásáig terjedt. A források nem hagynak kétséget afelől, hogy a túlkapásoknak már-már kimeríthetetlen eszköztárát alkalmazták a vámszedők, akik esetenként a szokásostól eltérően vámolták, esetleg többletvám fizetésére kényszerítették az arra járókat, de nem voltak ritkák a jogos vámösszegen felüli természetbeni követelések sem – noha utóbbiak egy része valószínűleg törvényes volt. 1381-ben osztrák kereskedők például azt sérelmezték, hogy a vámosok, amikor Budára vagy Fehérvárra tartanak, a vámon felül áruikból ajándékok (pl. bors, lándzsák, kesztyűk) adására kényszerítik őket. Ugyancsak osztrák, a Dunán Buda felé lehajózó kereskedők panaszára I. Lajos 1374-ben vasból készült, címerpajzsával hitelesített mértéket (1 királyi láb = 31,26 cm) küldött a bécsi kereskedőknek. Az eset hátterében gyaníthatóan az állt, hogy a magyar vámszedők meghamisították a hajófenék mérésére szolgáló mértéket: a vámösszeget ugyanis a király 1366. évi rendelkezésének megfelelően a hajófenék szélességétől és a rakománytól függően kellett kiszabni.

Az Árpád-kori adatok még nem szólnak a vámszedésre figyelmeztető szimbólumokról, bár elképzelhető, hogy a 13. században már alkalmazták azokat. A vámszedőhelyeket a 14. században kereszttel jelölték. 1342-ben egy Keve megye hatósága előtti tiltakozás alkalmával elhangzott, hogy amikor a Vámosnak mondott becskereki Domokos és társai a becsei várnagy parancsára fegyveresen rajtaütöttek Szentgyörgy birtokon, széttörték a vám jelét, a keresztet, és a vámházból 3 márkányi dénárt, nemkülönben 500 sót is magukkal vittek. A későbbi, 15. századi forrásokban már a vámhelyeket jelző kerekekkel találkozunk. 1425-ben az Abaúj megyei Vizsolyon Mosticius és János, illetve vámszedőik önkényesen egy második vámkereket is felállítottak, és mindkét helyen vámot zsaroltak ki az arra járóktól. A 14–15. század fordulóján az erdélyi szászok panaszaiból a vámszedők újabb „fonák újításairól” hallunk, mégpedig hogy a vámfizetést jelző oszlophoz, a vámsorompóhoz vagy a vámházhoz kötött lovak után 40 dénárt követelnek, és ugyanekkora összeget kell fizetnie annak is, aki úgy lép be a vámházba, hogy fegyvereit nem hagyja odakint.

A vámfizetés alól királyi kiváltságlevél adhatott felmentést. A vámmentességi kiváltságok sokszínű képet mutatnak: a felmentett személyek, illetve javak köre és területi érvényük is igen változó, az általános mellett pedig alkalmi vámmentességek biztosítása is szokásban volt.

A vámszedőkkel szemben azonban ez sem nyújtott teljes garanciát, a vámmentességeknek ugyanis a gyakorlatban nem mindig sikerült érvényt szerezni. Az 1355-ben lefolytatott Sáros megyei vámvizsgálat során például kiderült, hogy Eperjesen még a szerzetesektől is vámot is szedtek, holott az egyháziak – személyük után – elvileg nem tartoztak vámmal, erre mutat a király 1371. évi, vámszedőkhöz intézett parancsa is, ami a világi papoktól és a szerzetesektől, sőt a zarándokoktól való vámszedést is tiltotta.

A középkor első felében a vámmentességi kiváltságok jellemzően korlátlanul érvényesíthetők voltak mind a király, mind mások vámhelyein, az Árpád-kor végétől azonban bevetté vált az a jogelv, miszerint vámmentességi és vámszedési jog ütközésekor a kiváltságok régisége a döntő, a később kelt adomány pedig nem lehet a korábbi kárára. Vámperek esetén ez az érv különösen hatásos fegyvernek bizonyult az egyházi intézmények kezében az egyháznak juttatott adományok elidegeníthetetlenségére, vagy kegyes adomány (alamizsna) voltára történő hivatkozással kombinálva. 1295-ben az országos vámmentességgel bíró budaiak így maradtak alul az óbudai káptalannal szemben, és voltak kénytelenek a són kívül a Dunán átvitt más áruik után is vámot adni a prépostságnak, de az esztergomi káptalan is úgy érte el 1357-ben a pozsonyiak vámmentességének érvénytelenítését esztergomi vámján, hogy bebizonyította: az egyház vámszedési joga régebbi, mint a pozsonyiak vámmentessége.

Kovács Viktória

Javasolt hivatkozási forma: Kovács Viktória: A középkori vámszedők túlkapásairól. URL: http://tti.btk.mta.hu/lendulet-kozepkori-gazdasagtortenet/1881-kovacs-viktoria-a-kozepkori-vamszedok-tulkapasairol.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap).

Válogatott irodalom:
Weisz Boglárka: A királyketteje és az ispán harmada. Vámok és vámszedés Magyarországon a középkor első felében. Budapest, 2013
Draskóczy István: Sáros megye vámhelyei a 14. században. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Szerk.: Csukovits Enikő. Budapest, 1998. 45-61.
Holub József: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. Századok 51. (1917) 45-60.