A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának januári számában a kutatócsoport tagja, intézetünk fiatal kutatója, Péterfi Bence A Névtelen utca nevezetessége című írását közöljük.

A Névtelen utca nevezetessége

„A Duna sok vidék gazdagságát viszi hajón Esrigun nemes városába” – írta a II. keresztes hadjárat (1147–1149) egyik franciaországi résztvevője, Odo de Deogilo bencés apát az Árpád-kor egyik legjelentősebb egyházi és világi központjáról. A kortárs kereskedők azonban alkalmasint nemcsak Esrigunban, azaz Esztergomban időzhettek előszeretettel, hanem mindenhol máshol, ahol jó üzletet szimatoltak. A szicíliai arab földrajztudósnak, al-Idrīsīnek a 12. század derekáról származó, elsősorban keleti utazók beszámolóján alapuló térképe a Magyar Királyság települései közül a kereskedelmi szempontból jelentősebbeket ábrázolja, külön megemlítve ezek egymástól való távolságát is. Munkájában Esztergomon kívül, melyet az ország kormányzati helyének, vagyis tulajdonképpeni fővárosának nevez, szerepel – többek között – egy bizonyos B.dwār.h vagy B.zwār.h helységnév is. Ez utóbbi, a magyar kutatás egyöntetű álláspontja szerint Budavár vagy Budavára alakban oldható fel, ami idővel Budára rövidült. Ez azonban nem a mai, Várhegyen fekvő városnak, hanem a jelenlegi Óbudának felel meg. Óbuda 12. század második felére, illetve 13. század első harmadára tehető példátlan virágzása nemcsak az országba betörő mongol csapatok prédálásai nyomán torpant meg, de a város fejlődését komolyan visszavetette a királyi kezdeményezésre, a Pesttel szembeni hegyen éppen ekkor alapított új Buda feltűnése is.
Az Óbudán működő, tatárjárás előtti uralkodói rezidenciáról, illetve az ezzel összefüggésbe hozható egyéb, például királyi bíráskodási tevékenységhez szorosan kapcsolódó gazdasági szerepkörről azonban szinte semmit sem tudunk. A kutató sejtéseinek és igazolhatatlannak tűnő feltételezéseinek bizonyítását ez esetben is segítheti a történészitől egészen eltérő eszköztárral és módszerekkel dolgozó, más jellegű eredményeket is produkáló rokontudomány: a régészet.
Míg a rómaiak Óbudán fellelhető kulturális hagyatékáról már a humanista szerzők is megemlékeztek, addig a középkori évszázadok emlékei mind az egykori lakosságot, mind az épületállományt szinte teljesen eltörlő, másfélszáz évig tartó oszmán időszaknak köszönhetően feledésbe merültek. Attól eltekintve, hogy a királyi, majd királynéi vár falmaradványait a 19–20. század fordulóján felfedezték, az igazán fontos megfigyelések sokáig várattak magukra. Végül a modernkori városfejlesztés a középkori régészet segítségére sietett, s – a régi épületállomány elbontásának és az új lakótelepek építésének árnyékában – az 1960-as évektől induló és egészen az 1980-as évekig tartó ásatások nemcsak a római, hanem a középkori évszázadok emlékeit is felszínre hozták.
Az Árpád híd budai hídfőjétől délre fekvő, az Árpád fejedelem útja és Lajos utca közötti, az egykor Névtelen utca névvel illetett terület leletanyaga éppen a tatárjárás előtti Óbuda jelentőségéről árulkodik. Nagy számban találtak itt ugyanis – a megszokott típusokon kívül – olyan kerámiát, amelynek anyagába grafitot kevertek. Ezen adalékanyag funkciója meglehetősen vitatott: sokak szerint éppen az edények hőállóságát növeli. Mindez érthető is lenne konyhaedények esetében, azonban az óbudai feltárások alkalmával elsősorban grafitos tárolóedények perem- és oldaltöredékei kerültek felszínre. A peremátmérő esetenként 60 centimétert, az edények magassága pedig – a szerény számú, teljes egészében megmaradt párhuzam alapján – akár az egy métert is meghaladhatta. Kisebb számban konyhai fazekak, tálak, néhány töredék formájában pedig serpenyők, kannák, illetve orsókorongok bukkantak elő. Formai jegyeik, a rétegviszonyok, valamint párhuzamok alapján e jellegzetes grafitos együttes összességében a 11. század és 13. század első fele közé datálható. Egyszóval egy részük jóval korábbi időszakból származik, minthogy a település létezését egyáltalán írott forrásokkal igazolni tudnánk.
Mivel a Kárpát-medence területéről jószerivel hiányoznak a gazdaságosan kiaknázható grafitlelőhelyek, joggal merül fel a kérdés, hogy mégis milyen formában jutottak e grafitos portékák az Árpád-korban a Magyar Királyság területére. Esetleg a grafittal kereskedtek, és e kerámiák már az országban készültek, vagy az edény eleve késztermékként jutott volna a királyságba? Előfordulhat, hogy maga az edény csak „csomagolóanyag” volt, amelyekben más fajta, szemes vagy folyékony terméket hoztak. Nehéz minderre biztosan válaszolni. Legvalószínűbbnek az tűnik, hogy eleve késztermékként kerültek az országba. Miként arra a kutatás már felfigyelt, ezen óriás tárolóedényeknek igen jó párhuzamaik ismeretesek Ausztria, illetve kisebb számban a mai Csehország területéről.
Ezek a nyugati–északnyugati kereskedelmi kapcsolatok részben már a 11. század előtt is léteztek, hiszen Győr környéki lelőhelyekről is származnak 10. századra, esetleg még korábbra keltezhető grafitos töredékek. Az Árpád-kori grafitos kerámia elterjedése elsősorban a Duna vonalát követi, ami amellett szólhat, hogy a dunai kereskedelem révén jutott e portéka a vevőkhöz. Feltűnő, hogy a töredékek túlnyomórészt, ám nem kizárólagosan hatalmi központokból (Esztergom, Győr, Moson, Sopron, Visegrád) ismertek.
Feltétlenül hangsúlyozni kell azonban, hogy rendkívül ritka lelettípusról van szó: általában egy-egy lelőhelyről csak néhány darab ismert, egyszóval korántsem lehetett „tömegtermékről” szó. A régészeti kutatás eddigi állása szerint a Magyar Királyságban egyedül Pozsony és Nyitra területéről ismerünk jelentősebb mennyiségű grafitos kerámiát, az óbudai lelőhelyeken e típus azonban talán a nyitrainál és a pozsonyinál is nagyobb tömegben került elő. A mondottak fényében e speciális fazekasáru jelenléte és gyakorisága kétségkívül az egykori virágzó távolsági kereskedelmet igazolja. A felbukkanási helyük pedig korántsem meglepő, hiszen Óbuda kereskedelmi központjáról, az egykori piac északkeleti részéről, illetve a hajdani nagy forgalmú kikötő közvetlen szomszédságáról van szó. Írott források híján Óbuda kora Árpád-kori gazdasági jelentőségét eddig főként egy bizonytalan eredetű, közel 500 darabos, a 12. század végére keltezhető bizánci pénzlelettel, valamint néhány pénzváltó mérleggel lehetett illusztrálni. A gondos és avatott kezek révén dokumentált ásatások mindeddig méltatlanul elfeledett grafitos kerámiája azonban egy további meggyőző érv amellett, hogy az alig ismert korai Budának, azaz Óbudának a tatárjárással szertefoszló aranykora jóval hamarabb kezdődhetett és ebből következőleg sokkal hosszabb ideig tarthatott, mint azt eddig hittük.

Péterfi Bence

Javasolt hivatkozási forma: Péterfi Bence: A Névtelen utca nevezetessége URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2095-a-nevtelen-utca-nevezetessege.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Válogatott irodalom
Altmann Júlia: Piactér a középkori Óbudán. In: Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Szerk. Erdei Gyöngyi – Nagy Balázs. [Budapest] 2004. (Monumenta historica Budapestinensia 14.) 59–63.
Altmann Júlia: Újabb középkori várostörténeti kutatások Óbudán. In: Régészet és várostörténet tudományos konferencia (Pécs, 1989. március 16–18.). Szerk. Uherkovich Ákos. Pécs, 1991. 71–78.
Bertalan Vilmosné: XIII. századi csuklós bronzmérlegek Óbudán. Budapesti Régiségei (1998) 171–180.
Scharrer-Liška, Gabriele: Die hochmittelalterliche Grafitkeramik in Mitteleuropa und ihr Beitrag zur Wirtschaftsgeschichte. Forschungsstand – Hypothesen – offene Fragen. Mainz, 2007. (Monographien des Römisch-Germanischen Zentralmuseums 68.)
Spekner Enikő: Hogyan lett Buda a középkori Magyarország fővárosa? A budai királyi székhely története a 12. század végétől a 14. század közepéig. Budapest 2015. (Monumenta historica Budapestinensia 17.)