A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának áprilisi számában a kutatócsoport tagjának, Körmendi Tamásnak, az ELTE BTK Történeti Segédtudományi Tanszéke egyetemi docensének A tárnokmester három címere című írását közöljük.

 A tárnokmester három címere

Az Aba nemzetség lipóci atyafiságából származó Demeter – akit egyik legfontosabb birtokáról Nekcseinek is neveztek kortársai – az első magyarországi Anjou-uralkodó, I. Károly kormányzatának egyik kulcsfigurája volt: 1315-től egészen 1338-ban bekövetkezett elhunytáig viselte az ország egyik legjelentősebb világi méltóságát, a királyi tárnokmesteri tisztséget. Nem meglepő tehát, hogy a címerét is ismerjük, az viszont már annál inkább rendhagyó jelenségnek számít, hogy Nekcsei Demetertől ránk marad emlékeinken nem kevesebb, mint három – sőt ha a korábbi szakirodalom által tévesen azonosított képeket is számba vesszük, akkor egyenesen négy – különböző címerről vagy heraldikai motívumként is felfogható ábrázolásról van tudomásunk.
Királyi tárnokmesterként használt pecsétnyomójának az 1323–1333 közötti évekből megőrződött lenyomatain háromszögpajzsot láthatunk: a pajzsban két pólya, a pajzs fölött pedig növekvő vitéz (a heraldika szaknyelve ugyanis növekvőnek nevezi a csupán deréktól fölfelé ábrázolt ember- vagy állatalakot), jobb kezében kivont karddal – ez tehát Nekcsei Demeter egyik címere.
Gyűrűs pecsétjének 1328-ra keltezhető lenyomatán (pajzsszerű kontúrok nélkül, pusztán a pecsétmezőben ábrázolva) ezzel szemben ún. leopárdos oroszlán szerepel. A meghökkentő küllemű szörnyeteget sejtető elnevezés valójában nagyon is prózai jelenségre utal, és a magyarázata is igen egyszerű. Az európai címerhasználat kialakulásának korában némely távoli vidéken élő állat (pl. az elefánt vagy a strucc, de éppenséggel ide sorolhatjuk az oroszlánt és a leopárdot is) pontos kinézetéről mind a címerfestők, mind a címerek használói csak meglehetősen elnagyolt képzetekkel rendelkeztek, ráadásul a pajzsokon úgy kellett ezeket a számukra alig ismert állatokat megjeleníteni, hogy azok a csata vagy a lovagi játékok hevében is első ránézésre azonosíthatóak legyenek. Az állatábrázolások tehát meglehetősen sematikussá váltak a címereken, a nagymacskákat pedig nem annyira küllemük, mint testhelyzetük alapján lehetett felismerni. Az oroszlánt mindig oldalról festették meg, két lábra felágaskodó testhelyzetben, amint jobb mellső mancsát felemeli, fejét egyenesen tartja (tehát a címeren profilból látszik), száját kitátja, nyelvét kiölti – ha a középkorban egy címeren ilyen tartású ragadozó tűnt fel, akkor az heraldikai értelemben oroszlánnak számított akkor is, ha egyébként igen kevés hasonlóságot mutatott az állat valódi kinézetével. A leopárdnak ezzel szemben négy lábon kellett állnia a címereken (pontosabban három lábon, mert jobb mellső mancsát ez is felemelte), fejét pedig szemből ábrázolták, csukott szájjal. Az esetek többségében az oroszlán és a leopárd címeres ábrázolásai tökéletesen egyforma állatot mutatnak, csak éppen eltérő testhelyzetben. Ha pedig a két ábrázolástípus egyes elemei keveredtek, akkor volt szokás „oroszlános leopárdról” vagy „leopárdos oroszlánról” beszélni. A viszonylag korán, kialakuló francia heraldikai szaknyelvben már a 13. század végén előfordul a „lion léopardisé” kifejezés. Nekcsei Demeter jelenleg Bécsben őrzött gyűrűs pecsétjén Engel Pál és Lővei Pál leírása szerint lépő (tehát a fentiek szellemében „leopárdos” kinézetű) oroszlán szerepel – ez tehát a második címer.
Ha ellenpróba nélkül hinnénk a korábbi szakirodalom helyenként nem feltétlenül megbízható állításainak, akkor ugyanezen a gyűrűspecséten rögtön Nekcsei Demeter harmadik címerét is felfedezhetnénk. Amikor ugyanis a parányi méretű (alig egy négyzetcentiméteres) lenyomatot az 1896-os millenniumi országos kiállításon is bemutatták, ezt a bizonyos leopárdos oroszlánt kiterjesztett szárnyú sasnak vélték. Mivel pedig Nekcsei Demeter tágabb atyafiságának, az Aba nemzetségnek valóban volt a 13. és a 14. század folyamán sasos címere, a 19. századi tévedés nyomán a szakirodalomban is meglehetősen elterjedt az a hibás vélekedés, hogy a tárnokmester gyűrűs pecsétje is a levegő királyát ábrázolja. Mára ez a tétel megdőlt: semmilyen adatunk nem támasztja alá, hogy Nekcsei valóban használt volna olyan heraldikai jelvényt, amelyen sas is szerepelt.
Annál valódibb azonban az a címer, amely a washingtoni Kongresszusi Könyvtár egyik kalandos sorsú, 14. századi kódexében szerepel. A Nekcsei-Bibliának is nevezett kézirat miniatúrái vélhetően Bolognában készültek 1336 körül, magát a könyvet pedig minden jel szerint az idős tárnokmester és hitvese készíttette a kegyuraságuk alatt álló csatári bencés monostor részére. A kötetben két helyen is egyforma címer látható: ezüst mezőben két fekete pólya, amelyek fölött kék pajzsfőben vörös ruhás, növekvő (vagyis ismét csak deréktől felfelé ábrázolt) ifjú látható, jobbjában kivont pallossal. Emlékezhetünk: csaknem szakasztott ugyanilyen címer szerepelt Nekcsei Demeter fentebb már emlegetett, 1323–1333 között használt tárnokmesteri pecsétjén is, ám ott a vitézt (vagy ifjút) még nem a pajzson ábrázolták, hanem a pajzs mögött. A középkori magyarországi címerhasználat történetében éppenséggel nem példa nélkül álló jelenség, hogy az ún. pajzstartó figura végül a címerpajzsban is megjelenik, sőt fő motívummá válik: ilyesmire az Aba nemzetség egyes ágai esetében is találunk példát, a Hontpázmány nembéli Forgács család (a kora újkori Forgách grófok ősei) pedig a 15. század elején már címerük meghatározó elemeként szerepeltették azt a szirént, amely egy évszázaddal korábban még csupán a pajzs fölött ábrázolt sisak díszítményeként fordulhatott elő a pecsétjeiken. Az 1323–1333 között használt pecséten még pajzstartóként, a Nekcsei-Biblia címereiben viszont már a pajzsfőben ábrázolt, növekvő emberalak megjelenítésével a tárnokmester talán személyes címer kialakítására törekedett. Ezt a feltevést az a körülmény is támogatja, hogy Nekcsei Demeter harmadunokaöccsének, Zsigmondnak az 1402-ből fennmaradt pecsétjén a címer csupán két pólyát ábrázol: a növekvő ifjúnak sem a pajzsfőben, sem a pajzs mögött nincsen nyoma.
I. Károly nagyhatalmú arisztokratájának tehát legalább három különböző címerét tudjuk megkülönböztetni. A heraldikai kutatásnak azonban nyilván csakis akkor van értelme a történeti múlt rekonstrukciója szempontjából, ha az egyes motívumok puszta azonosításán túlmenően olyan adatokat meríthetünk a címerek vizsgálatából, amelyekről egyébként az írásos források hallgatnak – vagy ha olyan művelődéstörténeti összefüggéseket ismerhetünk meg általuk, amelyek közvetítését az okleveles kútfőktől szintén nem remélhetjük. Mi tehát ennek figyelembevételével fenti vizsgálódásaink tanulsága? Először is természetes az, hogy a címereket olyan esetekben is felhasználhatjuk egyes múltbéli előkelőkhöz kapcsolható tárgyak vagy más emlékek azonosítására, amikor az írásos források nem bocsátanak rendelkezésünkre kellő mennyiségű információt. Erre elsősorban a Nekcsei-Biblia példája világít rá. Másodszor: igen érdekes megfigyelnünk a nagyívű hivatali karriert befutó arisztokrata reprezentációs attitűdjét: amikor ugyanis Nekcsei Demeter személyes címer kialakítására törekedett, azzal egyszersmind saját tágabb (Aba nembeli) és szűkebb (Nekcsei családbéli) rokonságától is megkülönböztette magát.

Körmendi Tamás

Javasolt hivatkozási forma: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2215-a-tarnokmester-harom-cimere.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom
Csoma József: Magyar nemzetségi czímerek. In: Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest 1995.2 1145–1314.
Engel Pál – Lővei Pál: Sokpecsétes oklevelek 1323-ból és 1328-ból. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. (Művészettörténet – Műemlékvédelem X.) Budapest 1998. 133–148.
Körmendi Tamás: Az Aba nemzetség címerváltozatai a középkorban. Turul 84. (2011) 109–122., 129–130.
Pór Antal: Lipóczi és Nekcsei Demeter és Sándor. Századok 24. (1890) 20–43.
Dercsényi Dezső: Nekcsei Dömötör bibliája. Magyar Könyvszemle 66. (1942) 113–125.