Az ELTE HTK Történettudományi Intézet „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának októberi számában kutatócsoportunk tagja, Galambosi Péter A turóci vámszedő és a szucsányiak című írását közöljük.

 A turóci vámszedő és a szucsányiak

1359 kora nyarán a Turóc megyei Szucsány falu keddenként tartott hetivásárán a szokásoknak megfelelően megjelent a megyésispán vámszedője is, Ivánka fia Miklós, hogy a vásározóktól annak rendje és módja szerint behajtsa az I. Lajos királyt (1342–1382) megillető vásárvámot. Csakhogy a vámszedőnek ezúttal nem volt szerencséje, ugyanis a település élén álló falunagy, Pál, akit nem mellesleg a közösségen belül a Richter ragadványnéven emlegettek, vezetésével a helyiek Miklóst előbb elpáholták, majd miután megszabadították 32 aranyforintjától tőröket ragadva üldözőbe vették, s addig kergették kusalyi Jakcs turóci ispán emberét, míg az menedéket nem talált hivatalában, a vámházban. Sebei aligha lehettek komolyak, hiszen két nappal később, csütörtökön a szentmártoni hetivásárban ugyancsak a vásárvám behajtásával próbálkozott, munkavégzés közben pedig felfigyelt egy szucsányi vásározóra, aki titkon a vám megfizetése nélkül csempészett ki a vásárból négy ökröt. Midőn Miklós feladatait komolyan véve a csempész után eredt és állatait lefoglalta, valószínűleg maga sem gondolta, hogy tettével a szucsányiak teljes haragját magára vonja. Pál falunagy és társai ugyanis felfegyverkezve üldözni kezdték és nemcsak az elkobzott ökröket vették vissza tőle, de talán még a halálát is akarták. Miklós előbb délnek, a Szentmártonhoz közeli Vendégi felé menekült, majd onnan északnak, a király földesúri birtokában álló Priekopának vette az irányt, ahol végül menedékre lelt. A vámszedő és a szucsányiak közötti viszály előzményei és végkifejlete annak ellenére homályban marad, hogy az országbíró a megyésispán panaszára utasította a turóci konventet az eset kivizsgálására, annál is inkább, mert a település lakói ettől kezdve olyannyira igyekeztek akadályozni a királyi vámszedést, hogy mintegy 50 forintnyi kárt okoztak a kincstárnak.

A vizsgálat során egy odaküldött királyi ember és a konvent hiteleshelyi tanúja kikérdezték a környék összes nemes és közrendű lakosát, aki érdemi információkkal rendelkezhetett az ügyről. A panasz ugyan igaznak bizonyult, további fejleményekről még sincsenek ismereteink, ennél fogva nem tudjuk azt sem, hogy Pál falunagy és a szucsányiak mivel indokolták kifejezetten ellenséges fellépésüket a vámszedővel szemben, s miért sérelmezték tevékenységét, mely a másik oldal nézőpontjából megfogalmazott panasz szerint a törvénynek és a szokásoknak megfelelő volt.

Az abszurd eset körülményei betekintést engednek egy viszonylag későn fejlődésnek induló, s ritkán lakott régió gazdasági viszonyaiba. Szucsány a Vág bal partján, fontos átkelőhely mellett jött létre. Sokáig magánbirtokosok kezén volt, mígnem I. Károly (1301–1342) a hatalma megszilárdításának végeztével 1323-ban visszavette a falut Doncs zólyomi ispántól, s a mezővárosi fejlődés útjára lépő település egészen a 15. század elejéig az uralkodó birtokában állt. Kiváltságlevele nem maradt fenn, ugyanakkor késő középkori források nyomán tudjuk, hogy a helyiek milyen gazdasági kedvezményekkel rendelkeztek. 1426-ban Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) a keddi vásártartás mellett azon kiváltságukat is megerősítette, hogy a lengyel sót akár bel- akár külföldi kereskedő hozza is be, Szucsányba kell szállítania, s ott kirakodnia és áruba bocsátania, vagyis a település a lengyelországi só esetében lerakatjogot nyert. II. Ulászló (1490–1516) 1499. évi megerősítő oklevele szerint a szucsányiak már I. Lajos idejében felmentést kaptak a Turóc megyei várak karbantartási munkálatai alól és a várnagyok háborgatásától mentesen használhatták erdeiket, valamint vizeiket, továbbá nem kellett megfizetniük a szucsányi vámot, s ezen kiváltságaikat többek között Zsigmond és Hunyadi Mátyás (1458–1490) is megerősítette.

Talán Pál falunagy és társai azt sérelmezték, hogy Miklós mentességük ellenére kíván vámot szedni tőlük a helyi vásáron? II. Ulászló oklevele nem említi, hogy a királyi elődök pontosan milyen típusú vám alól biztosítottak felmentést a szucsányiaknak, s a kérdést árnyalja, hogy a mezőváros területén nem csupán a hetivásár alkalmával szedtek vámot, hanem a Vág helyi átkelőjén is, ahol a Szentmárton felől érkező nagy út átlépett a folyón, egyúttal keresztezte a Vág völgyében futó országutat. Az átkelőt már Ruttka település 1285. évi határjárásában is említik, s nem kizárt, hogy a vámszedés ugyancsak nagy múltra tekintett vissza. A turóci ispán panasza, miszerint a szucsányiak a keddi vásáron történt összetűzés óta folyamatosan, tehát a vásáron túlmenően is akadályozták a helyi vámszedést, csakis a révvámra vonatkozhat.

Nem kizárt, hogy a szucsányiak a lengyel só kötelező árusításából fakadó hasznot sajnálták. A lengyel földön bányászott só már a késő Árpád-korban megjelent Észak-Magyarország piacain, s hogy épp Szucsány nyert jogot az értékes áru lerakodására, a település úthálózatban elfoglalt helyével magyarázható. Az északnyugati országrészbe két fontos útvonalon szállították a lengyel sót, melyek közül az egyik a Jablunkai-hágón keresztül lépett az ország területére, s Zsolnán érte el a Vág menti utat, míg a másik Turdossinnál ért magyar földre, s haladt délnyugatnak a Vág szucsányi révjéhez. A kiváltság birtokában értelemszerű, hogy a keddi vásárok egyik legkelendőbb portékája a só lehetett, s annak árusítása jelentős bevételt hozott a fejlődő városnak. Érthető tehát, hogy e kiváltságukat a szucsányiak a 15–16. század folyamán többször megerősíttették a magyar uralkodókkal. Másfelől ugyanakkor bizonyos, hogy a kincstár tetemes hasznot húzott a só árusításából, még ha a vásárvám tarifáit nem is ismerjük.

A késő középkorból tucatjával maradtak fent írott források, melyek különböző vásári hatalmaskodások emlékét tartották fent az utókornak, s bár ezek többsége csupán arra szorítkozik, hogy ki kinek milyen kárt okozott, némely forrás értékes adalékokkal bír. A szucsányi eset külön jelentősége, hogy midőn megtudjuk, a szucsányiak mely falvakba üldözték a vámszedőt, feltárul Miklós menekülési útvonala, rekonstruálhatóvá válik a régió alsóbb szintű úthálózata, amelyen a falvak népe megközelítette a fontosabb környékbeli vásár- és vámhelyeket. A panasz szerint Miklós Szentmártonból Szucsány felé indult, hogy elkobozza a vásárról kicsempészett ökröket, majd miután Pál falunagy és társai az életére törtek, először Vendégibe menekült. Eszerint a vámszedőnek vissza kellet fordulnia Szentmárton felé, majd onnan a Turóc jobb partján dél felé kellett vennie az irányt, s Kostyánnál kelhetett át a folyó bal partján átellenben fekvő Vendégibe. A panasz szerint innen Priekopába menekült, ami alapján feltehetjük, hogy a folyó bal partján haladhatott észak felé, s végül Ruttka és Priekopa között kelhetett át a Turócon.

Noha az ügy kimenetele a korunkra maradt forrásokból nem derül ki, bizonyos, hogy az nem a szucsányiak javára dőlt el, minthogy a vámszedő módszeres kifosztásával és a vámszedés szándékos akadályozásával a király bevételeit csorbították. Mindennek ellenére Miklós vámszedő és a szucsányiak konfliktusának valamennyi mozzanata olyan utakra vezetnek rá, melyeket bejárva jobban megismerhetjük egy területileg fontos, országos viszonylatban ugyanakkor szerény mezőváros korabeli viszonyait.

Galambosi Péter

Bevezető képünkön: Hídvám fizetése. Jelenet a tournai-i Notre Dame-katedrális üvegablakán (Wikimedia Commons / Jean-Pol Grandmont)

Felhasznált irodalom
Draskóczy István: A magyaroszági kősó bányászata és kereskedelme (1440–1530-as évek). Budapest 2018. 292–294.
Galambosi Péter – Kádas István – Weisz Boglárka: Szucsány. Viamercatoria.abtk.hu (utolsó letöltés időpontja: 2025. 10. 12.)
Tringli István: Hatalmaskodások a középkori Magyarországon. Budapest 2022. 230–239.
Weisz Boglárka: A királyketteje és az ispán harmada. Vámok és vámszedés Magyarországon a középkor első felében. Budapest 2013. 329.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.