A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában kutatócsoportunk tagja, Szende Katalin A zarándokháztól a karanténig. Az intézményes gondoskodás formái és finanszírozásuk a középkori Magyarországon című írását közöljük.

 A zarándokháztól a karanténig. Az intézményes gondoskodás formái és finanszírozásuk a középkori Magyarországon

1430. április 25-én V. Márton pápa kérvénykönyvébe többek között a következő tételt jegyezték be: „a szegény leprások kolozsvári Szentlélek-ispotálya Erdélyben, a Magyar Királyság legtávolabbi határvidékén a látogatóinak búcsúengedélyért folyamodik”. A kérés több szempontból is tanulságos a kései olvasó számára, különösen a mostani, járvánnyal terhes időben. Egyrészt arról értesülünk, hogy a 15. század első felében Kolozsvárott leprás betegek elkülönítésére szolgáló intézményt tartottak fenn, másrészt a pápai engedéllyel a leprásház támogatására kívánták ösztönözni a híveket, összekapcsolva a jótékonyságot az üdvözülés reményével.

Ebben a rövid írásban szintén kettős cél vezet: áttekintést nyújtani az ispotályok alapításáról és elterjedéséről, továbbá megvizsgálni, hogy milyen intézményes lehetőségek álltak rendelkezésre a fertőző betegségekkel és járványokkal szembeni védekezéshez a középkorban. Mindezek a kérdések az orvostörténet és az egyháztörténet mellett gazdasági szempontból is jelentősek, hiszen a rászorulókról gondoskodó intézményrendszer fenntartása mindig is anyagi áldozatot követelt a társadalom szerencsésebb, anyagi forrásokkal jobban megáldott részétől.

A középkorban – Magyarországon csakúgy, mint Európában – a rászorulókról a családon kívül az ispotályok gondoskodtak. Kevesen tudják, hogy a legkorábbi magyar ispotályalapító első királyunk, Szent István volt, az általa alapított ispotályok azonban mind az országon kívül, Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Rómában, és talán Ravennában voltak, és elsősorban zarándokszállásként működtek. A Kárpát-medencében lassabban, fokozatosan hódítottak teret az ispotályok. A 12. század végétől elsősorban püspöki székhelyeken mutathatók ki, ahol a főpapok a kánonjogi előírások szerint kötelesek voltak a vendégek és a rászorulók számára szálláshelyeket fenntartani, de hálózatuk csak a 15. század végére teljesedett ki. A középkor végéig jelen tudásunk szerint 92 településen 128 ispotály létesült Magyarországon, de a források nagymértékű pusztulása miatt szinte lehetetlen megállapítani, közülük hány működött egy időben, mint ahogy arról sincsenek biztos adataink, hogy hány ispotály működött folyamatosan a hódoltság, illetve a reformáció időszakában.
Az ispotályok tipikusan városi intézmények voltak, ott alapították őket, ahol a népesség koncentrációja és az átutazóban lévők forgalma folyamatos igényt teremtett rájuk. Egy ispotály jelenléte a városiasodás fokmérőjének is tekinthető. Az imént idézett számok azt is jelzik, hogy a legtöbb településen egyetlen ispotály létesült, csak tizenöt városban volt kettő, és mindössze nyolcban kettőnél több. Az utóbbi „elit” csoportba Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Nagyvárad, Zágráb, Kassa, Kolozsvár és Körmöcbánya tartozott. A bányavárosokban mindenütt, még a kisebbekben, például Újbányán vagy Telkibányán is alapítottak ispotályokat, ami a helyi társadalom speciális összetételével, a családjuktól távol élő, egészségtelen körülmények között dolgozó, gondozásra szoruló bányászok nagy számával magyarázható.

Az ispotályokat mai kifejezéssel „multifunkcionális intézményeknek” nevezhetjük. Az 1292-ben a szebeni ispotályt a Szentlélek-rend kezelésébe átadó dokumentum szerint az intézményt a szegények, nyomorékok, fogyatékosok és idegenek vagy úton járók számára hozták létre. Más források az árvákkal vagy kitett gyermekekkel, illetve a szegény diákokkal egészítik ki a sort. Öregotthonként, szegényházként és árvaházként képzelhetjük el tehát az ispotályokat, miközben az orvoslás nem tartozott fő feladataik közé. Ezt az a tény is mutatja, hogy egyetlen olyan forrásban sem találkozunk orvos megnevezésével, amely leltár-szerűen felsorolja a teljes személyzetet. (Ilyen listák elsősorban Pozsonyból maradtak fenn a középkorból.) Ehelyett a szakácsnők, kocsisok és írnokok mellett káplánok szolgáltak itt, akik a lélek egészségéről gondoskodhattak, de a testi gyógyulást Isten akaratára bízták.

Voltak azonban sajátságos, betegekre szakosodott, helyesebben a fertőző betegek elkülönítésére szolgáló ispotályok is. Ahol két vagy több ispotályt működött egy városban, ott az egyik gyakran úgynevezett leprásház, leprosorium volt. A fent említett 15 kétispotályos város közül hétben, a kettőnél több ispotályt fenntartó 8 város közül négyben biztosan működött ilyen intézmény is. A kutatás jelen állása szerint a következő helyekről van adatunk leprosoriumról: Bártfa, Brassó, Eperjes, Kassa, Kolozsvár, Körmöcbánya, Lőcse, Medgyes, Szeben, Rozsnyó, Segesvár, Tövis és Zágráb. Földrajzi megoszlásukat tekintve feltűnő, hogy Zágrábot és a két bányavárost leszámítva a levantei kereskedelem szárazföldi útvonala által érintett településekről van szó – Zágráb esetében pedig ugyanennek az adriai kapcsolódása kerülhet szóba. Ezeken felül feltételezhetően a budai Szent Lázár-ispotály is leprásházként működött, ami a város forgalmas piacainak ismeretében szintén érthető. Egyes házak alapításában és működtetésében a Szent Antal- és Szent Lázár-rend is közreműködhetett, de erre csak Budáról és Segesvárról van bizonyíték.

A leprásházak jelenléte sajátságos időbeli dinamikát követ. Európa számos területén a 15. század végére megszűntek, mivel elfogytak a leprás betegek. Kolozsvárott a bevezetőben említett eset után néhány évtizeddel a Szentlélek-ispotály „egyszerű” szegényházként jelenik meg a forrásokban. A leprásházak helyének megválasztásakor fontos szerepet játszottak a higiéniai megfontolások, a betegek izolálása, ahogy ez a budai Szent Lázár-, a bártfai Szent Lénárd- vagy a zágrábi Szent Péter-ispotályok esetében megfigyelhető. A városfalakon kívüli épületeket azonban a kora újkorban gyakran elbontották és emlékük kikopott a városi köztudatból, ezért is övezi annyi bizonytalanság a kutatásukat

Magyarországon a 14. század közepi „fekete halál” jóval kevesebb áldozatot szedett, emiatt akkor nem volt szükség speciális intézmények létrehozására. A 15–16. század fordulóján viszont viszonylag gyakran előfordulnak hospitale leprosorumként számon tartott létesítmények. Elképzelhető, hogy ezekben a késő középkorban újból támadó pestishullámok áldozatait ápolták. Bártfáról és Segesvárról (és amint alább látni fogjuk, Szebenből) vannak is adatok a járvány fellángolásáról a 16. század elején. Kolozsvárott a 16. század közepén a Szentlélek-ispotályban újra ápoltak leprásokat, és egy új intézményt, a Szent Jób pátriárka patronátusa alá helyezett ispotályt is alapítottak a fertőző betegek számára. Új jelenségként a besztercebányai Szent Anna-ispotály gondozottjai között a francia betegségben (szifiliszben) szenvedőket is említik, és a kolozsvári Szent Jób-ispotály bőrbajos (mala scabie correpti) majd 1557-ben morbo Gallico laborantes ápoltjainál is erről volt szó.

A rászoruló lakosság jelenléte indokolttá és szükségessé tette ispotályok alapítását, fenntartásuk azonban elsősorban gazdasági kérdés volt. Az alapítólevelek (ahol ilyen fennmaradt) világosan utalnak erre: az ispotály helye, védőszentje és a világi patrónus megnevezése mellett mindig leírják az ispotály számára tett adományokat és egyéb bevételi forrásokat, valamint ezek megosztását az ispotálymester, a káplán és a gondozottak között. A városok nemcsak a helyszínt biztosították az ispotályok számára, hanem előbb-utóbb, általában a 14. század közepén vagy a 15. század elején át is vették azok működtetését olyankor is, amikor az alapító egy szerzetesrend vagy magánszemély volt.

Egyházi hátterük ellenére a városok az ispotályokat elsősorban gazdálkodó egységeknek tekintették. Fenntartásuknak két alappillére volt: a saját birtokaikból és részben a szolgáltatásaikból származó jövedelem, valamint az adományok. Az adományok leggyakoribb formája a végrendeleti hagyaték volt, amely állhatott ingatlanokból (ház, telek, szőlő, gyümölcsöskert, malom, halastó, hússzék), pénzadományból, vagy ingóságokból (ágy, takaró, derékalj vagy más ágynemű; bor vagy élelem, sőt építőanyag is). A pénzadomány gyakran célzottan a gondozottak megvendégelésére, olykor megfürdetésére szolgált. Az ispotályok népszerűségét a végrendelkezők körében – a karitatív szándék mellett – az is fokozta, hogy az adományozók üdvösségének biztosítása szempontjából is jó befektetésnek számítottak, mert az adakozók elvárhatták, hogy az ápoltak napról napra imáikba foglalják őket. Amint a bevezetőben láthattuk, esetenként pápai búcsúlevelek is erősítették az ispotályok felé irányuló adakozó kedvet.

A legfontosabb bevételek mégis a saját birtokokon folytatott gazdálkodásból származtak. A termények csak kisebb részben szolgálták a gondozottak és a személyzet ellátását, főként eladásra kerültek. A legtöbbet a szőlők és a malmok hozták a konyhára, de tartottak állatokat is. Mindezen felül a jól gazdálkodó, készpénztartalékokkal is rendelkező ispotályok hiteleket is nyújtottak, jellemzően 5 %-os kamatra, de előfordult 10 %-ot előíró szerződés is. Sopronban és Pozsonyban, ahonnan a legtöbb számadás maradt ránk, a 16. század elején a hitelezésből származó bevételek az ispotályok költségvetésének 30-40 %-át is elérhették. Ugyanakkor a kiadások nagy részét is, meglepő módon, nem a gondozottakra, hanem a gazdálkodás fenntartására: munkaeszközökre és munkabérre fordították.

A leprásházak gazdálkodásáról jóval kevesebb forrás maradt fenn. Az egyetlen részletes számadás a bártfai Szent Lénárd leprásház 1511. évi költségvetését mutatja be. A tételek megoszlása megegyezik a „szegényház” jellegű ispotályokról fentebb vázolt képpel: a bevételek végrendeletekből és koldulásból (ex mendicatione) származó kegyes adományokból, kölcsönök törlesztéséből, a városi tanács hozzájárulásaiból, és főképp saját terményeik (rozs, zab, sajt, vaj, épületfa) valamint ruhaneműk eladásából származtak. A kiadások részben a betegek élelmezését (gyakran húsvásárlást), de főként a birtokon dolgozók fizetését fedezték. A záró megjegyzésből kiderül, hogy a tanács a világi ispotálygondnoktól legalább „nullszaldós” gazdálkodást várt volna el, de végül is 2 forint 62 dénár hiánnyal zártak, ami az éves költségvetés mintegy 8 %-ának felelt meg. Az egyensúly valószínűleg később is ingadozott, mert Michael Maurer bártfai plébános 1520-ban erőteljes hangú levélben szólította fel a híveket a leprásház támogatására.

A pestis és más járványok fent említett, 16–17. századi elharapózása újszerű intézkedéseket is megkövetelt. A maga korában forradalmi újításnak számított a stájer származású Hans Saltzmann, Szeben város „tiszti főorvosának” intézkedése, aki az 1510. évi pestisjárvány idején szigorú karantén alá vonta a várost, megakadályozva ezzel a járvány bejutását a falakon belülre. Városi orvos felfogadása ritkaság volt abban az időben, a Bécsben és Ferrarában tanult Saltzmann azonban minden szempontból beváltotta a szász városatyák reményeit és megmentette a város lakosságát. Tudomásunk szerint ő volt az első, aki orvosi céllal karantént alkalmazott Közép-Európában. Kortársai és az utókor nagy szerencséjére intézkedésének elvi alapjairól, a járvány idején követendő magatartásról egy latin nyelvű nyomtatott füzetkét is kiadott, „A pestistől való tartózkodásról és gyógyításáról a közemberek számára írott igen hasznos könyvecske” címmel. A művet Lulay János királybírónak és Szeben város tanácsának ajánlotta. Saltzmann a sikeres intézkedések után hamarosan búcsút mondhatott Erdélynek, mert 1513-ban már a bécsi egyetem professzora, 1522-ben pedig rektora és emellett I. Ferdinánd háziorvosa is volt.

A 16–17. század folyamán az ispotályok mellett lassacskán megjelentek új intézményként a járványkórházak (lazaretek). Sopronban például a város tudós polgármestere, Lackner Kristóf kezdeményezte 1630-ban adományával egy Lazaretum felállítását a városon kívül a pestisben megbetegedettek részére. A földszintes épületben a gondnok szoba-konyha-kamrás lakrésze, további két konyha, és hét szoba kapott helyet. A járványkórházhoz tartozott még egy halottaskamra, egy fáskamra, egy kút és az udvar. Az 1633-ban épült intézmény a 18. század végéig fennállt.

Szende Katalin

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4033-a-zarandokhaztol-a-karantenig.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Irodalom:
Benkő Elek: Kolozsvár magyar külvárosa a középkorban. Kolozsvár 2004.
Kubinyi András: Ispotályok és városfejlődés a késő középkori Magyarországon, in: Várak, templomok, ispotályok. Tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Neumann Tibor. (Analecta Mediaevalia 2), Piliscsaba 2004. 187–195.
Lukcsics Pál: XV. századi pápák oklevelei 1–2 (Olaszországi Magyar Oklevéltár 1–2). Budapest 1931–1938, 1 k. 257, no. 1409.
Majorossy Judit – Szende Katalin: Hospitals in Medieval and Early Modern Hungary. In: Europäisches Spitalwesen. Institutionelle Fürsorge in Mittelalter und Früher Neuzeit. Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Ergänzungsband 51. Hg. Martin Scheutz, Andrea Sommerlechner, Herwig Weigl, Alfred Stefan Weiß. Wien–München 2008. 409–454.
Majorossy Judit – Szende Katalin: Sources for the Hospitals in Medieval and Early Modern Hungary In: Quellen zur Geschichte des Spitals und der institutionellen Fürsorge in Mittelalter und Neuzeit. Hg. Martin Scheutz, Andrea Sommerlechner, Herwig Weigl, Alfred Stefan Weiß .(Quelleneditionen aus dem Institut für Österreichische Geschichtsforschung Bd. 3) Wien 2010. 637–682.
Majorossy Judit: A város közepén, a társadalom peremén. A szegények helye a középkori Sopron életében. Soproni Szemle 57. (2003) 216–233.
Offner, Robert: Johannes Saltzmann, der Stadtarzt von Hermannstadt, ließ 1510 in Wien seine Pest-Ordnung drucken. Kaleidoscope 2. (2011:2) online
Saltzmann, Johannes: De praeservatione a pestilentia et ipsius cura opusculum, Viennae Austriae: Hieronymus Vietor, 1510. ÖNB http://data.onb.ac.at/rep/10960F8E
D. Szakács Anita: Fejezetek Sopron egészségügyének történetéből. A száz éve alapított soproni Erzsébet Kórház, valamint társ- és elődintézményeinek históriája. Soproni Szemle 73. (2019) 322–350.