A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának májusi számában kutatócsoportunk tagja, Borbás Benjámin: Amit becsületes ember a másikkal nem tesz – avagy a romlott hal biznisze című írását közöljük.

Amit becsületes ember a másikkal nem tesz – avagy a romlott hal biznisze

A Surströmming, az erjedt, pácolt, savanyú balti-tengeri heringből készült ételkülönlegesség igencsak megosztó étel hírében áll még a halkedvelők körében is, elsősorban jellegzetes illata miatt. Megkóstolása egyfajta bátorságpróba-számba megy a mai kor embere számára, de a közvetlen környezetében tartózkodók számára is. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a középkori Késmárk lakói sem örültek az ilyesfajta erjedt, északi szuveníreknek, s hangot is adtak nemtetszésüknek.

1499. március 22-i kelettel érkezett egy komor hangvételű levél a poroszországi Thorn (Toruń, Lengyelország) városába, melyet Újszandec (Nowy Sącz, Lengyelország) polgárai küldtek. Utóbbi település fontos összekötő szerepet töltött be az észak-magyarországi és a porosz területek közti kereskedelmi kapcsolatban, ami lehetővé tette a magyar áruk megjelenését a balti-tengeri árucserében, az onnan származó cikkek pedig utat találtak a Kárpát-medencébe. A lengyel Újszandec polgárai levelükben azon sérelmüknek adtak hangot, miszerint a thorniak rosszul csomagolt angolnákat és heringeket adtak el nekik, s ezeket ők – mit sem sejtve a termék romlott állapotáról – továbbították a magyar városok, köztük Késmárk és Lőcse felé. A kényes ügy részleteiről Késmárk város március 13-i leveléből értesülhetünk, ebben arról panaszkodtak, hogy miként csapták be őket az újszandeciek, akik angolnáikat és heringjeiket kínálták náluk eladásra azt ígérve, hogy az áru megfelelő minőségű. A késmárkiak jóhiszeműen, bontatlanul vették át a heringeshordókat, majd továbbértékesítették azokat más kereskedőknek és a Szepesség egyéb helyein. A különböző magyar városokba került hordók kinyitásakor derült csak ki, hogy gondatlanságból vagy tisztességtelen nyerészkedésből az egyes hordók alján és tetején két-három rétegben besózott, megfelelően előkészített heringeket és angolnákat találtak a köztes rész azonban értéktelenebb haltörmelékkel volt tele. Késmárk együttérezve megkárosított kereskedelmi partnereivel, úgy kommentálta az efféle eljárást, hogy márpedig „ilyet egy becsületes ember a másikkal nem tesz, mert az efféle dolgokból jelentős kár és bizalmatlanság származik.” Elégedetlenségüket ráadásul növelte, hogy hasonló eset már az előző évben is előfordult, ezért a többi város nevében felkérték az újszandecieket panaszuk kivizsgálására.

Az újszandeci kereskedők azzal védekeztek, hogy ők olyan formán továbbították az árut, ahogyan azt Thornból kézhez kapták, ezért kérték, hogy Thorn és a tengerparti Danzig (ma Gdańsk, Lengyelország) városa – ahonnan a halak valószínűleg származtak – együtt vizsgálják ki az ügyet, és gondoskodjanak az áru megfelelőbb előkészítéséről és csomagolásáról a jövőben.

 A Balti-tenger környékén élő emberek étrendjének régóta része volt a sósvízi hal, amit régészeti leletek is bizonyítanak, és a 8–9. századra a térségben nagyszabású heringkereskedelem alakult ki, amelynek a kereszténység folyamatos térhódítása Európában új és egyre növekvő piacot teremtett. A viszonylag olcsó, jól tartósítható és szállítható hal iránti igényt, ami a böjti napok magas számából fakadt, a középkori heringhalászat is igyekezett kielégíteni. Az északi- és balti-tengeri sózott heringek népszerűségüknek köszönhetően a 14. századra már Európa belső piacait is elérték. A leghíresebb halászóhelyek a középkori Dán Királysághoz tartozó Skånei-félsziget közelében összpontosultak. A halászatot a dán halászok végezhették, a halak csomagolása és hordókban való tárolása a Hanza-kereskedők előjoga volt. Minden halfeldolgozó telephely külön azonosítójellel rendelkezett, amely rákerült saját hordójukra, így a belecsomagolt heringek minőségét visszakövetés útján számon lehetett kérni rajtuk, persze csak akkor, ha a hordókat kizárólag a végcélban bontották fel, addig nem. Míg a szárítás és a füstölés lassabb konzerválási módnak számítottak, addig a sózás rendkívüli sómennyiséget követelt meg (4-5 hordó halanként 1 hordó sót). A kibelezés, a fej eltávolítása és a sóban való tartósítás akár két évvel is meghosszabbíthatta a heringek eltarthatóságát.

A Szepesség városaiba nemcsak Késmárkon keresztül érkezhetett baltikumi hering. Bártfára az Északi-tenger halait rejtő hordók és a nélkülözhetetlen só kis-lengyelországi közvetítők útján jutott el, akik közül leginkább az újszandeci és a ciężkowicei kereskedőket kell kiemelni. Természetesen Bártfa a maga hasznát is rátéve, továbbértékesítette a széles körben keresett árucikket.

1486 januárjában Lőcse városa panaszkodott, hogy Schneider Albert bártfai polgár, Teofil lőcsei polgárnak egy tonna (kb. 1000–1200 darab) rossz heringet adott el. A halak és húsok ellenőrzésével megbízott lőcsei céhmester jelenlétében az illetékesek megtekintették a heringeket, melyekről megállapították, hogy azok valóban romlottak. Igazuk alátámasztása és az érintettek felelősségre vonása érdekében a lőcseiek elküldték a heringtonna azonosítójelét is. Ilyen minőségbiztosítási jelekkel lehetett a jó minőségű árut is igazolni. 1492 márciusában Biecz lengyel város elöljárói bizonyították, hogy az a nyolc hordó hering, amelyet polgártársuk adott el György soltésznak, valóban csak színtiszta skånei heringet tartalmazott, ami egyébként a legjobb minőségűnek számított a korban. Ezt a minőségi garanciát a heringeshordókra tett pecséttel jelölték, amint azt az iratban le is rajzolták.

1490 júliusában Kassa város kért kártérítést Schneider Erhard polgártársuknak, aki hat tonna romlott heringet vásárolt meg egy bártfai polgártól. A panasz szerint összesen kilenc tonna heringért fizetett a károsult, de csak az első három, romlatlan áruba engedett betekintést a bártfai kereskedő, és a csalásra csak az áruk továbbértékesítésekor derült fény. Három évvel később, szintén utólag vakarhatta a fejét az a kereskedő, aki csak a vásárlás után jött rá, hogy a bártfai Dubeni Simontól vett heringek nem voltak olyan frissek, amint azt az utóbbi állította. Simon tettéért megfizetett: amint újra felkereste a várost, két forintra megbüntették.

Kisszeben 1499 májusában Bártfa városának küldött levelében sérelmezte, hogy a hozzájuk került egytonnányi heringet az erre felkért két polgáruk megszámlálta, de abban nem találtak többet 816 darabnál. Két héttel később írt újabb levelükből kiderül, hogy nemcsak a halak mennyiségével akadt gond, hanem azok csomagolásával is: míg a felső sorokban a halak sózása és mérete megfelelőnek találtatott, addig az alattuk lévők soványnak és értéktelennek bizonyultak. 1499 májusában Varannó város bírája elé érkezett hasonló panasz, miszerint egy polgártársának két bártfai által eladott heringek „igencsak hitványak és értéktelenek” voltak. Az áru megtekintését követően a tanúk „hitükre és lelkiismeretükre megvallották, hogy az említett heringek teljességgel értéktelenek, azokat embernek eladni nem szabad.” A bártfai kereskedők ezután megígérték, hogy 10 forint értékben jó halakkal fogják kárpótolni a károsultat, nyilván ők is tudták, amit néhány héttel korábban késmárki társaik megfogalmaztak: a romlott hal bizniszéből „jelentős kár és bizalmatlanság származik.”

Borbás Benjámin

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5715-amit-becsuletes-ember-a-masikkal-nem-tesz-avagy-a-romlott-hal-biznisze (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Kezdőképünkön: Kikötői halpiac id. Jan Brueghel festményén, 1605 (Wikimedia Commons)

Irodalom
Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig. Budapest, 1991.
Hoffmann Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok). A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35–36. (1997) 513–566.
Pósán László: Áruminőség és vásárlóvédelem a Hanza piacain a késő középkori porosz források tükrében. Századok 147. (2013) 501–521.
Stanisław A. Sroka: A középkori Bártfa és kapcsolatai Kis-Lengyelországgal. Budapest, 2016.
A toruńi és gdański levéltári kutatásokat és a tanulmány elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.