A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában a kutatócsoport tagja, V. Székely György Aranyak a szántásban című írását közöljük.

Aranyak a szántásban

A gazdaságtörténészek és a numizmatikusok előtt egyaránt közismert, hogy az európai középkori aranypénzverés  bölcsője Itáliában ringott. Néhány elszigetelt próbálkozás után 1252-ben Firenze (lat. Florentia) városa kezdte meg az aranyforintok rendszeres kibocsátását, melyek előlapján liliom, hátlapján Firenze oltalmazója, Keresztelő Szent János volt látható. A firenzei aranypénzeket olaszul fiorino d’oro-nak (olasz fiorino ’virágocska’), latinul florenus-nak, (latin florens ’virágzó’) nevezték, és ezen elnevezésekből született meg a magyar forint szó. Firenze példáját rövidesen más városállamok is követték, 1284-től Velence is megkezdte a jó minőségű aranypénzek, dukátok verését. Itália után Franciaország és Anglia, majd egyre több európai pénzkibocsátó indította meg saját aranypénz verését, így a cseh és a magyar uralkodó is.
A középkori magyar aranypénzverés I. Károly uralkodásának idején, 1325 körül indult meg firenzei mintára. Az első magyar aranyforintok előlapján a firenzei liliom, hátlapján Keresztelő Szent János egész alakos ábrázolása szerepelt. Ez fokozatosan változott meg I. Lajos uralkodása alatt: előbb a firenzei liliomot felváltotta az előlapon a magyar-Anjou címer, majd a hátlapon a kezeiben alabárdot és országalmát tartó Szent László alakja jelent meg. Luxemburgi Zsigmond aranyforintjainak előlapján már a négyes osztású címerpajzs szerepelt, az első és negyedik részben az Árpád-sávok, míg a többiben előbb Zsigmond brandenburgi őrgrófi címére utaló sas, majd a cseh királyi címére utaló cseh oroszlán. Ez a négyosztású címerpajzs 1470-ig meghatározta a magyar aranyforintok külső megjelenését, a második és negyedik részben mindig az aktuális uralkodóra utaló ábrázolásokkal. Jelentősebb változás csak Mátyás király 1467. évi pénzreformját követően jelentkezett, amikor 1470-től az aranyforintok előlapján a címerpajzsot a Madonna-ábrázolás váltotta fel, a hátlapon ugyanakkor változatlanul Szent László álló alakját ábrázolták.
A jó minőségű magyar aranyforint hamar kedvelt fizetőeszközzé vált egész Európában, a hazai pénzforgalomban főleg a nagyobb értékű adásvételeknél használták. A falusi ember számára jelentős értékőrző, kincsképző szerepe volt, emiatt jóval nagyobb gondossággal bántak vele, mint a kevésbé értékes aprópénzekkel. Ezért is figyelemre méltó az utóbbi hónapokban lelkes múzeumbarátok révén a Kecskeméti Katona József Múzeumba juttatott két szórványlelet. Zsigmond király aranyforintját egy Bátmonostor melletti késő középkori faluhelyen találták meg, míg Mátyás aranya Sükösd határában, ugyancsak egy elpusztult középkori falu területén került elő. Mindkét arany abban a nagybányai pénzverdében készült, amely a 15. században Körmöcbánya után a második legjelentősebb hazai aranypénzverde volt.
A nagybányai aranypénzverés a 14. század végén kezdődött, de csak a 15. század elejétől nőtt meg a jelentősége. 1411-ben Zsigmond több más birtokkal együtt a várost, a bányákat és a pénzverdét is Lazarevics István szerb despotának adományozta. A despota tárnokmestere Remetei Himfi István (Stephanus) – aki egyúttal kamaraispán is volt – aranypénzt is veretett, melynek hasznából a szerb uralkodó is részesedett. Az ő nevének kezdőbetűje: az S, illetőleg Nagybánya német nevének (Neustadt) kezdőbetűje látható a most ismertetett nagybányai aranyforinton. Ez a jellegzetesen magyar pénzjelölési rendszer, amikor az első betű a pénzverdét, a második a pénzverésért felelős személyt (elsősorban a kamaraispánt) jelöli, Zsigmond korában szilárdult meg.
A nagybányai pénzverde jelentősége a 15. század közepétől tovább fokozódott, Mátyás idejében az aranypénzverés súlypontja egyre inkább a Szatmár megyei városba helyeződött át. Az 1470-es években Nagybányán nemcsak a kamaraispánok verettek Madonnás aranyforintokat az uralkodó számára, hanem időnként a polgárok is bérbe vették a verdét, erre példa egy másik aranyforinton látható kollektív jegy, a keresztbetett bányászkalapács és ék. A nagybányai aranypénz-kibocsátás Mátyás korában érte el csúcspontját, ezzel magyarázható az itt készült aranyforintok viszonylag gyakori előfordulása.
A középkori aranypénzek falusi környezetben történő használatát a Duna–Tisza közén több más szórványlelet mellett néhány 15. századi kincslelet is jelzi. Az 1916-ban előkerült szabadszállási leletben Zsigmond király több mint húszezer apró ezüstpénze mellett hat aranyforintja volt, míg az 1941-ben egy cserépedényben talált hasonló korú kiskunhalas-alsóbodoglárpusztai (ma Kiskunmajsa–Bodoglár) leletben három Zsigmond-aranyat, egy velencei dukátot, több ezer aprópénzt, valamint néhány ékszert és ruhadíszt tartalmazott. A Duna-Tisza köze eddigi legjelentősebb középkori aranypénzleletét 1907-ben Kiskunfélegyháza határában találták meg. A rézszelencében elásott lelet 85 magyar, két velencei és egy mainzi aranyból továbbá öt cseh garasból állt, és valószínűleg 1455 után kerülhetett a föld mélyére. Kisebb aranypénzleletekről még Kecelről és Ladánybenéről van tudomásunk. Az előbbiben Zsigmond, az utóbbiban II. Ulászló és II. Lajos aranyai voltak.
A magyar aranyforintok pénzlábára csak későbbi adatok alapján következtethetünk. A numizmatikai szakirodalomban elterjedt nézet szerint egy budai márka (245,53 g) súlyú és 23 ¾ karát finomságú (azaz 989 ezrelékes) aranyból 69 darabot vertek, tehát egy aranyforint nyerssúlya 3,55 g, színsúlya 3,52 g körül mozgott.
Az aranypénzek súlyát a mindennapi gyakorlatban mérlegeléssel ellenőrizték, amihez rendszerint rézből készült ellenőrző súlyokat (etalonokat) használtak. Egy ilyen négyszögletes alakú, egyik oldalán liliomos ábrázolást mutató pénzsúly az 1950-es években a budai vár ásatási munkálatain került elő. A darab súlya 3,41 g, ami közel áll az aranyforint 3,5 g feletti nyerssúlyához. A pénzsúlyon látható liliom a firenzei aranyforintra vagy az annak mintájára készült magyar aranyforintra utalhat.
Ennél minden bizonnyal későbbi az a pénzsúly, amelyet a közelmúltban, Kunszentmiklós határában, egy késő középkori és kora újkori faluhelyen találtak. Ennek formája szintén négyszögletes, egyik oldalán bal kezében jogart tartó álló koronás alak szerepel, míg a jobb kezében lévő tárgy nem látható. A példány súlya 3,40 g, ami a kopást és a korróziót beleszámítva nagyjából egyezik a magyar aranyforint súlyával.
A középkori ember számára a különböző pénzverő hatóságok által kibocsátott pénzek nemesfémtartalma és nem a származási helye volt a legfontosabb, de a pénzek éremképe az írástudatlan ember számára is egyértelműen jelezte azok eredetét és értékét. A kora újkorban fokozatosan növekvő kereskedelmi tevékenység, valamint ehhez kapcsolódva a különböző aranypénzek értékének megállapítása és összehasonlítása egyre nagyobb számban igényelte a sorozatban gyártott mérlegeket, melyeket a súlykészletekkel együtt kis fatokokban tároltak. Az egyes pénzsúlyokon az adott pénzre jellemző éremképi elem vagy rövidítés szerepelt. Így például a magyar aranyak pénzsúlyán Európa szerte Szent László álló alakja, illetve a németalföldi készítésűeken többnyire a H – D betűpár, azaz H(ongaarse) D(ukaat) rövidítése látható.
Egy másik pénzsúly Kunbaracs területén, egy 16. században elpusztult falu helyén került elő. Az előzőhöz hasonlóan ez is négyszögletes formájú, egyik oldalán csúcsos hármas karéjban stilizált országalma ábrázolással. Az országalma (birodalmi alma) a Német-római Birodalomban a 14. század végétől sokfelé vert rajnai aranyforint egyik változatának (Apfelgulden) jellegzetes hátlapi éremképe. A súlyt tehát minden bizonnyal az ilyen aranyak ellenőrzésére használták. A rajnai aranyforint pénzlába, súlya és finomsága (nemesfémtartalma) az évszázadok alatt sokszor változott és fokozatosan csökkent. A kunbaracsi pénzsúly 3,19 g, ami közel áll az Apfelgulden 16. század közepi 3,25 g-os súlyához.
A fenti aranyforint- és pénzsúlyleletek újabb bizonyítékai annak, hogy a 15. századtól a falusi lakosság egyre nagyobb része tudott bekapcsolódni a kereskedelembe és pénzgazdálkodásba, amit a növekvő számú aranyforint-leletek is méltán tanúsítanak.

V. Székely György

Javasolt hivatkozási forma: V. Székely György: Aranyak a szántásban URL: https://www.tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2318-aranyak-a-szantasban.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Válogatott irodalom:

Gyöngyössy Márton: Florenus hungaricalis. Aranypénzverés a középkori Magyarországon. Budapest 2008.
Huszár Lajos: A budai Várpalota ásatásainak éremleletei. Budapest Régiségei 17. (1956) 197–232.
Lengyel András: Aranykönyv 1325–1540. Középkori magyar pénzverés. Budapest 2013.