A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának februári számában a kutatócsoport tagja, Draskóczy István: „Az földből kivágni őtet igen bajos” című írását közöljük.

 Az földből kivágni őtet igen bajos

Aki már járt a lengyelországi Wieliczka vagy az ausztriai Hallstatt középkori eredetű sóbányájában, tudhatja, csúszdán lehet lejutni a mélybe, ahol folyosók labirintusán, termek során vezetik végig a látogatót. A 18. század végéig a Magyar Királyság sóbányái ennél egyszerűbbek voltak, tulajdonképpen harang vagy kúp alakú aknákat kell magunk elé képzelnünk.
A bányászok munkája nem csupán szorosan vett történelmi források, számadások, leltárak, leírások alapján, hanem irodalmi alkotások vagy azok egy-egy részlete segítségével is megvilágítható. Ilyen forrás lehet a kutató számára az 1645-ben született, Az sonak ditsiretiről való magyar rythmusok című költemény is, amelynek egyik sorát választottuk jelen írás címéül. A szerző, Szentmártoni Bodó János 1634-től Kolozs erdélyi bányavároska unitárius lelkésze volt. A több mint 10 esztendei szolgálat alatt alkalma nyílt arra, hogy megismerje a bányászéletet, barátságot kössön a sókamaraispánnal, Thuri Mihállyal, aki versben ajánlotta az olvasók figyelmébe a költeményt. Szentmártoni aligha érezte volna magát idegenül egy 150 évvel korábbi, késő középkori sóbányában sem, hisz a mindennapi munka, a körülmények keveset változtak a középkor óta.
Midőn Erdély természeti értékeit sorra veszik, a különböző középkori és kora-újkori földrajzi munkák egyike sem feledkezik meg erről az ásványi kincsről, nem győzik csodálni tisztaságát, fehérségét. A 16. században élt főpap, Verancsis Antal Erdélyről szóló leírásában úgy fogalmazott, hogy a tartomány són fekszik. Nem tévedett, hisz az erdélyi föld valóban hatalmas készleteket rejt ebből az ásványból, amely sokfelé a felszínen is könnyen felfedezhető. Erdélyben Dés, illetve Désakna, Szék, Kolozs, Torda, Vízakna voltak a legfontosabb bányavárosok a középkorban, de még másutt is, így például a Székelyföldön, foglalkoztak kitermeléssel. Máramaros legnevezetesebb bányája pedig Rónán működött. Mindezeket kiegészítették a sós források.
A bőség ellenére egy-egy bánya nyitása nem volt egyszerű feladat, hiszen meg kellett találni a művelésre legalkalmasabb helyet.

 Sőt állandó aknát nem mindjárt találnak,
Sokat az víz miatt kételen elhadnak,
Vajki sok költsége vagyon az aknának,
Az még derekason belőlök sót vágnak.

Vagyis már a kutatás is sok pénzt, komoly szakértelmet kívánt. Ennek során próbalyukakat ástak a mélybe. Ezt a feladatot többnyire maguk a sóvágók, vagyis a sóbányászok végezték. Ám például Máramarosban a 15. század végén ásóknak nevezték azokat, akik különösen értettek az akna nyitásához. Szakértelem mellett nem kis bátorság is kellett ehhez, hiszen nem egyszer több méter mélységben érték csak el a sót.

Néha nagy darab föld az szoros ásásból,
Zúgva szakad alá az lyuk oldalából,
Vért ont az mívesnek megfáradt tagjából,
Bágyadva vonsszák ki kötélen az lyukból.

Ha a földréteget átvágták, és eljutottak a sórétegig, akkor sem maradhatott abba a munkájuk, hiszen még egy függőleges járatot kellett ásniuk. A kora-újkorban magyarul a köteles torok és a lajtorjás torok elnevezés járta rájuk. Miután tehát a két járatot biztonságossá tették, fával kiácsolták, el kellett készíteni a lajtorját, fából vagy kötélből. Előfordult, hogy erre a feladatra ácsokat alkalmaztak. A kutatást, a torok ásását végző munkások lehettek a legjáratosabbak abban is, hogy miképpen kell elkezdeni a só vágását az új bányában.
Mindezt a munkát megfelelően kellett díjazni. Máramarosban 1498-ban úgy intézkedtek, hogy az új aknát ásók bányaölönként (laakhtornak nevezték, ami a német Lachter szónak felel meg, és mintegy 1,8–1,9 métert tehetett ki errefelé) egy forintot (100 dénárt ért) kapjanak. Midőn pedig elérték a sóréteget, először 1000 kocka/kockányi ? sót vághattak maguknak szabadon. Sőt, ettől kezdve minden, az új bányából származó ásvány töménye (10 ezer darab) után 11 darab járt nekik (értéke 33 dénár), egész addig, amíg az akna üzemelt. Utóbbi kockákat rendszerint a só felügyeletét ellátó kamaraispán megváltotta tőlük.
A létra készítését sem kívánták ingyen. Már csak azért sem, hiszen ahogy mélyült az akna, úgy volt szükség újabbra, vagy éppen arra, hogy megtoldják a régit. Ha újból meg kellett csinálni, egy forint és egy köböl bor volt a fizetség, fél létra után csak fél forint járt, továbbá a létrafokok javításért fokonként (laythoryafogh – olvassuk az oklevélben) egy pint bor. A köböl 13–14 liternek, a pint pedig 1,6–1,7 liternek felelt meg ezen a tájon. A bányában beépített minden négy fa (támfa) után pedig egy forint ütötte a mesterek markát.
A bányászok fokozatosan haladtak mind mélyebbre az aknában, maguk felett a sóból mintegy boltozatot alakítva ki. Vagyis a kősó fizikai tulajdonságait kihasználva a biztonságot nyújtó harang (vagy kúp) formájú bányatér jött létre. Természetesen óhatatlan, hogy ne legyenek balesetek.

Kit az le esett só mikor agyon talált,
Egy szempillantásban ez világtól megvált.

Hogy ezt elkerüljék, és a falat ellenőrizni tudják, galériát alakítottak ki. Általában az akna aljának, amit talpnak hívtak, kör alakúnak kellett volna lennie, ám nem mindig sikerült szabályos kört kialakítani. Az is megesett, hogy a bányatérben felhagytak egy-egy helyen a só vágásával (hagyásnak nevezte a bányásznyelv), másutt azonban tovább mélyítették az aknát. A tényt magyarázhatjuk a munkások rendetlenségével, hanyagságával, miképpen tették ezt többek között azok, akik I. Ferdinánd király megbízásából a 16. század közepén felülvizsgálták az erdélyi sóbányákat. Ám másra is gondolhatunk. Például arra, hogy földes, köves részbe ütköztek, amit nem érdemes kitermelni. Egy-egy hagyás a betörő víz ellen is védelmet nyújthatott.

  Nincs ilyen nagy dolog hegyben az kapálás,
Az nyári kaszálás, sem szénatakarás,
Aratás, sem csíplés, sem az búzaszórás,
Minden dolgozásnál nagyobb az sóvágás.

A só kitermelésének módját talpművelésnek nevezik. A talpról a sóvágók nagyobb darabokat feszítettek fel, majd ezeket kisebb, előírt méretűekre hasították. Egy 15. századi francia utazó alighanem erre az eljárásra utalt, midőn arról írt, hogy Magyarországon a sóból egész sziklákat ásnak ki, és ezeket vágják kisebb darabokra. Mondani sem kell, hogy aligha gondolhatunk arra, hogy az egyes sókockák mérnöki pontossággal sikerültek egyformára, arról a bányász nem tehetett, ha több, a megengedettnél kisebb darabra hasadt (darabónak hívták). Épp ezért mégis számításba vette a hivatal. Ám a 16. század elején azt a rendszert vezették be, hogy ugyan a sóvágót 100 kocka után fizették, de többet kellett vágnia (összesen 116-t) a fizetésért. Sópor, törmelék, vagy –– ahogy Szentmártoninál olvassuk –– sóforgács is keletkezett a munka során. A sóport, törmeléket német eredetű szóval millyének nevezték, és többnyire zsákokba csomagolták. Külön munkáscsoport dolga volt az, hogy megtisztítsa tőlük a talpat.
Azt várnánk, hogy az egész országban többé-kevésbé egyforma méretű kockákat vágtak. Ám erről szó sem volt. A méret bányavárosok szerint változott – hivatalosan. Továbbá az, amit hajón szállítottak, kisebb volt, míg az, amit szekérre raktak, nagyobb. Nem kicsi különbségről beszélhetünk, hisz a legkisebb kocka 2,7 kg-t, a legnagyobb pedig 10,8 kg-t nyomott a 16. század legelején. Érthető, ha ezeket a nagy különbségeket megelégelték, és 1521-ben II. Lajos elrendelte a kockaméretek egységesítését. A kora újkorban növelték a kockák nagyságát, oly annyira, hogy a 17. század második felében darabja 23–24 kg-t tett ki.
A földalatti munka legnagyobb ellensége a víz, ami ellen különböző módon védekeztek. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy a vízveszélyes helyeken, például ott, ahol a föld és a só érintkezett egymással (sóajak a neve), bivalybőröket alkalmaztak. Ugyanis ez a bőrfajta jól ellenáll a nedvességnek. Ám a bivalybőr ellenére sem kerülhették el a vízszivárgást. Így estétől reggelig kisebb-nagyobb mennyiségű víz mégis összegyűlt lent a mélyben. Ezt a vizet a talpban ásott kisebb gödörbe vezették, majd kimeregették. A meregetéshez vödröt vagy bivalybőrből készült tömlőket alkalmaztak.
Amíg a lajtorjás torkon a bányászember közlekedett, addig a köteles torkot a szállításra használták. Mondani sem kell, méretre ez volt a nagyobb. Ezen keresztül húzták a felszínre a málhába, bőrzsákba tett sót, földet, vizet. A bánya nyitásakor elég lehetett egy csörlő is a felszínen. Ám ahogy mélyebbre mentek, kevés lett volna az emberi erő. Lovakat állítottak tehát munkába. Gépelynek hívták azt a szerkezetet, amit az állatok mozgattak. A befogott lovak körbe-körbe jártak, miközben forgattak egy tengelyt, amelyhez dob kapcsolódott, amire a vontató kötél tekeredett. Volt ahol a gépelyt befedték, volt, ahol azonban a szabad ég alatt állt a szerkezet, kitéve esőnek, viharnak. Az 1520-as években Tordán az egyik aknánál a gépelyt két ló mozgatta. A jószág gondozása, a gépely karbantartása nem a sóvágók, hanem a gépelyesek dolga volt. Ilyen alkalmatosság ma is látható Sóvárott (ma Solivar, Szlovákia) vagy a lengyelországi Wieliczka, Bochnia sóbányájában.
Az aknák mérete, mélysége igen csak különbözött egymástól. Szentmártoni művéből derül ki, hogy Kolozson az egyik aknát 1566-ban nyitották, és 80 esztendő múltán, 1645-re 52 ölnyi, azaz mintegy 100 méternyi mélységi jutottak a munkások. Sajnos nem tudjuk, hogy mekkora volt a talp mérete, amiből meg tudnánk ítélni, hogy az évtizedek során milyen nagyságú teret alakítottak ki a bányászok a mélyben. 16. század közepi leírások alapján ismert, hogy némelyik középkori eredetű akna alsó része teremnek is beillett volna. Azt mondhatjuk, hogy 160–170 méternél mélyebbre már nem volt érdemes lemenni, hisz egyre több gondot okozott a víz, egyre többe került a kitermelés.
A szemetet, azaz a rossz minőségű (földes, más ásványokkal kevert) vagy az előírtnál kisebb kockákat (sokat ebből eladtak) az elhagyott bányába dobálták. Volt, amelyik sokáig megmaradt, és még a 20. század elején sem merült feledésbe, volt olyan, amit azonban fokozatosan a víz vett birtokába, olyannyira, hogy egy idő után beszakadt, s helyét csupán a föld felszínén látható bemélyedés jelezte. Ám az sem volt ritka, hogy a beomlott bánya helyén tó keletkezett, amelyben betegek gyógyíthatták magukat.

Hasznos a feredés az emberi testnek,
Nagy könnyebbséget hoz szegény betegeknek,
....
Aknák sós vizében én sokat feredtem

Sokfelé láthatunk Erdélyben ma is elhagyott bányák helyén keletkezett tavakat.
A bányáknál különböző mesterségekhez értő emberekre volt szükség (ács, kovács, gyertya öntő stb.), de közülük is a legfontosabbak a sóvágók voltak. A sok ünnep miatt mintegy 240–250 napot dolgoztak évente. Egy 1520-as évek végéről származó híradás nem becsülte sokra, csupán 25–50 kockára, egy-egy munkás napi teljesítményét. Mátyás király és a Jagellók idején 100 kocka után általában 10 dénárt kaptak. Később nőtt a fizetésük, ugyanis a nagyobb méretű kockák százáért 16–20 dénárt fizetett a kamara. Azoknak, akik állandóan a bányánál dolgoztak, évente járt meghatározott mennyiségű bor, valamint olcsó posztó. Utóbbi a munkaruha anyagának fogható fel. A sóvágó naponta felhozhatott egy-egy kockát a maga számára a 16. század elején, amit a hivatal 2 dénáron váltott meg tőle. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a bányászember az inge alatt is csempészett ki sót, amit maga értékesített. Máramarosban a 15. század végéig a kamara gondoskodott a munkások élelmezéséről is, utána ez már a dolgozók gondja lett. Elmondható, hogy a nehéz és veszélyes munka csupán szerény megélhetést tudott biztosítani, s nem csoda, hogy a nyári mezőgazdasági munkák idején megesett, hogy leállt a bánya, a sóvágók is a földeken keresték kenyerüket.

Draskóczy István

Források:
Hans Dernschwam: Jelentés az erdélyi sóbányászatról 1528. In: Uő.: Erdély, Besztercebánya, törökországi útinapló. Ford., bev. Tardy Lajos, jegyzetek: Dávid Géza, Tardy Lajos. Budapest 1984. 79–105.
Szentmártoni Bodó János: Az sonak ditsiretiről való magyar rythmusok. Lőcsén, 1647.
Ajánlott irodalom:
Draskóczy István: Sóbányászat – és kereskedelem Magyarországon a középkorban. Valóság 57. (2014:4) 56–67.
Draskóczy István – Selmeczi Kovács Attila: Sóbányászat. In: Magyar művelődéstörténeti lexikon, középkor és kora-újkor. Főszerk. Kőszeghy Péter. I – XIV. Budapest 2003–2014. X. 347–349.
Glück László: A máramarosi sókamara igazgatása és gazdálkodása a szepesi kamara fennhatósága idején (1600–1604, 1614–1615). Revista Arhivei Maramureşene 2. (2009) 31–79.
Hevesi Andrea: Szentmártoni Bodó János. In: Magyar művelődéstörténeti lexikon i. m. XI. 122.
Iványi Béla: Két középkori sóbánya- statútum. Századok 45. (1911) 10–30., 98–113., 187–199.
Takáts Sándor: Régi sóvágóinkról. In: Uő.: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI – XVII. századból. Sajtó alá rend. Benda Kálmán. Budapest 1961. 65 – 67.
Wolf Rudolf: Adatok az erdélyi sóbányászok (sóvágók) fejedelemségkorabeli helyzetéről. Korunk 1. (1990) 1631–1636.