Az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport a középkori gazdaságtörténet eddig ismeretlen, izgalmas és érdekfeszítő eseteit bemutató, Havi színes címmel indított rovatának márciusi számában, az MTA BTK Régészeti Intézet fiatal kutatója, Kolláth Ágnes, az MTA BTK Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport tagjának „Az öreg szoba ablakja alatt” – Miklós mester nyomában című írását közöljük.

 „Az öreg szoba ablakja alatt” – Miklós mester nyomában

1543. szeptember 3-án, egy hétfői nap reggelén Szulejmán szultán seregei kétheti ostrom után bevonultak Székesfehérvárra. A várost utcáról utcára elözönlő török haderő vonulását a szultáni zenészek kísérték, örömittas dobpergés közepette a falakra kitűzték a szultán zászlóit, s a tornyokban a müezzinek is belekezdtek az Isten egyedülvalóságát és dicsőségét hirdető imába. Miközben a foglalók egyik ámulatból a másikba estek a szép és szilárd építésű, kifogástalan házak, palotának is beillő épületek, igen magas templomok és tornyok, művészi gondossággal megépített zárdák láttán, a polgári lakosság többsége sietve hagyta el a középkorban oly fontossá vált gazdasági és közigazgatási központot, és a háború által kevésbé sújtott területek felé indult. Az elnéptelenedett házakat, üzlethelyiségeket a hódítók lefoglalták, és részben saját céljaikra fordították, részben elárverezték azokat. A hatalmas Oszmán Birodalom, mely ekkor élte fénykorát, híres volt precíz bürokráciájáról. Egy 1544-ben készült összeírásuk szerint 77 bolt került török kézre, 16 magyar, 2 zsidó és egy rác tulajdonban volt, csak Fehérvár budai külvárosában, a Búzapiac városrészében 49 házat birtokoltak a városban szolgáló besliák, vagyis a védelmet ellátó egyik katonai alakulat tagjai.
A középkorban e mocsarakkal övezett, népes település otthont adott számos kézművesnek is, akik munkáikkal a helybeliek, az ügyeik intézése céljából Fehérvárra érkező nemesek, udvari és egyházi emberek, valamint az átutazó kereskedők és zarándokok igényeit egyaránt kielégítették. A fehérvári iparosok egyike volt az a Miklós mester is, aki a fazekasság nehezen megtanulható, komoly szaktudást igénylő mesterségét űzte. A városokban működő fazekasmesterek – falvakbeli kollegáikkal ellentétben – már a 15. századtól áttértek a kézikorongról az állótengelyű lábkorong használtára, aminek köszönhetően az így készült edények fala vékonyabb, felülete simább lett, számuk megnövekedett. A városi fazekasok a 15. századtól egyre gyakrabban készítettek mázas edényeket, vagyis olyan cseréptálakat és -tányérokat, amelyek felváltották az addig használt fából, esetleg fémből készült tányérokat és tálakat. A fazekasok által előállított tűzálló fazekak a társadalom minden rétegénél, városban és falun egyaránt nélkülözhetetlennek számítottak, hasonló volt a helyzet a vizesedényekkel, amelyekkel a kutakról szállították a vizet a háztartásokba. A cserépedények palettáján nem találunk különbséget a királyi, nemesi, városi és a falusi konyhák, kamrák edényei között, eltérések elsősorban az asztali edények és a díszesebb kancsófélék terén mutatkoztak meg. Mint látható a fazekasmesterek igen széles társadalmi igényeket elégítettek ki, nem véletlen, hogy a középkori városok kézművesei között igen előkelő helyet foglaltak el. Az iparos elitet városon belüli lakóhelye is megkülönböztette a többiektől, de vajon hol állhatott Miklós fazekas háza a középkori Székesfehérváron?Az 1544. évi fehérvári összeírások részét képezi egy lista, amely többek között iskolák fenntartására szánt alapítványoknak (vakuf) adományozott ingatlanokat sorol fel. Az első helyen említett, legbőkezűbb, kilenc ingatlant magában foglaló adományban, amelyet alkalmasint a legnagyobb és legfontosabb oktatási intézmény fenntartására kívántak fordítani, szerepel Miklós fazekas háza is. A mektebek, vagyis az elemi iskolák hagyományosan a dzsámikban vagy azok mellett működtek. Mivel a Szűz Mária-bazilikát a királysírok miatt nem tekintették alkalmasnak a dzsámivá alakításra, Székesfehérvár, azaz akkor már Isztolni Belgrád fő muszlim imahelyévé a Szent Péter tiszteletére szentelt, belvárosi plébániatemplomot tették. A Nagy dzsámi vagy Szulejmán szultán dzsámija azonos a mai Szent István-székesegyházzal. Csaknem 150 évvel később, a város visszafoglalása után, Martinus Lajos, az első fehérvári plébánosok egyike kimutatást készített az 1688–1690 közötti évekre vonatkozóan a Szent Péter-templom, a Szent Anna-kápolna és a plébániaház rendbehozatalára fordított költségekről. Utóbbinál a következőről is megemlékezett: Az öreg szoba ablakja alatt is az török deákok kamara székjek eltöltésétől négy nap tíz-tíz munkásnak 8 garassal fizettem. A „kamara szék” a latrinát jelenti, ami esetleg egyszerű felépítménnyel ellátott, földbe ásott egy vagy több gödörből állhatott, a betemetéséhez szükséges munkaerő és idő alapján pedig igen nagy közönséget szolgálhatott ki. Ez alapján igazoltnak tekinthetjük, hogy a Nagy dzsámi mellett, talán épp a plébániaházban, iskola működött, jelentősebb tanulószámmal. Az eddigiek alapján szinte biztosra vehetjük, hogy a nagy alapítvány, melybe Miklós fazekas háza is tartozott, ezt az intézményt támogatta.
Vajon a vakuf bevételi forrásául rendelt kilenc ingatlan az iskolaépület közelében feküdt-e? Szerencsére ismerjük az 1545–1546-ban elárverezett, ekkor kincstári tulajdonban lévő házak jegyzékét, melyben a plébániatemplomról elnevezett, Szent Péter-városrészből több ingatlan is szerepel. Ezek közül néhány az 1544. évi iskola alapítványnak kedvező forrásban is feltűnik. Ilyen Pécsi Mihály háza, valószínűleg Kövi Györgyé, valamint a Miklós mester házaként említett ingatlan, amely igen nagy eséllyel azonos Miklós fazekas házával. Feltevéseinket megerősíti a régészet.
A belváros számos helyszínén folytatott feltárásokból ugyanis csupán egyetlen területről ismerünk 15–16. századi, rontott fazekasárut. Ezek a darabok kiégetés közben tönkrementek, nem kerülhettek használatba, jelenlétük fazekasműhely közelségét jelzi. Márpedig e tárgyak mindegyike a mai Kossuth utca néhány háztömbjének kutatása során kerültek elő, a Szent István-székesegyháztól (azaz Nagy dzsámitól, vagyis Szent Péter-templomtól) közvetlenül délre. Miklós mester tehát itt, a belvárosban, ezen épületek valamelyikének elődjében élhetett és dolgozhatott, amíg a történelem közbe nem szólt. Bár a megtalált, selejtes kerámiák teljesen átlagosak, talán minőségi áruk, például kályhacsempék gyártásával is foglalkozhatott, ami indokolná, hogy ennyire központi helyen működhetett.
Mi történhetett Miklóssal, miután a szultáni seregek elfoglalták Székesfehérvárt: nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy a későbbi korokban e szakma képviselői kiszorultak a külvárosokba, és messze nem tartoztak a vagyonos mesteremberek közé.

Jelmagyarázat a térképhez: 1. Szűz Mária prépostsági templom, ma Romkert. 2. Nagy dzsámi (korábban Szent Péter templom), ma Szent István-bazilika. 3. A rontott cserépedények helye, ma Kossuth utca 9–11. 4. A rontott cserépedények helye, ma Kossuth utca 14. 5. A háztömb, ahol Miklós fazekas háza a legnagyobb valószínűséggel állhatott.

Kolláth Ágnes

Javasolt hivatkozási forma: Kolláth Ágnes: „Az öreg szoba ablakja alatt” – Miklós mester nyomában
URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2173-az-oreg-szoba-ablakja-alatt-miklos-mester-nyomaban.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Válogatott irodalom
Holl Imre: Adatok a középkori magyar fazekasság munkamódszereihez. Budapest régiségei 17. (1956) 177–196.
Kresz Mária: Agyagművesség. In: Magyar néprajz III. Kézművesség. Szerk. Nagybákay Péter. Budapest 1991. 524–601.
Móra Magda: Források Fejér megye török kori történetéhez. Fejér Megyei Történeti Évkönyv 6. (1972) 211–226.
Siklósi, Gyula: Berufe und ihre territoriale Verteilung im mittelalterlichen Székesfehérvár. Alba Regia 39. (2010) 7–68.
Sudár Balázs: Dzsámik és mecsetek a hódolt Magyarországon. Magyar Történelmi Emlékek. Adattárak. Budapest 2014.
Velics Antal – Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. II. Budapest 1890.
Veress D. Csaba – Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa. Budapest 1990.