A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának novemberi számában kutatócsoportunk tagja, Tóth Csaba Címertani kavalkád. A magyar címer kialakulásának kezdetei című írását közöljük.

 Címertani kavalkád
A magyar címer kialakulásának kezdetei

Köztudott, hogy a magyar címerhasználat megjelenése – néhány évtizeddel lemaradva a nyugat-európai gyakorlattól – a 12–13. század fordulóján adatolható, természetesen elsőként az uralkodói reprezentációban. A különféle címerelemek szórványos korai megjelenései alapján csupán vázlatosan rekonstruálható a magyar „államcímer” kialakulása. A folyamat évszázadokig tartott, és ha jobban megkapirgáljuk a kezdeteket, szinte kész csodának kell tartanunk, hogy jelenleg épp a koronás, hasított, vörössel és ezüsttel hétszer vágott jobb mezejű, a balban pedig a hármas halmon álló kettős kereszt a Magyar Köztársaság címere.
A közelmúlt történetéből legyen elég csak annyi, hogy a forint pénzrendszer 1946-os bevezetésétől 1990-ig tartó 44 év során mindösszesen négy különféle – Kossuth-, Rákosi- Kádár- és koronás köztársasági- – címer váltotta egymást fizetőeszközeinken, míg a 13. század folyamán akkora anarchia uralkodott címerhasználat tekintetében, hogy visszatekintve erre az időszakra, nehéz megmagyarázni, miért azok az elemek maradtak fenn, amelyeket ismerünk.
A legősibb magyar címerelem, a többször vágott mező, először Imre (1196–1204) királyunk 1202-ben kiadott oklevelének aranyból készült függőpecsétjén, azaz aranybulláján látható. Körmendi Tamás mutatott rá arra, jóllelhet nem maradt fenn emléke, így tényszerűen nem bizonyítható, ezt a többször vágott sávos címert valószínűleg már apja, III. Béla magyar király (1172–1196) is használhatta. Ennek indirekt bizonyítéka lehet, hogy ifjabb fia, II. András (1205–1235) nem csupán pecsétjein, hanem számos pénzén használta ezt a motívumot. Mivel Béla két gyermeke, Imre és András között korántsem volt felhőtlen a viszony, így András nyilván nem fivére címerét vette át, hanem ahogy Imre, így ő is apjuk címerhasználatát folytathatta.
Passuth László II. András életét bemutató történelmi regényének (Hétszer vágott mező) remek címválasztása annyiban anakronisztikus, hogy a magyar címerfejlődés korai szakaszában valójában ritkának számított a hét vízszintes vonallal (heraldikai szaknyelven vágással) felosztott címerpajzs. Első megjelenési formájában, azaz Imre aranybulláján a hegyes talpú, felül lekerekített normann típusú pajzs nyolcszor vágott, azaz négy kiemelkedő pólyát tartalmaz. II. András három, ebből a szempontból értékelhető pecséttani (szfragisztikai) emléke sem mutat egységes képet: első kettős pecsétjének hátlapján a vágások száma kilenc, míg a második pecsétje, illetve aranybullája már hétszer vágott. Pénzein szintén változó a vágások száma, négytől hétig bármi előfordulhat, sőt a vágások száma valójában csak az Anjou-kor második felére stabilizálódik hétben.

Mindenképpen érdekes, hogy II. András halálát követően a magyar királyok saját uralkodói reprezentációjukban hosszú időn keresztül nem használták a „sokszor” vágott, ún. „árpádsávos” címert, felségi pecsétjeiken és pénzeiken a címerpajzsba foglalt kettős keresztet jelenítették meg. Talán egyetlen kivételt ismerünk ebből az időszakból, mégpedig a későbbi III. András hercegi lovaspecsétjét, amelyen a vágásos címer különleges jelentőséget kap. Körmendi Tamás szerint a vitatott származású trónkövetelő, akit a kortársak – legalábbis a kortárs Árpád-házi leszármazottak – ugyanis nem ismertek el családtagnak, vagyis II. András törvényes unokájának, éppen az „árpádsávok” használatával kívánta igazolni a családhoz tartozását, így legitim voltát, amely címerelemet épp „használaton kívül” helyezte az éppen hatalmon lévő uralkodócsalád. Kérdéses, hogy a családhoz, avagy „csupán” II. Andráshoz való tartozását kívánta ennek a jelképnek a használatával kifejezni, mindenesetre trónra kerülését követően rögtön lecserélte hercegként használt címerét a kettős keresztre.

Ezzel talán örökre eltűnt volna a süllyesztőben az „áprádsávos” címer, ha Magyarországi Mária (1257–1323), V. István magyar király külföldre szakadt lánya át nem menti az örökkévalóságnak. A síremlékének is helyet adó, korábban földrengés által elpusztított és általa újjáépíttetett, majd 1318-ban felszentelt nápolyi Santa Maria Donnaregina templomban a mai napig látható komplett heraldikai program egyértelmű jele annak, hogy külföldön az Árpád-házi leszármazottak nem feledkeztek meg eredetükről. Mind a szentélyboltozatot, mind az apácakarzat boltozatát tornagalléros liliomokból és vörös-ezüst vágásokból álló freskók díszítik, sőt a karzat boltozatának zárókövein is láthatunk olyan négyelt címerpajzsot, amelynek párhuzamai a koronázási országalmán, illetve I. (Anjou) Károly magyar király (1301–1342) pénzein köszönnek vissza. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a vágásos címerpajzs használata a magyar uralkodók reprezentációjában bő háromnegyed évszázad hiátus után csak a nápolyi Anjouknak köszönhetően tért vissza.

Kérdés persze a vágások színeinek és sorrendjének mibenléte. A legkorábbi, vagyis a 13. század elejéről származó emlékek csupán színtelen felületeken maradtak fenn, pecséteken és pénzeken, így ezek alapján az előbbi kérdésekre nem adható egyértelmű válasz. Tóth Endre hívta fel a figyelmet egy olyan tárgyra, amely korábbi a fent említett ábrázolásoknál, ez pedig nem más, mint a magyar Szent Korona. A korona keresztpántján (corona Latina) ugyanis feltűnő, hogy a díszítésére csupán két színt használtak: a fehéret vagy ezüstöt jelző igazgyöngyöket és a vöröset megjelenítő almandinköveket. Összesen ugyanis 72 db igazgyöngy és 64 db almandinkő váltja egymást. A két szín kiválasztásának aligha lehetett más oka, mint az, hogy ezek az Árpád-ház és a királyság heraldikai színeit, a vöröset és az ezüstöt jelenítik meg. Ha a corona Latinán ezt a két színt használták, ez azt is jelenti, hogy ezek a színek az uralkodói reprezentációban jó ideje jelen lehettek. A vörös-ezüst színek sorrendje azonban nem rögtön alakult ki, hiszen még az Anjou-kori pénzek esetében is egy darabig bizonytalanság figyelhető meg, míg végül rögzül a színsorrend.

A mai magyar címer másik elemének, a kettős keresztnek az eredete sem magyarázható meg egyértelműen. Maga az (egyenlőszárú) kereszt, mint keresztény jelkép ekkor már különféle formában évszázadok óta díszítette a magyar denárokat. A kettős kereszt viszont elsőként a 12. század végén jelent meg a pénzeken, valószínűleg III. Béla veretein. Hogy miért és miként lett az egyszerű keresztből kettős kereszt, csak találgatni tudunk. Vannak, akik azt feltételezik, hogy egy konkrét tárgyról, talán egy ereklyetartóról lehetett szó, amely ekkor kerülhetett hazánkba. Kiemelt tisztelet övezhette, hiszen az uralkodói hatalmat megtestesítő címerelemmé vált. Első megjelenése egy felirat nélküli, ún. anonim denáron maradt fenn a 12. század utolsó harmadából, az ezüstpénzt valószínűleg III. Béla verethette. A talapzaton álló kettős keresztnek ez az egyik első előfordulása Magyarországon. Kérdéses, hogy felfogható-e heraldikai elemként, avagy konkrét ötvöstárgyat próbál meg visszaadni a vésnök szerény teljesítményében. Ugyancsak gondolatébresztő a kereszt felső keresztszárának két oldalán elhelyezkedő csillag (nap?) és félhold megjelenése, amelyre később még visszatérek. A kettős kereszt aztán tovább élt II. András pénzein is több formában.

II. András idején egyébként különben igen nagy kavalkád lehetett a címerhasználat tekintetében. Előfordulnak ugyanis különféle, ún. protoheraldikus címerformák, amelyek eredete az ősidőkbe nyúlik, talán az Árpádok nemzetségi totemállatai lehetnek. Talán nem véletlen, hogy a két jellegzetes állatalak egyszerre, egyidőben, egyazon ezüstpénz két oldalán jelent meg III. Béla idejében: előlapon a király nevét MONETA BELE REGIS (Béla király pénze) formában feltüntető köriratban egy madáralak látszik, amely köré a vésnök a gyengébbek kedvéért, vagy azért, mivel nem bízott önnön tehetségében, mindenesetre odavéste a magyarázatot, miszerint az bizony egy aquila, azaz sas akar lenni. Ugyanezen (sas)madár jelenik meg II. András több pénzén, sőt néhány IV. Béla kori denáron is, majd használata megszűnik. Kérdés persze, hogy címerelemként került oda, vagy csupán egy állatalak a sok közül, amelyek az elefánttól a szarvason keresztül egészen a sárkányokkal bezárólag díszítették a késő Árpád-kori magyar pénzeket.

III. Béla fentebb említett pénze hátlapját egy oroszlánra hasonlító állatalak díszíti, amelyek így együtt már komplett heraldikai programot jelentenek. Ez a fajta oroszlán ugyanis több helyütt szerepel a 12–13. század fordulóján. A fentebb már említett, Imre és II. András pecséteken ugyanis a vágásokban szintén oroszlánok lépkednek, Imre esetében kilenc, míg Andrásnál a három különböző emléken tizenegy, kilenc, illetve hét oroszlán számolható meg. Az oroszlánoknak nem csupán azért kell komoly jelentőséget tulajdonítanunk, mivel II. András több pénzén is szerepelnek, sőt látható ez a ragadozó IV. Béla és IV. László pénzein is, hanem a III. Béla korából fennmaradt egyéb ábrázolásokon is, amelyek jellegzetes emlékei többek között az esztergomi várkápolnában található oroszlánok.

Végül, de nem utolsósorban nem mehetünk el még egy (proto)heraldikus jelkép, mégpedig a nap és a hold együttes ábrázolása mellett, amelynek ritkán szoktak különösebb jelentőséget tulajdonítani.

II. András második nagypecsétjén, illetve aranybulláján látható „univerzum-jelképek”, azaz a Nap és a Hold ábrázolása rendszerint a középkori Krisztus-ábrázolásokhoz szoktak társulni, de a 12. század végétől uralkodói pecséteken is látható, így Oroszlánszívű Richárd angol király és IV. Ottó császár pecsétjein. Érdekes, hogy használatuk Magyarországon kiterjedt a pénzek éremképére is, ahol meglehetősen sokszor találkozunk velük. Aztán ez a forma sem élte túl II. András uralmát, ahogy a strucc alakja is kikopott a hazai címerhasználatból az Anjou-kort követően.

Tóth Csaba

Javasolt hivatkozási forma: URL: (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap) https://tti.btk.mta.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4248-cimertani-kavalkad

Ajánlott irodalom
Körmendi Tamás: A magyar királyok kettőskeresztes címerének kialakulása. Turul 84 (2011) 72–83.
Rácz, György: L’araldica dell’ età angioina. In: L’Ungheria angioina. Ed. Enikő Csukovits. Roma 2013. 283–318.
Takács Imre: Az Árpád-házi királyok pecsétjei. Budapest, 2012.
Tóth Csaba: Bardus, grossus, florenus. Pénzverés az Anjouk Magyarországán. Budapest, 2020.
Tóth Csaba: Pénzek színes világa. Budapest, 2020.
Tóth Endre: A magyar címer színeinek és kettőskeresztjének eredetéhez. Turul 87 (2014) 81–92.