A "Lendület" Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának novemberi számában kutatócsoportunk tagja, Szende Katalin: Csapot – papot. Püspökvárosok és bortermelés című írását közöljük.

 Csapot – papot. Püspökvárosok és bortermelés

„Az egyházi szolgálatra nagy gondot fordított. Így nyári időben az Úr házába jéggel telt edényeket rakatott, s ezekben az Úr vérének átváltoztatásához palackokat őriztek a legjobb borral, amit csak találni lehetett. Mert azt mondta: »Amit hittel fogadunk belül, érezzük azt kellemesnek kívül«.” (ford. Szabó Flóris) – így szól a csanádi püspökké kinevezett (Szent) Gellért mindennapjairól kisebbik legendája. A szerző egy-két emberöltő távlatából nemcsak a Velencéből a Maros partjára került főpap kifinomult mediterrán ízlését, hanem az egyházszervezés során felmerült, merőben új igények jelentkezését is megörökítette. A borról ugyanis – a liturgia többi kellékével együtt – a püspöknek kellett egyházmegyéjében gondoskodnia.

A szőlő és a bor, szimbolikus értelemben és fizikai valójában is a mediterrán eredetű zsidó–keresztény kultúrkör alapvető jelentőségű eleme, amelyet a kereszténység akkor is megtartott, amikor messze tovább terjedt Földközi-tengeri gyökereinél. Bár a misebor iránti igény mennyiségileg kevésbé volt jelentős (a hívek körében az egy szín alatti áldozás volt szokásban), a kolostorok, székes- és társaskáptalanok és a helyi egyházak papjainak mindennapos borfogyasztásával együtt hozzájárult egy új életforma és árucikk elterjedéséhez.

Az Egyház számos különböző forrásból juthatott borhoz, illetve az előállításához szükséges szőlőskerthez. Az első és bizonyára legbőségesebb forrás a dézsma, azaz a terménytized volt, amelynek beszedését már Szent István törvényei előírták, és amelyet a gabona mellett elsősorban borból kellett adni – már ha volt miből. A honfoglaló magyarság a nyelvtörténeti adatok tanúsága szerint ismerte a szőlőművelésnek és a borkészítésnek bizonyos eljárásait, erre utalnak a bolgár-török eredetű szőlő, bor, seprő és szűr kifejezések. A néprajzi analógiák szerint azonban tudásuk az archaikus, ligetes művelésre korlátozódott, ami kevés és gyenge minőségű bort adott – nem olyat, amivel Szent Gellért elégedett lett volna. Másfajta szőlőskertek voltak a Dunántúlon, ahol – feltehetően római örökségként – fennmaradt az alacsony tőkeművelésű, egyenként karózott szőlők kultúrája, amelyet erősíthetett a Karoling-kori térítés is. Péccsel kapcsolatban ismeretes egy 10. vagy 11. században hamisított oklevél, amely szerint Arnulf császár 890-ben az itteni hűbér-birtokot a vámokkal, szőlőkkel és erdőkkel együtt a salzburgi érseknek adta. Ahhoz, hogy a hamisítvány hihető legyen, biztos tudással kellett rendelkezniük arról, hogy ezen a vidéken valóban műveltek szőlőt. Érdekes korai adat Nyitra leírása is Al-Idriszi arab fölrajztudós 1154-ben összeállított világtérképéhez fűzött magyarázataiban: „Nyitra népes, civilizált város, virágzó gazdaságain az emberek kitűnően és teljes bőségben élnek. Szőlői és szépen művelt földjei vannak.” (ford. Elter István).

Ezekből a szőlőskertekből jutott az Egyháznak közvetlen birtoklásra is, részben az egyházmegyék kialakításakor a püspöknek vagy érseknek és káptalanjának uralkodói adományként, részben magánadományokból. Ez utóbbiak közül az egyik legkorábbi Szent László vitézétől, Gudentől származik, aki 1080 táján Paloznakon 11 szőlőskertet adott a veszprémi kanonokoknak. Ez a község napjainkig a Balaton-felvidéki bortermelés egyik központja. Guden adományának szövegéből világosan kitűnik a püspök és a káptalan birtoklása közti különbségtétel: „Ezt, amit Szent Mihálynak adtam, nem a püspök, hanem a kanonokok szolgálatára adtam, hogy ebből évente felüdülésük legyen, és lelkemről megemlékezzenek.” Gyakran nemcsak szőlőskertet, hanem a megműveléséhez értő vincelléreket (vinitores) is kapott az egyház, ami a szakértelem fontosságára hívja fel a figyelmet. Az ilyesfajta, az egyházmegye területén bárhol szétszórtan elhelyezkedő adományok jövedelmet biztosítottak ugyan az egyháznak, de a városiasodáshoz, a városkép alakulásához közvetlenül nem járultak hozzá. Ez volt a helyzet például Veszprémben vagy Győrben. Más püspöki székhelyen, mint például Bácson, Csanádon, Kalocsán a borszükségletet távolabbról, akár az egyházmegye területén túlról elégítették ki. Elsősorban a Szerémség, a középkori Magyarország leghíresebb bortermő területe jött számításba, amely a kalocsai főegyházmegyében helyezkedett el.

Voltak azonban olyan egyházmegyék is, ahol a püspököknek maguknak kellett lépéseket tenni a szőlőskertek és szőlőművesek megtelepítésére. A legjobb példa erre Eger, ahol az Eger-patak völgyében és a Bükk vele párhuzamos közeli völgyeiben egymást érték az Árpád-korban telepített falvak, ahol az erdőt kiirtva szőlőt ültettek. A falvak nevei közvetlenül (Olaszi) vagy közvetve, az újlatin nyelvekből magyarázható személynevek (Gyán = Jean, Andornak = Andronicus) vagy köznevek (Tállya = taille: vágás, irtás) révén árulkodnak eredetükről, a vallon vagy itáliai származású (latinus) telepesek letelepítéséről. A telepesek meghívásában a püspökök és kanonokok játszhatták a fő szerepet. A 11. század közepén élt Leodvin egri püspökről tudjuk, hogy a liège-i egyházmegyéből származott, és más klerikusok is érkeztek innen a pogánylázadások idején megtépázott magyar egyházszervezet erősítésére. Egerben a szőlőskertek körbeveszik a várost, és a telepesekhez köthető a városbeli Olasz utca és talán a Szent Jakab-templom (kezdetben ispotály) is. A szőlőtelepítés nagyban erősítette az egri agglomeráció vonzerejét és gazdasági potenciálját. Ugyanakkor az irtások lokális, széttagolt jellege meghatározó volt a településszerkezetre is, amely a középkor végéig sem vált egységessé.

Hasonló folyamat játszódhatott le egy másik tiszántúli püspöki székvárosban, a Szent László alapította Váradon is. A kezdeti időszakról sajnos kevés forrásunk van, de itt is megtalálhatjuk Olaszi városrészt a Sebes-Körös északi partján, továbbá a Hídközszőlős helynevet is. Éppen ezek környékére lokalizálhatjuk a váradi káptalan 1375. évi statútumaiban (rendszabályaiban) részletesen felsorolt szőlőhegyeket, amelyek sorozata a Bihar-hegység déli lankáin szépen megfigyelhető Joris Hoefnagel Váradról készített 17. század eleji metszetén. A püspök telepített szőlőműveseket Gyulafehérvárott is, ahol a püspöki uradalom részét képező Sárd község vendégtelepesei részére 1295-ben Péter püspök által kiadott kiváltságlevél megengedi, hogy az általuk ültetett szőlőt szabadon eladhassák; a püspök kötelező megvendégelésére pedig egy ökör és egy disznó mellett egy hordó bort is kötelesek voltak adni. Egerhez és Váradhoz képest a legfontosabb különbség, hogy a sárdi telepesek németek voltak.

Amint az a fentiekből is kitűnik, a szőlőskertek egyik fő haszonélvezői a székeskáptalanokban javadalmakkal bíró kanonokok voltak. Különösen a püspök és a káptalan életközössége, a vita communis megszűnése után volt fontos elhatárolni az egyes felek érdekkörébe tartozó tizedeket és egyéb jövedelmeket, mint ahogy az például az egri püspökség birtokainak 1261. évi megerősítésekor történt. A váradi káptalan 1370-es években összeállított statútumai keserűen jegyzik meg: „a teljes váradi egyházmegye dézsmájának fele minket illet, a másik fele pedig a püspökünket, de a mostani főpapjaink kapzsisága miatt ezek nagy részét elcsalták tőlünk”.

A 14. századból két káptalan, a zágrábi és a váradi statútumai maradtak fenn, és mindkettő jelentőségének megfelelően részletesen foglalkozik a káptalan szőlőbirtokaival és ebből származó jövedelmével. Az 1334-ben kelt zágrábi forrás értékes adatokkal szolgál a szőlők műveléséről és a vincellérek kötelezettségeiről: „Minden egyes jobbágyunk tartozik a [közös] szőlőink művelésén dolgozni, tudniillik minden szőlőmunka idején két napot, továbbá évente száz karót leverni a maga idejében, ahogy régóta szokás volt, és a szőlőből, amit megtermelt, a szőlőt leszüretelni és saját költségén Zágrábba szállítani a pincénkbe a dékánunk vagy más elöljáró utasítása szerint, és ha marad még felesleg a munkásokból, ahogy lenni szokott, szét kell osztani őket mindegyikünk saját szőlőjének művelésére…”. Előírta a káptalan a művel(tet)ési kötelezettséget is: amelyik javadalmas elhanyagolja a szőlejét, nem rendelkezhet annak terméséről.

Hasonló kötelezettséget tartalmaz a váradi káptalan szabályrendelete is. Emellett leginkább a kanonokok javadalmas szőleinek elosztása érdemel figyelmet. A szőlőskerteket 22 tételesen felsorolt egységre osztották (24 kanonoki stallum volt, de tapasztalatból mindenkor kettőnek a betöltetlenségét tételezték fel), és ki-ki egyet kapott ezekből. Ha az egyik szőlőskert valamilyen okból megüresedett, a rangidős kanonoknak joga volt a saját korábbi szőleje helyett azt átvenni, feltéve, hogy a sajátját jó karban tartotta. Ha nem tartott rá igényt, akkor haladtak lefelé a ranglétrán a fiatalabb kanonokok felé. Ez az mutatja, hogy a kanonokok a szőlők művelését egymás közt koordinálták, és hogy az egyes szőlőskertek között komoly minőségi különbségek lehettek. Várad esetében további vonzerőt jelentett, hogy a szőlők közvetlenül a város határában voltak, így jó eséllyel értékesíthették a piacon vagy a számos sokadalmak (éves vásár) egyikén a termést.

Az éghajlati tényezők, talajviszonyok és szaktudás a Kárpát-medence nagy részén lehetővé tették az Árpád-kortól kezdve a helyi bortermelés megalapozását és minőségi fejlesztését. Ez utóbbiban a külhonból érkező telepesek is komoly szerepet játszottak, ami magyarázza a püspöki székhelyek és a latinusok szoros kapcsolatát. A bor mint liturgikus kellék és mint jövedelemforrás éppen azokban a püspökvárosokban volt a leginkább markáns városalkotó tényező, ahol a püspökök és káptalanok maguk vették kézbe új szőlőterületek kialakítását és megműveltetését. A 14. századtól itt nem vizsgált új jelenségek módosítják az összképet: egyre gyakoribbá vált, hogy külső (extraneus) birtokosok, azaz olyanok, akik nem az adott településen laktak, szőlőtulajdont szereztek. Szintén rendszeressé vált a dézsma bérbeadása és a nagy tételben folytatott borkereskedelem, amelyben nem püspökök és kanonokok, hanem a kereskedővárosok polgárai és az arisztokrácia vállalkozó szellemű képviselői játszották a főszerepet.

Szende Katalin

Az írás a szerző „A szőlőművelés, bortermelés, borforgalmazás szerepe a városok életében” címmel Budapest Főváros Levéltárában rendezett konferencián (Budapest, 2021. november 15–16.) megtartott előadásán alapul.
Javasolt hivatkozási forma: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4615-csapot-papot (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom:
Bunyitay Vince: A váradi káptalan legrégibb statútumai. Nagyvárad, 1886.
Monumenta historica episcopatus Zagrabiensis. Povjestni spomenici zagrebačke biskupije. Edidit Johannes Bapt. Tkalčić. II. Zagrabiae, 1874.
Csoma Zsigmond: Történeti-ökológiai és történeti-néprajzi gondolatok a magyarországi középkori francia-vallon szőlő- és borkultúráról. Studia Caroliensia 7 (2006) 3–4. sz., 389–400.
Égető Melinda: Középkori szőlőművelésünk kérdéséhez. Ethnographia 91 (1980), 53–78.
Gulyás László Szabolcs: A középkori szőlőművelés és borkereskedelem információtörténeti vizsgálatának lehetőségei. Aetas 27 (2012) 4. sz., 155–175.
Solymosi László: Szőlőbirtok és oklevéladás a középkori Magyarországon. In: A történettudomány szolgálatában. Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére. Budapest–Győr, 2012, 311–323.
Solymosi László: A szőlő utáni adózás első korszaka. Agrártörténeti Szemle 32 (1990), 22–50.