A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának októberi számában a kutatócsoport tagja, Péterfi Bence Egy nem magyar „magyar” város című írását közöljük.

  Egy nem magyar „magyar” város

"Elsőként azt válaszolta, hogy őt a Magyar Királyság általános bírájának választották, és hivatalában arra esküdött meg, hogy hű marad, és arra is lett a királyi felség által megerősítve. Ezért nem adhat nekem tanácsot az országlakosokkal szemben. Amennyiben tiszta lelkiismerettel mégis tehet bármit az uraim méltóságáért és javára, abban teljes odaadást tanúsítana. Mikor ezt megértettem, rögtön kértem, hogy őnagysága a maga részéről méltóztassék kegyes és szíves lenni és az ügyet úgy intézni, hogy megkaphassam a mondott privilégiumot. Erre hajlandónak mutatkozott."

Az idézet Gregor Morenbergnek az 1496. évi budai követjárása nyomán papírra vetett jelentéséből származik. Morenberg nem a maga nevében kelt útra és próbált oklevelet szerezni, hanem Szilézia legfontosabb települése, kereskedelmi központja, mondhatni fővárosa, Boroszló (ma Wrocław, Lengyelország) érdekeit volt hivatva képviselni. Jóllehet a tartomány nem a Magyar, hanem a Cseh Korona részét képezte, 1490 után mindez olyan szempontból nem számított, hogy II. Ulászló a cseh király egyúttal magyar király is volt, székhelyét pedig nem Prágában, hanem Budán tartotta. A cseh udvartartás követte urát az új országba, és ugyanígy tett a cseh kancellária is. Ha tehát valaki a cseh királyi alattvalók közül saját ügyeiben rövid időn belül változást kívánt elérni, igencsak megfontolandó volt, hogy a messze fekvő Budára ellátogasson. Boroszló magyar szempontból (vagy éppen fordítva: Boroszló szempontjából a Magyar Királyság) valójában „közel külföldnek” tekinthető. Részben némi távolságtartás érezhető a Budán megforduló boroszlói követ beszámolójában, ugyanakkor a fentebbi okok miatt a bennfentesség mégis leszűrhető.
Az idézett párbeszéd Budán Morenberg és a Magyar Királyság egyik leghatalmasabb ura, „legfőbb bírája”, Szapolyai István nádor között, nem pedig, ahogy az várható lett volna, valamely cseh méltóságviselővel, zajlott le. Okkal merülhet fel a kérdés: Gregor Morenberg mégis milyen ügyben próbált támogatást szerezni a magyar nádornál akár „a királyság alattvalóival szemben” is?

* * *

A boroszlói városi tanács céljai között szerepeltek olyanok, amelyek megvalósultak a budai követjárás során, de olyanok is, amelyek hiú ábrándnak bizonyultak. Összességében azonban kijelenthetjük, hogy a polgárok sikert könyvelhettek el: 1496. augusztus 15. és 19. között legalább öt kiváltságlevelet állított ki II. Ulászló kancelláriája a sziléziai város számára. Nemcsak régebbi, cseh uralkodók által adományozott privilégiumok (1337, 1455) megerősítéséről volt szó, de a király külön oklevélben garantálta a városi kiváltságok megtartását, sőt afelől is biztosította a boroszlóiakat, hogy az egyik sziléziai hercegségben (Oels, ma Oleśnica, Lengyelország) felállított vám miatt nem fogja őket kár érni.
Ami a meghiúsult törekvéseket illeti, egyet feltétlen érdemes kiemelni közülük. Az udvarbéli tárgyalások során Morenberg nem rejtette véka alá, hogy a boroszlóiak olyan kiváltságokra törekedtek, amelyekkel a budaiak orra alá törtek volna borsot: nevezetesen Buda város lerakati jogát csorbították volna. Ugyanis 1421 után csak a külföldi kereskedőket kötelezték arra, hogy áruikkal Budáig utazzanak, azokat onnan nem vihették sehova, legfeljebb csak haza, mindez azonban a magyar kereskedőkre már nem volt érvényes. A boroszlóiak fortélyosságát dicséri, hogy a királynak beadni kívánt kérvényben azzal érvelnek, hogy miután Szilézia és ezáltal Boroszló zálog útján Hunyadi Mátyás kezére került, voltaképpen a Magyar Korona részének számít, ennélfogva kereskedőik nem tekintendők külföldinek, hanem ők a királyság „adósai” (debitores). A város küldötte révén hangoztatott érv nem légből kapott, egy bizonytalan közjogi tényezőn alapszik, hiszen Sziléziának a Magyar Királysághoz fűződő jogi helyzete valóban nem volt teljesen tisztázott a korban. Az okok mintegy két évtizeddel korábbra, az 1460–1470-es évekre nyúlnak vissza, azokra az időkre, amikor Hunyadi Mátyás a cseh királyi cím reményében támadást intézett előbb Poděbrád György, majd utóda, Jagelló Ulászló Cseh Királysága ellen, ám törekvéseit nem koronázta siker. A mintegy egy évtizedes harcokat lezáró 1479 júliusában megkötött olmützi szerződés értelmében mind a két király, tudniillik Ulászló és Mátyás egyaránt használhatták a cseh királyi címet, ugyanakkor a Cseh Korona országait tulajdonképpen elosztották maguk között. A cseh területek maradtak meg csak Ulászlónak, Mátyás ezzel szemben Morvaországot, Sziléziát, Alsó- és Felső-Lausitzot nyerte el, amelyeket a cseh király Mátyás halála esetén 400 ezer forint kifizetése esetén csatolhatott volna vissza. A hangzatos szerződések végrehajtása, mint az annyiszor, ismét csak kudarcot vallott, igaz, miként az ismert, a Magyar és Cseh Királyság mintegy egy emberöltőre — két Jagelló uralkodónak köszönhetően — egyesült.
Korábbi esetek is bizonyítják, hogy a boroszlói óhajok a kereskedelmi kedvezményekre nem nélkülöztek minden alapot. 1365 novemberében I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) IV. Károly német-római császár (1346–1378) kérésére kiváltságokban részesítette a boroszlóiakat, ennek értelmében a Magyar Királyság területén a kereskedelmi árukkal megrakodott boroszlóiak ugyanannyi vámot fizethettek, mint Prága vagy Nürnberg kereskedői. A jogos vámok, illetve a királynak megfizetendő külkereskedelmi jutalék, azaz a harmincad megfizetése után – anélkül, hogy a vám- és harmincadszedők ezután akadályozták volna őket – szabadon közlekedhettek a királyságban. Ezt a kiváltságlevelet, több mint száz évvel később, 1484 novemberében Hunyadi Mátyás is megerősítette, és erre hivatkozva egy 1485. évi, Budához és a többi szabad királyi városhoz címezett parancslevelében elrendelte, hogy a boroszlóiakat ne zargassák a magyarországi kereskedésben.
Mivel a sziléziai város polgárainak túlnyomó többsége valamilyen módon érdekelt volt a kereskedelemben, aligha csoda hát, hogy Morenberg azt kapta egyik feladatául, hogy a magyar városok kiváltságait célozza meg a magyar–cseh királyi udvarbéli tárgyalásai során. Gregor Morenberg politikusi és kommunikációs képességei javát latba vetette, amikor megbízóiról volt szó. Szapolyai Istvánnál tett látogatása során két érvet említett, amikor a már említett kiváltságok elnyerése kapcsán érvelt: egyrészt a fentebb említett elzálogosítás tényét tartotta érdemesnek megemlíteni, másrészt azt hangsúlyozta, hogy a hűtlen és megbízhatatlan, az idő tájt is éppen forrongó budaiakkal szemben a boroszlóik esetében ilyen felfordulástól egyáltalán nem kellene tartani. A nádor azonban meglehetősen hűvösen fogadta Morenberg megkeresését, ahogy az az írás elején is idézett megnyilatkozásából világosan kitűnik. Szapolyai István nádori minőségében hatalmas udvari befolyásán kívül elsősorban a boroszlóiak által felfedezett magyar szál miatt lehetett releváns, másrészt azonban bizonyosan számoltak a „régi szép idők”, 1470-es évekbeli sűrű találkozások emlékével, amikor a magyar főúr sziléziai főkapitányi minőségében számtalanszor a sziléziai városban szállt meg. Az eset kitűnően rávilágít arra, hogy a királyi audiencián kívül miféle más, a későbbi korok kutatói számára láthatatlan lehetőség adódott még a kortársak számára, hogy az ügyek menetét minél olajozottabbá tegyék. A derék boroszlói polgárok jóllehet az 1496. évet követően is megkísérelték a budai lerakati jog kikerülését, akár olyan formán, hogy – a budai jogkönyv egyik 1502. évi bejegyzése szerint – Budát követően Pestre is betértek áruikkal, ám az elkövetkező években az udvari követségek során elérni kívánt kedvezményszerzési kísérletek a Magyar Királyság legfontosabb városa, Buda roppant befolyásos polgárságának tiltakozására valószínűleg kudarcra voltak ítélve.

Péterfi Bence

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://www.tti.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2930-egy-nem-magyar-magyar-varos.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

A szerző az NKFIH posztdoktori ösztöndíjasa. (A munkavégzés helye: MTA BTK TTI)

Ajánlott irodalom:

Kubinyi András: Buda és Pest szerepe a távolsági kereskedelemben a 15–16. század fordulóján. Történelmi Szemle 36. (1994) 1–52.
Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). In: Budapest története. II. A későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Szerk. Gerevich László, Kosáry Domokos. Budapest 1975. 7–231. (különösen 99–101.)
Péterfi Bence: Hungarikák Boroszlóból. Schönherr Gyula gyűjtésének nyomában. Lymbus (2017) (sajtó alatt)
Skorka Renáta: A budai jogkönyv lerakatra vonatkozó artikulusainak keletkezési története. In: Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Weisz Boglárka. Budapest 2016. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések) 367–381.
Heinrich Wendt: Schlesien und der Orient. Ein geschichtlicher Rückblick. Breslau 1916. (Darstellungen und Quellen zur schlesischen Geschichte 21.)