Az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának novemberi számában kutatócsoportunk tagjai, Kolláth Ágnes és Mordovin Maxim Évszázadok „plázái” – városi piacterek funkciói és épületei a Dunántúlon című írását közöljük.

Évszázadok „plázái” – városi piacterek funkciói és épületei a Dunántúlon

A modern magyar nyelvben az olyan bevásárlóközpontokat nevezzük plázának, ahol a napi bevásárlástól a postai szolgáltatásokon keresztül a kulcsmásolásig bármit elintézhetünk, megebédelhetünk, és még egy filmre is beülhetünk a moziba. Utóbbitól eltekintve hasonlóan működtek a középkori városok piacai is, bár a mai csillogó padlóknak, cserepes pálmáknak és a vásárlást diszkréten aláfestő slágerzenének akkor még természetesen nyoma sem volt. Nem véletlen, hogy a pláza, illetve a piac kifejezések is a latin platea, azaz „piac, tér, főtér” szóból erednek, olasz, illetve spanyol közvetítéssel, hisz funkciójuk alapvetően azonos. Nyugat- és Dél-Európában ez a típusú, számos állandó szolgáltatást kínáló piackultúra természetesen hamarabb kialakult (vagy egyszerűen folytatódtak a római kori hagyományok), azonban a középkor végére már hazánkban is szép példáit találjuk.
A piacterek többnyire olyan csomópontok köré szerveződnek, ahol nagy volt az átmenő forgalom, azaz jelen esetben tipikusan útkereszteződéseknél (pl. Győrben a Széchenyi tér, bár itt sem volt messze a Szent István-plébániatemplom), illetve fontos egyházi intézmények mellett alakultak ki. Buda fő piactereit a Boldogasszony- és a Szent Mária Magdolna-plébániatemplomok körül azonosíthatjuk, ugyanígy Sopronban és Kőszegen a főtér a ferences templom, Pécsett a Szent Bertalan-plébániatemplom, Székesfehérváron a Szűz Mária prépostsági templom (azaz a koronázó bazilika) előtt vagy körül helyezkedik el. Ez a két tényező természetesen egybe is eshetett, mint például a csak mezővárosi joggal bíró, ám kifejezetten városias fejlődésű Pápán. A piacozók lelki épülése tehát biztosított volt, de mit lehetett még tenni ezeken a helyszíneken?
A legfontosabb világi tevékenység természetesen a kereskedelem volt. Mivel a fallal körülvett városmagok területén igen kevés volt a hely, több esetben, például Sopronban és Győrben is láthatjuk, hogy a belvárosi piacterek (Fő tér, illetve Káptalandomb, azon belül valószínűleg Apor Vilmos püspök tere) hamar szűknek bizonyultak, s az áruforgalom nagy része a váralja-település piacán (Várkerület, illetve Széchenyi tér) bonyolódott. Másutt, ahol jobbak voltak a helyadottságok, mint például Pécsett vagy Székesfehérváron, a vásárok fő helyszíne megmaradt a belvárosban, és főként az olyan helyigényes áruk, mint a gabona vagy az élőállatok kereskedelme szorult a falakon kívülre. Budán a várnegyedben lévő két piactér (a mai Dísz tér–Tárnok utca közötti terület, illetve a Kapisztrán tér) a napi és hetivásárokhoz elegendő volt a Felsőváros lakóinak, az éves vásárokat, melyekre mindig hatalmas sokaság érkezett, ugyanakkor valószínűleg a dunai rév környékén, illetve a Váralján rendezték meg. A Várhegy alatt található, fontosabb városrészeknek itt jelentősebb lakosságuk mellett már csak a nagy szintkülönbség miatt is saját, a napi igényeket kiszolgáló piacaik lehettek.
Mindezekből jól látható az a tendencia, hogy a növekvő forgalom számára előbb vagy utóbb minden tér kicsinek bizonyult. Nagy városrendezések idején a hatóságok akár teljes településrészeket megszüntetve igyekeztek megfelelő helyet kialakítani a vásárok számára. Ezeket a teresedéseket azután szilárd burkolattal, többnyire kavicsozással látták el, de például Budán és Székesfehérváron helyenként kőlapokkal is kirakták az útfelületeket. Legfontosabb központjaink esetében ezek a téralakítások már az Árpád-korban elkészültek, másutt valamivel később, általában városi és/vagy vásártartási privilégiumok megszerzéséhez köthetően vágtak bele a települések urai. A nagy felületű régészeti feltárásoknak köszönhetően több helyszínen, legfőképpen Győrben és Pápán az is megfigyelhető volt, hogy ezután miként állítottak fel egyre több standot és bódét, melyek nyomai a burkolt felületbe mélyedő cölöp- és karóhelyekként maradtak ránk. Budáról és Sopronból azt is jól ismerjük, hogy ezek az árusítóhelyek többnyire árutípusok, illetve szakmák szerint helyezkedtek el a piacon belül. Egy csoportban, mindig ugyanott árultak például a pékek, a mészárosok vagy a halárusok. Ennek a felosztásnak időnként a nyomait is megtaláljuk, Kőszegen és Székesfehérváron például éppen ott kerültek elő állatcsontban rendkívül gazdag rétegek, ahol az írott források alapján a mészárosok árusítóhelyei feltételezhetők.
Az igazán magas presztízsű árukkal kereskedők – például a posztósok, kalmárok, patikusok – többnyire azt is megengedhették maguknak, hogy a piactér körül kiépülő, egyre nívósabb házakban nyissák meg boltjukat, melyeknek fennmaradt példáit a vizsgált területen ugyancsak leginkább Budáról és Sopronból ismerjük. Ezekben az épületekben továbbá – nem meglepő módon – gyakran működtek borkimérések, sőt, Sopronban az egyik városi fürdő is a főtér mellett kapott helyet.
Ahol ennyire nagy a forgalom, ahol sok érték és információ cserél gazdát, ott szükség van a közigazgatás képviselőire is. A polgárok vezetői általában igyekeztek előbb vagy utóbb a legfontosabb piactér közvetlen környezetébe helyezni a városházát, Sopronban ez például a 15. század végére, többszöri épületváltás után sikerült. Budán a Szentháromság téren állt a tanácsháza, és több, mint valószínű, hogy Székesfehérváron is középkori előzményei vannak a városházának. Pápáról, melynek városias fejlődése lassabb volt, a kora újkorból van adatunk arra vonatkozóan, hogy a városháza és az uradalmi borkimérés egy épületben működött, mely egyébként a főtér közepén állt, s annak legjelentősebb méretű építménye volt. A bűncselekmények elleni elrettentésül sokszor a pellengért is a piactéren állították fel, mellyel egyben szórakozási lehetőséget is biztosítottak a középkor erre igencsak fogékony emberének. Budán erre már 1541-ből van adatunk, míg későbbi, 18. századi pellengérek jó állapotban megmaradt alapjait például Győrben és Pápán is sikerült feltárni. A városi hatóságok jelenléte ugyanakkor nem mindig bírt kellő visszatartó erővel, a pápai piactéren például a régészeti leletek tanúsága szerint a 15. században egyenesen pénzt hamisítottak valahol a bódék és standok zegzugos rejtekében.
Általában e tereken vagy közelükben kaptak helyet olyan, a kereskedelem ellenőrzését és a vásárjog tulajdonosát megillető bevételek beszedését célzó intézmények is, mint a vámház, az árucsarnok vagy a mérleg. Gyakran hoztak létre továbbá a piactereken közkutakat, hiszen az embereknek és az állatoknak – akár szállító szerepet töltöttek be, akár eladni hozták őket – egyaránt szüksége volt a vízre. Több ilyen kutat tártak fel pl. a győri Széchenyi téren.
Láthatjuk tehát, hogy a középkor végére egyre több funkció koncentrálódott a piacterek területén és a körülöttük lévő épületekben, így a hely ismét csak kezdett kevésnek bizonyulni. Mindehhez hozzájárult a növekvő török fenyegetés is, egyre többen igyekeztek ugyanis a fallal védett településekre húzódni. Ezen tényezők hatására elkezdték magukat a tereket is állandó épületekkel beépíteni. Győrben a 16. századra az egykor hatalmas (a mainál nagyobb) térből csupán egy „piacutca” maradt az északi részen, a terület többi részét méretes, kőből épült, alápincézett házak foglalták el, melyek alsó része bizonnyal boltként funkcionált. Több hasonló épületnyomot ismerünk a kevésbé kutatott székesfehérvári Városház térről is, Pápán pedig ebben az időszakban gerendavázas szerkezetű, fából és agyagból készült házakkal építették be a főteret a legfontosabb közlekedési útvonalak kivételével. Ezeket később, a 15 éves háború (1593–1606) viszontagságai után kőből emelték újra. Kis boltok támaszkodtak itt a Szent István-plébániatemplom kerítőfalának is, melyek közül az egyik a 17. században bizonyosan hentesüzletként funkcionált, míg mellette agancs- és bőrfeldolgozással foglalkozhattak. Ezek a műhelyek a szemetüket a közöttük húzódó sikátorba dobták, azt ugyanis több centiméter vastagságban tisztán állatcsontokból álló réteg borította. (Az egykor uralkodó állapotokról árulkodik, hogy ezen a területen igen nagy számban kerültek elő éremleletek – azaz, aki itt egyszer valamit leejtett, azt többé esélye sem volt fölszedni. A szaghatást csak elképzelhetjük, szerencsére a több száz éve a földben porladó csontréteg azt már nem adta vissza feltárásakor.)
Ugyancsak Pápán, a textilplombák sűrűsödéséből a tér nyugati részén arra következtethetünk, hogy a rőfösök ezen a területen működhettek. A kora újkorban igen jelentős volt a szabócéh a mezővárosban, a szakma jelenléte a piactéren azonban már korábban is adatolható, a középkori rétegekből szép számmal előkerülő gyűszűk, varró- és gombostűk alapján. Bizonyosan folyt fémművesség is ezen a helyszínen. Sopronban a ferences templom szentélyének északi falához építve a pápaihoz hasonló kis, 16–17. századi kőépületeket tártak fel, melyeket írott forrásokban is azonosítani lehetett elárusító helyekként. Ezek közül az egyikben fémolvasztással is foglalkozó ötvösműhely működött, ami érdekes fényt vet a középkori polgárok elképzeléseire a tűzvédelemről.
Láthatjuk tehát, hogy a középkor végére az egykor tágas piacterekből nívós köz- és magánépületekkel körbevett, ugyanakkor ad hoc módon beépített, gyakran szűk sikátorok labirintusával behálózott, lármás, zsúfolt helyek váltak. Azokon a településeken, melyeket a török azután elfoglalt, s uralmát meg is tudta erősíteni, a nyugati beszámolók alapján ez a helyzet csak fokozódott, bár a másik oldalon a 17. századi török utazó, Evlia Cselebi igen dicsérően szólt e városok bazárjairól. A keresztény kézen maradt városokban ugyanakkor már a 16. század közepétől jelentkezett az igény egy újabb térrendezésre. Ennek legékesebb példája Győr, ahol a mai Széchenyi teret ebben az időszakban alakították ki, egy nagy tűzvész után lebontva az addig ott álló házak nagy részét. Amint írott forrásainkból kiderül, ugyanígy jártak el Székesfehérváron gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy a várost sikerült a töröktől 1688-ban visszafoglalni. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg – ismét csak időeltolódással – a 18. század utolsó harmadában Pápán, ahol az új, hatalmas plébániatemplom építésekor a Fő téren álló összes többi építményt megszüntették. A korai újkori várostervezés fejlődésével és a nagyobb biztonságot, illetve áttekinthetőséget célzó helyi építési szabályok szigorításával e települések főterei méretüket és beépítettségüket tekintve szinte visszatértek az alapállapotba – ahogy a késő középkor robbanásszerű gazdasági fejlődését megelőzően kialakították őket.

Kolláth Ágnes – Mordovin Maxim

Felhasznált irodalom
Benda Judit: A kereskedelem topográfiája. A kereskedők térhasználata a középkori Budán. Korall 45 (2011) 80–101.
B. Benkhard Lilla – Pap Ildikó Katalin: Kőszeg, Jurisics tér. In: Kisfaludi Júlia (szerk.): Régészeti kutatások Magyarországon 2009. Budapest 2010. 255–257.
Gálvölgyi Orsolya: Numizmatika és metrológia. A Pápa Fő teréről származó lelőhelyes pénzérmék és mérlegsúlyok előzetes értékelése. In: Kádas István – Skorka Renáta – Weisz Boglárka (szerk.): Márvány, tárház, adomány. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest 2019. 211–236.
Gömöri János: Merkur-keresztes kerámiabélyegek Sopronból. Soproni Szemle 34 (1980) 164–168.
Jankó Ferenc – Kücsán József – Szende Katalin (Dávid Ferenc, Goda Károly és Kiss Melinda közreműködésével): Magyar Várostörténeti Atlasz 1. Sopron. Budapest 2010.
Kolláth Ágnes – Tomka Gábor: A győri Széchenyi tér topográfiája: Az Árpád-kortól a kora újkor kezdetéig. In: Weisz Boglárka – Kádas István (szerk.): Hatalom, adó, jog: Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest 2017. 551–570.
Kováts István: Középkori és 16–18. századi vesztőhelyek régészete Európában és Magyarországon. Archaeologiai Értesítő 142 (2017) 167–191.
Mordovin Maxim: Előzetes jelentés a Pápa, Fő téren végzett megelőző feltárások második és harmadik üteméről. In: Ilon Gábor– Kisfaludi Júlia – Wollák Katalin (szerk.): Régészeti kutatások Magyarországon 2011–2014. Budapest 2016. 244–269.
Mordovin Maxim (Hermann István, Reich Szabina és Zay Orsolya közreműködésével): Posztó Pápa piacán. Vándorkiállítás 2016. Katalógus. Veszprém–Pápa–Budapest 2016.
Siklósi Gyula: Adattár Székesfehérvár középkori és török kori építészetéről. Székesfehérvár 1990.
Végh András: Magyar Várostörténeti Atlasz 4. Buda. I. kötet, 1686-ig. Budapest 2015.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.
Kezdőképünkön: Piac a középkori Bolognában, 1411 (Panopticon di Bologna)