A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában kutatócsoportunk tagja, Gál Judit: Félelem és reszketés az Adrián – a Neretva menti kalózkodás című írását közöljük.

Félelem és reszketés az Adrián – a Neretva menti kalózkodás

1244-ben az uralkodásának jelentős részét Szicíliában töltő II. Frigyes német-római császár (1212–1250) a Cetina torkolatánál fekvő, dalmáciai Almissához intézett levelében kártérítést követelt az ott lakóktól, mégpedig a neretvai kalózok által Apulia partjainál okozott károkért. Utóbbiak, mint a levélből kiderül, nem kisebb zsákmányra, mint egy olajszállító hajóra tettek szert. A kortárs Spalatói Tamás történeti munkája szerint az almissaiak túszokat adtak a császárnak, ezzel is garantálva az apuliai partvidék biztonságát. Nyilván megijedtek attól, hogy a császár a jelentős összegű jóvátétel elmaradása esetén katonai fellépést helyezett kilátásba a Kacsics nemzetség tagjai ellen. A legbefolyásosabb horvát nemesek közé tartozó Kacsicsokat nem először és nem is utoljára hozták kapcsolatba az Adriai-tenger útonállóival. A középkorban a hajózás számtalan veszéllyel járt, egy hajósnak, különösen egy kereskedőnek, a természeti tényezők és nehézségek mellett számolnia kellett a kalózok jelentette kihívásokkal is, akik a nyílt tengeren vagy a partokon haszonszerzés céljával, olykor pedig politikai megfontolásra vagy megbízásra törtek rájuk.

Az Adriai-tenger a kalózkodás valódi melegágya volt már az ókortól kezdve, és a szlávok 7. századi érkezése után a korábbi hírhedt illír és dalmát kalózok szerepét ez a Kárpátokon túlról jövő, újonnan letelepedő lakosság vette át. A Neretva menti szlávok később magukat, nyilván nem véletlenül, morjani névvel illették, ami magyarul annyit tesz, hogy tengeri nép. A morjanikat a nyugati és bizánci források a Neretva folyó latin nevéről elnevezve narentánnak hívták, központjuk a Neretva és a Cetina folyók által közrefogott területen helyezkedett el. Innen kiindulva később uralmuk alá hajtották a környező szigeteket, mint a mai Farót, Brazzát vagy épp Corzulát. A kora újkorban híressé, sőt hírhedtté váló ulcinji kalózok, illetve zenggi uszkókok mellett a Neretva és Cetina közti területen élő kalózok a 15. századig tartották rettegésben az Adrián hajózókat. A kalózkodást elősegítették a Mediterráneum földrajzi és gazdasági adottságai is, hiszen sok esetben a Földközi-tenger partjain található sziklás területek és a keskeny termékeny földsávok nem voltak alkalmasak mezőgazdasági tevékenységekre, aminek következtében kevesebb embert tudtak eltartani, a helyi települések emiatt sokszor kisebbek voltak. Az ilyen partvidékeken a legfőbb bevételi forrást a halászat jelentette, ami magával hozta a hajózási ismereteket és navigációs tudást is, valamint együtt járt azzal, hogy az itt lakók rendelkeztek hajókkal. A rosszabb terméshozam, a gyengébben sikerült halászat gyakran vitte rá az ott élőket a tengeren közlekedők kifosztására.

A narentánok a 9–10. századra nagymértékben megnehezítették az adriai hajózást és kereskedelmet, aminek leginkább Velence és kereskedői látták kárát. A velencei dózsék közel két évszázadon keresztül próbálták megakadályozni a neretvai kalózok rablásait, és azt, hogy a békés utazásért adót szedjenek. A velenceiek és a neretvaiak közti legjelentősebb ütközetre 887-ben került sor a mai Makarska közelében, és olyan súlyos itáliai vereséggel végződött, hogy a következő, ám újra csak sikertelen velencei hadjáratra több mint hatvan évet kellett várni. Noha a neretvai állam a velencei hadjáratoknak ellenállt, önállóságát mégsem tudta megtartani, s végül a 11. század második felében Horvátország részévé vált.

Az integrálódás a kalózkodás Neretva menti központján mit sem változtatott, sőt azzal, hogy a 12. század második felében Almissa a Kacsics nemzetség kezébe került, még tovább erősödött. A Kacsicsok legkorábbi említése a terület uraiként 1165-ből származik, a 13. század eleji források már a nemzetség kalózkodásban való részvételéről tanúskodnak, a kalóz jelzővel először 1215-ben illették őket. Az 1220-as évek elején megsokasodó tudósítások szerint akkora veszélyt jelentettek a kereskedőkre és az utazókra, hogy az még a pápa figyelmét is felkeltette. III. Honoriusz kalózok elleni fellépésének közvetlen előzménye az ötödik keresztes hadjárathoz (1217–1221) köthető: az Adriai-tengeren a Szentföldre tartó kereszteseket a neretvai kalózok rendszeresen kirabolták. A tengeri útvonal biztonságossá tétele a hadjárat sikere miatt kiemelt érdeke volt a katolikus egyházfőnek, így Acontius pápai legátust küldte Dalmáciába, aki 1221 és 1225 között a bogumil eretnekek, illetve a kalózok elleni fellépés megszervezésével foglalatoskodott. A Kacsicsok és az eretnekséggel is megvádolt neretvai kalózok ellen a legátus a dalmáciai városokat, valamint II. András magyar királyt (1205–1235) is mozgósítani próbálta. Végül csak azt sikerült elérnie, hogy 1226-ban a Kacsicsok békét kötöttek a pápával. Ez azonban nem akadályozta őket abban, hogy tovább folytassák a kalózkodást a térségben. Az 1230-as évek végén Spalato is fellépett ellenük, és bár Almissát sikertelenül ostromolták, a Kacsicsok kezén lévő Brazza szigete 1240-re Spalato uralma alá került.

A neretvai kalózok nemcsak az Adria keleti partját fenyegették, hiszen már egy 1224. évi oklevél is beszámolt arról, hogy a Kacsicsok és velük tartó spalatóiak Ancona partjai előtt fosztottak ki egy hajót. Vagyis a neretvaiak és a Kacsicsok az 1250-es évekig az Adriai-tenger mindkét partján megnehezítették az utazást és kereskedővárosok (Velence, Raguza, Cattaro) életét. A Kacsicsok hatalma akkor csökkent csak, amikor a tatárjárás következtében a magyar királyi hatalom Dalmáciában megerősödött, és ennek részeként a szlavón bánok a legjelentősebb magyar kézen lévő városok közvetlen irányítását is átvették. Nem véletlen, hogy a neretvai kalózokról és a Kacsicsokról az 1270-es években hallunk ismét, amikor a magyar királyi hatalom – nemcsak Dalmáciában – meggyengült. A neretvaiak újra nyílt fenyegetést jelentettek a dalmáciai városok (Trau, Sebenico, Spalato) és szigetek számára, amelyek a magyar uralkodótól segítséget nem várhattak, így 1274-ben a Kacsicsok tevékenysége által szintén sújtott Szicíliai Királyság uralkodójához, I. Károlyhoz (1266–1282) fordultak segítségért. Az almissai Kacsicsok ennek hatására 20 évre békét kötöttek Velencével, amely garantálta, hogy szövetségért cserébe nem támadják meg a velencei hajókat, és nem hajóznak Riminin túlra. A békét Velence gyorsan a maga javára fordította, 1278-ra Brazza és Faro szigetét szerezték meg, 1281-re pedig Almissát, ahol 1283-ra Velence támogatásával a bribiri Subicsok átvették a város vezetését a Kacsicsoktól. Miután a Kacsics nemzetség kiszorult Almissából, a mai Makarska körüli területen rendezkedett be, amelyet Krajinának is neveznek. Almissa velencei kézre kerülésével a neretvai kalózok tevékenysége ugyan mérséklődött, de meg nem szűnt. Amikor I. Lajos magyar király (1342–1382) visszaszerezte a Velence által a 14. század elején elfoglalt dalmáciai városokat, és hatalmát egészen a mai Észak-Albánia partvidékéig kiterjesztette, arra törekedett, legalábbis elméletben, hogy az adriai hajózást és kereskedelmet biztonságosabbá tegye. Közvetlenül a magyar–velencei háborút lezáró zárai béke után megkezdődött az adriai magyar flotta megszervezése, amelynek első vezetője az a Giacomo de Cesamis lett, aki korábban tengeri csatákban tüntette ki magát a magyar király előtt. Az adriai magyar flotta admirálisai nyilvánvalóan nem véletlenül kapták meg azoknak a szigeteknek a comesi címét és a helyi igazgatás irányítását, amelyek az adriai kalózkodás központjai voltak, illetve a Neretvához közel feküdtek. Bár a királyi jelenlét és a flotta felállítása hatással volt a kalózkodásra, a tengeri útonállók azonban továbbra is komoly veszélyt jelentettek az utazókra egészen a 15. század közepéig, amikor is Velence újra megszerezte Almissát és környékét.

Gál Judit

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5747-felelem-es-reszketes-az-adrian (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
Irodalom
John Van Antwerp Fine: The Early Medieval Balkans: A Critical Survey from the Sixth to the Late Twelfth Century. Manchester, 1983.
Novak Grga: Jadransko more u sukobima i borbama kroz stoljeća I. Do prodaje Dalmacije Veneciji 1409. godine. Split, 2004.
Juhász Ágnes: A késő Anjou-kori dalmát és magyar tengeri hajózás az 1381–1382-ből származó oklevelek alapján. Szeged, 2006.
Angus Konstam: A kalózkodás igaz története. Pécs, 2011.
Henry Arderne Ormerod: Piracy in the Ancient World: An Essay in Mediterranean History. Baltimore, 1997.
Domagoj Pintač: Piratstvo i gusarstvo na prostoru dalmatinskih komuna u razvijenom i kasnom srednjem vijeku. (Sveučilište u Zagrebu, Filozofski Fakultet, Odsijek za Povijest – Diplomski rad 2018.)
A tanulmány elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Kezdőképünkön: Tengeri hajók összecsapása. Ábrázolás a IX. Gergely pápa rendelkezéseit összegyűjtő Decretaliában, 13. század vége – 14. század eleje (British Library)