Az MTA BTK "Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában Martin Štefánik Földből, folyón, tengeren. A magyar rézérc 14. századi körútja című írását közöljük.
Földből, folyón, tengeren. A magyar rézérc 14. századi körútja
1336-ban egy Flandriából Velencébe visszafelé tartó, nyolc hajóból álló konvojból a vihar elsodort két, áruval, köztük „lengyel” rézzel megrakott kereskedő gályát, amelyek Szicília partjainál találtak menedéket. Ott azonban rajtuk ütött és kifosztotta őket Carlo Grimaldi, akit Genovából a politikai harcok során száműztek, és jövedelemre kalózkodással próbált szert tenni.
A Köztársaságban oly kedvelt lengyel réz valójában a Magyar Királyság területéről, a Szepességből, illetve a Gömör–Szepesi-érchegység bányáiból származott. E fontos ércet a magyarországi kereskedők Ószandecen keresztül Krakkóba vitték, ahol azonban kötelesek voltak árujukat a krakkói kereskedőknek továbbadni. Krakkó 1306. évi kereskedelmi kiváltsága értelmében ugyanis északra a rezet már nem szállíthatta sem magyar, sem más “idegen” kereskedő, kizárólag a város polgárai. Ezáltal a Magyar Királyság és a Baltikum között folyó rézkereskedelem a krakkóiak felügyelete alá került, akik a Visztulán lehajózva, thorni átrakodással juttatták el a Hansa-városokba a magyarországi nyersanyagot, majd ott tekintélyes nyereséggel adtak túl rajta.
A Hansa eredetileg az észak-németországi kereskedők érdekvédelmi szövetségeként jött létre. Ebből fokozatosan egy olyan hálózati rendszer nőtte ki magát, melyhez az Északi- és a Balti-tenger partján, Nyugat-Oroszországtól a La Manche-csatornáig több mint kétszáz város tartozott. A Hansa a legfontosabb kereskedelmi központokban, mint Novgorod, Stockholm, Danzig, Thorn, Stettin, Hamburg és Lübeck, nyugaton pedig London és a flandriai Brügge saját képviselettel rendelkezett. 
A Hansa a Kárpát-medencében kitermelt réz egy részét saját szükségleteire fordította, a többit pedig továbbexportálta. A rezet széles körben használták: az építkezéseknél tetőfedésre, üstök és különféle főzőedények, illetve háztartási eszközök és egyéb kézműves termékek készítésekor, a harangöntésnél nyersanyagként, az arany- és ezüstpénzek verésénél adalékanyagként, ritkán, a rézpénzek készítésénél alapanyagként hasznosították.
A legnyugatibb Hansa-területnek számító Flandriában – a lengyelországi tranzitútvonal miatt – a gömör-szepesi rezet már „lengyel” terméknek tekintették. 
A külföldi piacokra szánt rezet Brüggébe szállították, e városban találkozott a „latin” és a „germán” világ, s itt cseréltek gazdát Kelet- és Nyugat-, illetve Észak- és Dél-Európa árui. A város Európa egyik leggazdagabb régióját képviselte, s e tekintetben a korszakban csupán Firenzével és Velencével említhető egy lapon. A helyi kereskedők nem foglalkoztak távolsági kereskedelemmel, hanem inkább az idegen kereskedők között közvetítettek. 
A kereskedelemben fontos szerepet játszottak azok a vendéglátók is, akiknél a külföldiek megszálltak. Egy tipikus fogadós az elszállásolt idegen számára egyszerre volt közvetítő ügynök, azaz keresett áruja számára felvásárlót, képviselte vendégét a városi hatóság előtt, kezeskedett annak adósságaiért, és szükség esetén tolmácsolt a többnyelvű környezetben. Távolléte esetén pedig felügyelt a lerakott árujára, illetve behajtotta a kintlévőségeket. Brügge a közvetítők útján történő kereskedés fővárosává vált, amelyről az a tény is tanúskodik, hogy a későbbi, modern intézmény nevét (Börze) is a város legfontosabb üzletkötő patrícius családja, a van de Beurse (a nevük minden bizonnyal a latin bursa, vagyis erszény szóra vezethető vissza) adta. 
A Barducci Pegolotti által 1340 körül összeállított kereskedelmi kézikönyv pontos információt őrzött meg a Brüggé-ben előforduló réz minőségére és gyakorlati hasznosítására vonatkozóan, a leggyengébb minőségű, úgynevezett durva réztől, amely harangok és mozsarak készítésére alkalmas, egészen a legjobb minőségű, „velencei Szent Márk-jeles” rézig ívelt a kínálati paletta. A durva réz öntecs formájú (csonkagúla alakú) volt, érdes, pórusos felülettel rendelkezett, a „velencei” ezzel szemben valódi cipókra emlékeztető mérettel és alakkal bírt, a színe pedig vörösesnek tetszett. A „velencei” réz lap formában is előfordult, körülbelül egy könyök hosszú és fél könyök széles (körülbelül 68×34 cm), illetve 0,25 cm vastag lehetett. Egy-egy ilyen lap súlya 5 kg körül mozgott. Ezen legjobb és a legsilányabb minőségű fajták között helyezkedett el a Közép-Európából származó réz, közöttük az első helyen a gömör-szepesi, itt „lengyelként“ szerepelő Rame di Pollana. Pegolotti szerint sárgás színű volt, s hosszúkás, lapos téglalap formájú lapokban szállították. Üstök, vödrök és különböző konyhai felszerelés készítésére használták. Külön kitér arra is, hogy a képlékenysége miatt pénzverésnél is használható. A minőséget kalapáccsal ellenőrizték, mellyel ráütöttek az öntecs vagy a lemez szélére, ha a réz engedett és nem repedt meg, akkor a minősége is jobb volt. 
Flandriából Velencébe a réz szállítása vagy bérelt magánhajókkal vagy szervezett gályaflotillákkal történt. A 14. században a hajóknak két alaptípusa létezett: egyrészt a „hosszú” gályák (hossz és szélesség aránya 7:1), ezek elsősorban evezősök erejével haladtak, míg a vitorla csak segédeszköz volt. Másrészt pedig a „gömbölyű” teherszállító (arányai 3:1, leggyakoribb típusa az úgynevezett kogge), melyeknél a vitorla volt az elsődleges mozgató eszköz. A gályák nagyon biztonságosak és gyorsak voltak, s nagy előnyüknek tartották, hogy könnyedén manővereztek. 
Evezőseik, szükség esetén harcosokként is működtek, s ezáltal a hajók elsődleges „fegyverzetét” jelentették. A felsorolt okok miatt azonban kisebb rakodótérrel rendelkeztek, s ennek következtében a szállítókapacitásuk is szerényebbnek tekinthető. Többségük az állam tulajdonát képezte, építésük és fenntartásuk ugyanis nagyon drágának bizonyult, s elsősorban tengeri csatákban vetették be őket. Amikor a Köztársaság éppen nem használta a gályákat, a dózse palotája előtti téren sorshúzással magánvállalkozóknak adták bérbe a hajókat, méghozzá olyanoknak, akik vagy saját áruikat vitték, vagy kiadták a rakteret. A magánszállítóknak juttatott gályákat szigorú állami szabályozás keretében lehetett használni, melynek egyik legfőbb pontja az volt, hogy Velencéből csak konvojokban úszhattak Konstantinápolyba, Szíriába, Egyiptomba vagy akár a Fekete-tengerre. A velencei szenátus azt is meghatározta, hogy hány hajó lehet egy konvojban, mikor hajózhattak ki, s ki legyen a konvoj vezetője. A konvojok számára állami szinten többnyire előnyösebb helyzetet tudtak biztosítani a végcélban, például vámcsökkentést, privilegizált kereskedést. A rendszer legfőbb mozgatórugója a biztonság volt, ugyanis ilyetén módon nagyobb eséllyel menekülhettek meg a tengeri hajózás legnagyobb veszélyét jelentő kalózoktól, akik alkalmasint nem támadtak rá egy lényegében hadigályákból álló hajórajra. A raktér kibérlésének borsos árát ellensúlyozta tehát a hajókonvoj szervezettségéből és megbízhatóságából fakadó biztonság. A „gömbölyű“ hajók kereskedelmi célokra kiválóan megfeleltek, s a szállítmányozásban olcsóbbnak bizonyultak a gályáknál. A hosszú, flandriai utak esetében leginkább a nagyobb koggék jöhettek szóba, melyek teherbírása meghaladta a 240 tonnát. Velence néhány száz „gömbölyű“ teherhajójából csupán pár tucat lehetett kogge. Mivel nem konvojban haladtak a Földközi-tenger váltakozó politikai erőviszonyai közepette, illetve a komolyabb hajózási ismereteket igénylő Atlanti-óceánon is jóval veszélyeztetettebbé váltak.
A 14. század első harmadában egy új gályatípust fejlesztettek ki. Ez lett az úgynevezett nehéz vagy kereskedelmi gálya, mely méretesebb volt a korábban használt gályáknál, így alkalmasabb az áruszállításra. Befogadóképessége 150 tonna vagy akár annál is több lehetett, legénysége 200 fő körül mozgott. Ezek a gályák, noha a személyzetet és a hajó építését is finanszírozó magánszemélyek tulajdonában voltak, ugyancsak állami szabályozás alá estek, vagyis a szenátus meghatározta a kihajózás idejét, az előírt útvonalat, a megállókat és az irányító személyét.
A Velencébe szállított réz a Ghetto területén működő, állami tulajdonba lévő finomítókba került, ez a városrész – melynek neve velencei dialektusban olvasztást vagy öntést jelent – a velencei Cannaregio negyedben feküdt, s sajátos szigetként csatornák választották el a szárazföldtől, mellyel csak egyetlen – ma már két – híd kötötte össze. A Köztársaság kohóiból kikerülő jó minőségű rezet Szent Márk-jelével látták el, majd ezt követően a világ legkülönbözőbb pontjain, mint velencei terméket terítették. Így juthatott el a gömör–szepesi réz a 14. században Velencéből Alexandriába, Damaszkuszba, Konstantinápolyba, Ciprusra, Mallorcára, Flandriába vagy akár Észak-Afrikába is.
Martin Štefánik
Javasolt hivatkozási forma
URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3240-foldbol-folyon-tengeren.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
Ajánlott irodalom
Pauliniy Oszkár: A középkori magyar réztermelés gazdasági jelentősége. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád nyolcvanadik fordulójának ünnepére. 1933. október 17. Budapest 1933. 402–439.
Pegolotti, Balducci Francesco: La Pratica della mercatura. Ed. Allan Evans. Cambridge 1936.
Štefánik, Martin: Pramene o banskobystrickej medi v Benátkach z druhej polovice 14. storočia. In: Štúdie z dejín baníctva a banského podnikania: zborník k životnému jubileu Mariána Skladaného. Red. Miroslav Daniš. Bratislava 2001. 48–63.
Štefánik, Martin: Kupfer aus dem ungarischen Königreich im Spiegel der venezianischen Senatsprotokolle im 14. Jahrhundert. In: Der Tiroler Bergbau und die Depression der europäischen Montanwirtschaft im 14. und 15. Jahrhundert: akten der internationalen bergbaugeschichtlichen Tagung Steinhaus. Hrsg. Rudolf –Tasser, Ekkerhard Westermann. Wien–München–Bozen 2004. 210–226.
