A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júliusi számában kutatócsoportunk tagja, Szende Katalin Galiba a fürdőben, avagy kire (ne) bízzuk az erszényünket című írását közöljük.

 Galiba a fürdőben, avagy kire (ne) bízzuk az erszényünket

1456. április 14-én, szerdán, két férfi és egy nő állt Sopron szabad királyi város ítélőszéke előtt. Az egyikük bizonyos Embreich von Kikin, magyarosan Kikini Imre, a felperes volt, aki elpanaszolta, hogy bement az egyik fürdőházba, és az erszényét, amelyben 21 aranyforint volt, megőrzésre a fürdős szolgálójának adta át, mivel azt látta, hogy mások is megbízták az asszonyt javaik őrzésével. Javait azonban nem kapta vissza, amiért az alperest, azaz a fürdőst okolta, mert olyan alkalmazottat kellene tartania, akiben megbízhatnak. A fürdős, Hans Walich azonban azt állította, hogy a szolgálót csak a ruhák, és nem pénz őrzésére fogadta fel, és nincs tudomása arról, hogy a szolgáló miben állapodott meg a panaszossal. Ha ilyen értéket akar valaki letétbe helyezni, akkor azt neki, a fürdősnek, kellett volna átadnia, ezért azt állította, hogy ő nem felelős a pénz eltűnéséért.
Ezután a bírák figyelme a másik alperes, a szolgáló felé fordult, aki Margit, Niclas Fuchs felesége volt. A szolgáló azt vallotta, hogy a panaszos valóban adott neki egy erszényt, amit ő vissza is adott, de nem tudja kinek, mert nem mondták neki, hogy kinek a javai voltak benne. A vendég ugyanis közben elhagyta a fürdőt – saját állítása szerint csak fél órára ment ki a szabóhoz, míg az asszony szerint legalább egy óráig távol volt –, és ezalatt vitte el valaki az erszényt. Ha tudta volna, hogy aranyak vannak benne, nem vette volna át az erszényt, ezért ő semmivel nem tartozik. Miután mindhárman előadták a történteket a maguk emléke szerint, a panaszosnak esküvel meg kellett erősítenie, hogy a mondott erszényt a szolgálónak átadta, és hogy az 21 aranyat tartalmazott. Ezután a szolgálónak is jobb kezét bal mellére téve, „női módra” esküdnie kellett, hogy sem az erszény, sem az aranyak nincsenek nála, és nem tud senkiről, aki az ő révén az aranyakat birtokolná. Ennek ellenére a bíróság úgy határozott, hogy az asszonyt 14 napra fogságba vetik. Ha ez alatt az idő alatt a panaszos nem kapná vissza a pénzét attól, akihez – talán tévedésből – került, vagy az ügy más módon nem rendeződik, a felelősség az asszonyra marad. Ez esetben a panaszos vásároljon egy erszényt és akassza az asszony nyakába, hogy az keresetéből minden harmadik fillért abba gyűjtse egészen addig, amíg a panaszos által követelt összeget vissza nem fizeti.
Az eset leírását, amely a 15. századi Sopron mindennapi életének ritka szegletébe enged bepillantást, a város német nyelven vezetett Bírósági könyve, a Gerichtsbuch őrizte meg számunkra, az ügy kimeneteléről sajnos nincs tudomásunk. Érdemes elgondolkodnunk, vajon miért az asszony húzta a rövidebbet, és hogy ha úgy dőlt el az eset, meddig gyűjtögethette a dénárokat a nyakában lógó erszénybe. De az ügy és tágabb kontextusai ezen túlmenően is számos további tanulsággal szolgálnak.
Az első rögtön az ítélkezés és annak adminisztrációja. A kihallgatás helyszíne minden bizonnyal az első soproni városháza volt, a Kolostor utca 11. szám alatt, amelyet 1422-ben Zsigmond király (1387–1437) adományából kapott a város. Az ügy hátterében egy kölcsön állt, amivel a város a „minden sarokban pénz után kutató” Zsigmond királyt kisegítette, ahogyan Ernst Konrád, a diplomácia berkeiben is járatos városi jegyző 1421 júniusában Pozsonyból küldött levelében a királyt jellemezte. Az uralkodó pedig másfél évre rá cserébe „pro domo iudiciali seu pretorio”, azaz városháza céljára a városnak adományozta a néhai Wolf bécsi zsidó soproni belvárosában, a ferences kolostorral szemben fekvő házát. A ház korábbi tulajdonosa minden bizonnyal a megelőző évben a bécsi zsidók ellen indított pogromnak esett áldozatul, ingatlana pedig a királyra háramlott, aki így könnyűszerrel teljesíteni tudta a város vezetőinek kérését.
Az épületet, ahogy az adománylevélben megjelölt funkció is jelzi, elsősorban bíráskodásra használta a város. Közép-Európa-szerte bevett gyakorlat volt, hogy a városházát egy vagy több meglévő polgárházból alakították ki, már ahol egyáltalán volt erre a célra külön épület. Ez történt például a közeli Bécsben és Pozsonyban is. A megszerzését követő években több ütemben felújították a Kolostor utcai házat, hogy alkalmas legyen új funkciójára. Többek között üvegezett ablakokkal és cseréptetővel látták el, a fűtésről rakott cserépkályha gondoskodott, az emeleti tanácsterembe vasrudakkal rögzített hirdetőtábla került, a fontosabb helyiségek bejáratát vasajtóval védték. A fogda, ahol Margit asszony két hetet tölthetett, az épület földszintjén kapott helyet.
A fürdőbeli eset tárgyalása előtt két évvel új ablakszemekkel újították fel a tanácsterem ablakait, amelyeknek még a kifestésére is jutott a városi költségvetésből. A munkálatokat részletesen nyomon követhetjük a városi számadáskönyvekben, amelyeket szintén a városházában működő kancellárián vezettek, és az ugyanebben az épületben, feltehetően egy korábbi vastag falú toronyban berendezett levéltárban őriztek. A levéltár kialakítása ösztönzőleg hatott az adminisztráció fejlődésére is: nem lehet véletlen, hogy a városháza megszerzése utáni évben, 1423-ban elkezdték vezetni az első, egy tevékenység köré szakosodott városi könyvet, a Bírósági könyvet.
A város helyzetét árnyalta, hogy 1441 és 1463 között zálogban volt. Zsigmond király egyetlen lánya, a fiatalon megözvegyült Erzsébet királyné zálogosította el rokonának, az 1452-ben a Német-római császári címet is megszerző III. Frigyes osztrák hercegnek. Ezért is jelölik meg a fürdőbeli eset bejegyzésének végén a császár bíróságát fellebbezési fórumként. Mint ismeretes, a várost Hunyadi Mátyás (1458–1490) váltotta vissza Habsburg riválisától a Szent Koronával együtt. A városok elzálogosítása, amely elsősorban az onnan származó jövedelmek haszonélvezetének átengedését jelentette, a korban bevett gyakorlat volt az uralkodók likviditási problémáinak hatékony kezelésére. A legismertebb példa a Szepesség és azon belül 13 város zálogba adása volt a lengyel királynak 1412-ben, ismét csak Zsigmond király révén. Ez a terület csak 360 évvel később, Lengyelország első felosztásakor került vissza formálisan Magyarországhoz.
A városháza mellett a történet másik fő helyszíne az egyik városi fürdő volt, pontosabban – Hans Walich tulajdonlásából kiindulva – az úgynevezett felső fürdőház, amely Mollay Károly azonosítása szerint a Várkerület 19. alatt, azaz a Kisvárkerület külső övén, a középkori külváros 2. fertályában helyezkedett el. Fürdő kialakítására különösen alkalmassá tette, hogy a telek hátsó vége az Ikva patakra futott le, közvetlenül biztosítva a vízvétel és a szennyvíz elvezetésének lehetőségét. Az 1980-as évek elején Lászay Judit vezetésével végzett régészeti kutatások szerint a telken három épület állt, kettő a Várkerület felőli oldalán, a harmadik pedig beljebb, az Ikvával párhuzamosan: ez a földszintes kőépület lehetett a fürdőház.
Már az 1379-ben felvett soproni házjegyzék – a legkorábbi ismert ilyen jellegű forrás Magyarországról – fürdőházként említi: „dy obren patstuben 1/2 haus”. A fürdősmestereket 1417-től kezdve ismerjük, ezek sorában Hans Walich a negyedik, 1447 és 1462 között működtette a fürdőt. A fürdő felépítéséről, helyiségeiről a 15. század végi, 16. század eleji utalásokból nyerhetünk adatokat, amikor a fürdőház városi tulajdonba került, de feltételezhetjük, hogy néhány évtizeddel korábban is hasonló volt az elrendezés: a vitatott eset helyszínéül szolgáló ruhatár (kamer) a fürdő előterében volt, itt tevékenykedett a ruhatáros (abcziher, szó szerint: ’vetkőztető’). Mollay Károly leírása szerint „a nők külön helyiségben vetkőztek (…), a vizet üstben (kessel) melegítették, amelyet külön fürdőszolga (kesselknecht) gondozott. A fürdés nagy fakádban (poting) történt, az elhasznált vizet csatornán (rinnen) vezették az Ikva-patakba. Volt itt még árnyékszék (secretheyslein), (…) az ablakok be voltak üvegezve.” Jóval kevesebbet tudunk a fürdő vendégeiről: bár a fürdő bizonyára nyitva állt minden rendű és rangú férfi és nő előtt, e peres eset őrizte meg az egyetlen nevet. A pórul járt fürdőző, akit más forrásból sajnos nem ismerünk, módos ember lehetett, ha 21 aranyforintot tartott magánál. Összehasonlításul: Hans Walich ingatlan vagyonát, beleértve házát és fürdőjét, 1459-ben 100 dénárfontra, azaz hozzávetőleg 100 aranyforintra értékelték.
Sopron gazdasági fejlődését erősen korlátozta, hogy nem volt komolyabb folyója, főként nem hajózásra, szállításra alkalmas vízi útja. Ezért is maradt le a 14. századtól végérvényesen a hasonló intézményi adottságokkal induló, ispánsági székhelyből királyi várossá fejlődő Pozsony mögött. A legnagyobb vízfolyása a fent említett Ikva patak, amelyet malmok hajtására és a lakosság vízigényének kielégítésére használtak. Érdekes végig követni a külvárosi szakasza mentén elhelyezkedő, közösségi használatban levő vízfogyasztó helyek sorát. Folyásirányban első volt a bordélyház (frawenhaus), amely a mai Rózsa utca 2. szám alatt kapott helyet, bejárata tehát nem a forgalmas Várkerület, hanem a patak túloldalán húzódó mellékutca felől nyílt. Az általános európai gyakorlatnak megfelelően városi kezelésben állt. Ezt követte a Várkerületen három fürdőház: a most bemutatott felső, valamint a középső és az alsó, ezeket Mollay Károly sorrendben a Várkerület 19., 23., és 31. számokkal azonosította. Végül, négy házzal az alsó fürdő után, az Ikvahíd keleti oldalán állt a városi ispotály, amely nem annyira kórház, mint idősek otthona, szegényház és elfekvő volt, és alkalmi szállásul szolgált az Ikván itt átvezető Bécsi úton Sopronba érkezők vagy a várost erre elhagyók számára. Ezek mellett a zsidó közösségnek is volt az Új utca 22–24. alatti zsinagógához kapcsolódva rituális fürdője (mikve), amelyet régészeti feltárás tett újból láthatóvá. Mellette feltehetően egy fakádat is fenntartottak tisztálkodás céljára.
A nyilvános fürdők a városi élet rendszeres velejárói voltak Európa-szerte. A 15. századi Ulm városában 11, Nürnbergben 12, Augsburgban 17, Bécsben 29, míg Krakkóban 12 közfürdőt ismertek. Ezekben, a fent leírt sopronihoz hasonlóan, meleg vízzel megtöltött nagy kádakban frissülhettek fel és tisztulhattak meg a vendégek. Pozsonyban a 15. század elejére négyre emelkedett a fürdők száma, ezek mindegyike a fallal körülvett belvárosba vezető utak mentén, a négy belvárosi kapu (Szt. Lőrinc, Szt. Mihály, Vödrici és Halász-kapu) közelében állt. A legnagyobb a Halász-kapu melletti, a Dunához közeli fürdő volt, ennek közelében állt Majorossy Judit feltételezése szerint az első városi nyilvánosház is, amíg az 1430-as években át nem helyezték az intézményt egy kevésbé szem előtt levő külvárosi helyszínre, a Széplaki utcába. A pozsonyi fürdőket a soproniaktól eltérően gyakran a város legelőkelőbb polgárai birtokolták, mintegy befektetés gyanánt, az üzemeltetést pedig az általuk alkalmazott fürdősökre bízták. Sopronban viszont a tulajdonosok maguk működtették a fürdőket, amelyek szerényebb létesítmények lehettek, kivéve talán a felső fürdőházat, amely a 15. század végétől városi tulajdonba került. A 16. század elejére Pozsonyban két fürdő üzemelt tovább, immár ott is városi felügyelet alatt.
Idézzünk egy távolabbi példát is a Magyar Királyságból: Zágráb városában a káptalani (Kaptol) és királyi (Gradec) városrészeket elválasztó Medveščak patakra épültek rá a fürdők, az egyik a Kaptol, a másik Gradec felől. A Kaptol felőlit először a szomszédos ciszterci kolostor, majd magánemberek, utóbb 1364 és a 16. század közepe között a káptalan kanonokjai által helyettesként megbízott prebendárius papok testülete birtokolta. A királyi város felőli oldalon álló fürdőt a 14. században Mikcs szlavón bán és leszármazottai, majd más szlavón nemesek birtokolták, és tőlük bérelték a polgári származású fürdősök (balneator). Rajtuk kívül a városi források megőrizték a borbélyok (rasor) és a köpölyözést és érvágást végző felcserek (minutor sanguinis) működésének emlékét is; mellettük a személyzetet női és férfi szolgálók (servitrix és servitor) egészítették ki. A fennmaradt szabályzat szerint a ciszterci szerzeteseket a fürdő bérlői ingyen voltak kötelesek borotválni, a többi vendégétől eltérő borotvával. A két városrész közti hosszan tartó ellenségeskedés a gradeci fürdőt és vendégeit sem kímélte: 1422-ben a székesegyház kanonokjai, 1472-ben Laki Túz Osvát zágrábi püspök katonái lepték meg és hurcolták el a fürdőből lengén öltözött ellenfeleiket.
A fürdőket, amelyek hosszú távú fennállásukból ítélve közkedvelt és gazdaságilag is rentábilis intézmények voltak, sokszor a szabadosság, a testi élvezetek melegágyaként kárhoztatták (esetenként dícsérték) egyházi és világi szerzők. Volt azonban egy más olvasata és elismertsége is ezeknek az intézményeknek, szolgálhatták az üdvözülést is az úgynevezett „lélekfürdő” (a soproni és pozsonyi német forrásokban selpad) formájában. Alighanem a megtisztulás metaforája kapcsolódott itt össze a szegények javára tett jótékony adománnyal. Ennek lényege az volt, hogy az adományozó (általában végrendelkező) fürdést biztosított alapítvány vagy évente kiutalandó rendszeres összeg formájában a város vagy az ispotály szegényeinek, akik ennek fejében imával tartoztak jótevőjük lelki üdvéért, megrövidítve ezzel a purgatóriumban töltendő idejét. A példánkban szereplő fürdő is részese volt ilyen adományoknak, amelyet hosszú távon is nyilvántartottak. Amikor 1484-ben és 1488-ban gazdát cserélt, a telekkönyvi bejegyzésben megjegyezték, hogy az ingatlan tehermentes, leszámítva a szegények számára évente egyszer biztosítandó selpad kötelezettségét, amely egy korábbi alapítványi rendelésből eredt. Így vált a tisztító víz a tisztítótűz közvetlen „ellenszerévé”, a fürdő számára pedig rendszeres, kiszámítható bevételi forrássá.

Szende Katalin

Felhasznált irodalom:
Házi Jenő: Sopron szabad királyi város története I/1–7.;,II/1–6. Sopron 1921–1943.
Bírósági könyv / Gerichtsbuch 1423–1531. Kiadja Házi Jenő és Németh János. (Soproni Város Történeti Forrásai A sorozat 2. kötet) Sopron 2005. 156–157.
Dávid Ferenc: A soproni Kolostor u. 11. – Új u.14. sz. ház tulajdonosai 1379-től a 20. századig. Soproni Szemle 74. (2020/1) 45–65.
Gabrieli Gabriella – Nemes András: Adatok és feltételezések a Kovácsszer helyrajzához. Soproni Szemle 62. (2008/3) 226–237.
Majorossy Judit: A test és a lélek fürdője. In: „Köztes-Európa” vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Szerk. Bagi Dániel – Fedeles Tamás – Kiss Gergely. Pécs 2012. 343–355.
Mollay Károly: A Kovácsok utcájának topográfiája (Várkerület 3–37. számú telkek) (1379–1536) II. rész. Soproni Szemle 49. (1995/2) 130–157.
Mollay Károly: A három középkori városháza. Soproni Szemle 31. (1977/3) 324–347.
Sopron. Magyar Várostörténeti Atlasz 1. Írta és összeállította: Jankó Ferenc – Kücsán József – Szende Katalin. Sopron 2010.
Szende Katalin: A levéltől a levéltárig: Iratőrzés a középkori Magyarország szabad királyi városaiban. In: Sopron vonzásában: Ünnepi tanulmányok Dominkovits Péter 60. születésnapjára. Szerk. Fiziker Róbert – Kelemen Dávid. Sopron 2022. 67–78.
Vargek, Ivona: Pleasure or Necessity? Zagreb baths in the Middle Ages. Annual of Medieval Studies at CEU 26. (2020). 194–205.

Kezdőképünkön: Vendégek a fürdőházban. Hans Wertinger festményének részlete, 1516–1525 körül (Germanisches Nationalmuseum)

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.