A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában kutatócsoportunk tagja, Tóth Csaba Hamis az arany című írását közöljük.

Hamis az arany

Köztudott, hogy a pénzhamisítás egyidős magával a pénzveréssel. Szükségtelen a jól ismert „már az ókori görögök is” formulával kezdeni, hiszen akad elég példa rá hazánkban. Már az első magyar pénzeket, így az I. István által kibocsátott ezüstdénárokat is hamisították, jellemzően Észak-Európában, ahol a közismerten kiváló minőségű magyar pénzek éremképének utánzásából próbáltak hasznot kovácsolni. De nem csupán külföldről ismertek a magyar pénzek hamisítványai, hiszen bőséggel akadtak hazánkban is olyan lelkiismeretlen emberek, akik haszonszerzés céljából utánozták, jellemzően rosszabb minőségben, főként a királyi dénárokat. Míg az ezüstpénzek hamisítványai nagy számban kerülnek elő a magyar történelem minden korszakából, lévén ezek voltak a legáltalánosabban használt pénztípusok, a mindennapi pénzforgalomban nagyságrendekkel ritkább aranyforintok hamisítványai már nem számítanak mindennaposnak, de azért időnként azok is előfordulnak.

A magyar aranypénzverés I. Károly (1301–1342) uralkodása alatt indult meg 1325 körül, nem meglepő, hogy ezzel egy időben megkezdődött a hamisításuk is. Csupán a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára három ilyen példányt őriz. Amennyiben egymás mellé teszünk egy eredetit és a hamisakat, nem kell különösebb szakértelemmel bírni a különbségek felismeréséhez. Az éremkép bájosan együgyű rajzolata, a körirat bizonytalan – de legalább olvasható! – betűvezetése látványosan különbözik a gyakorlott vésnökök munkájától. (1. kép) Érdekes viszont, hogy ezek a hamisítványok az eredetiekhez hasonlóan valóban aranyból készültek, sőt, nem is olyan rossz aranyból. A roncsolásmentes anyagvizsgálatok ugyanis átlagosan 985‰ finomságot mutattak ki, szemben az eredeti veretek 990‰ fölötti aranytartalmával, ami a korabeli viszonyok között nem tekinthető jelentős eltérésnek. Miért érte meg így a hamisítónak? A válasz a tömegükben rejlik: a hamis példányok súlya 3,2 g körül mozog, szemben Károly aranyainak 3,5 g feletti átlagsúlyával. Egy pici csökkentés a finomságon itt, egy kicsit nagyobb redukció a tömegen ott, máris 10% hasznot könyvelhetett el a kézműves minden darabja után, már amennyiben sikeresen hozta forgalomba termékét.

I. Lajos (1342–1382) aranyainak szintén ismerjük a korabeli hamisítványait. I. Károly hamisaitól eltérően ebben az esetben a „szakember” már nagyobb haszonkulcsra törekedett, mivel ez a darab rézből készült, eredetileg nyilván aranyozva, ami mára már lekopott. (2. kép)

Míg az Anjou-kori aranyforintok hamisítványaiból viszonylag keveset ismerünk, Luxemburgi Zsigmondéval (1387–1437) – kis túlzással – Dunát lehet rekeszteni. Mivel ötvenévnyi uralkodásával ő volt az egyik leghosszabb ideig trónon ülő magyar király, általában minden pénztípusából rengeteg készült, így többek között Zsigmond aranyai a leggyakoribb középkori aranyforintoknak számítanak. Ha valamiből pedig sokat vernek, azt nyilván többet is hamisítják. A Zsigmond-kori hamis aranypénzek stílusuk és anyaguk tekintetében hatalmas szóródást mutatnak. Ismert olyannyira tökéletes hamisítványa, hogy az szinte már hivatalos kibocsátásnak tűnik, ráadásul aranyból készült. Amennyiben viszont mellé teszünk egy eredeti példányt, máris szembeötlő a különbség. (3. kép) Ennek ellenére a saját korában nyilván nem kevés embert lehetett vele megtéveszteni. Vagy nézzük a következő példányt, amely szintén aranyból készült. Határozottan nem rossz, de gyanút ébresztenek a betűk alakja, a Szent László-alak és a címer stílusa. Ha mellé teszünk viszont egy eredetit, rögtön nyilvánvalóvá válik a különbség. (4. kép)

Aztán vannak durvább kivitelű hamisítványok is, amelyek már nem aranyból, hanem rézből készültek. Itt már nem is kell mellé tenni az eredeti veretet, egyértelmű, hogy ezek vásári mutatványok. (5. kép)

Nem csupán a gyűjtői forgalomból ismertek középkori magyar aranyforintok hamisítványai, de hiteles lelőhelyről is. A közelmúltban a kecskeméti Katona József Múzeum ásatásán, az egykori Ság település területén egy igen értékes és érdekes lelet bukkant elő, mégpedig Luxemburgi Zsigmond magyar király aranyforintjának egy korabeli, vagyis egykorú hamisítványa.

Egy-egy szerencsés lelet, pontosabban annak feldolgozása kapcsán a hamisítás technológiai hátterére is rá lehet világítani, ahogy annak remek példája az 1967 nyarán a Nyitra közelében fekvő Ürmény (ma: Mojmírovce, Szlovákia) település mellett előkerült 15. század közepi kincslelet. (6. kép) A több mint másfél ezer pénzt tartalmazó lelet darabjai 1390 és 1442 között hagyták el a pénzverdét, elrejtésére is ekkor kerülhetett sor. Az éremanyag zömét Luxemburgi Zsigmond ezüstpénzei alkotják, de kisebb mennyiségben tartalmaz még Albert (1337–1339), illetve fia, V. László nevében Erzsébet királyné által veretett pénzeket, továbbá csekély számú külföldi veretet is. Azontúl, hogy a leletben viszonylag nagy mennyiségű hamis ezüstdénárt mutatott ki a feldolgozás során Marek Budaj, a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának munkatársa, a legérdekesebb darabnak Zsigmond aranyforintjának korabeli hamisítványa számított. A darab láthatóan rézből készült, eredetileg aranyozás borította, amely jelenleg már jórészt lekopott róla, és a természettudományos anyagvizsgálat több titkát is feltárta. Az érme több pontján is elvégzett mérések – ahogy azt már előre sejteni lehetett – nagy mennyiségű rezet mutattak ki, ezenkívül kevés aranyat, ezüstöt és ólmot, két mérési ponton viszont kisebb mennyiségű higany (2,03% és 0,42%) jelenlétét jelezte a műszer, ami pedig nem volt jellemző a korabeli aranypénzekre. Ez arra utal, hogy a rézből készült érmét a már az ókorban is ismert eljárással, az úgynevezett tűzi aranyozással tették „forgalomképessé”. A módszer lényege, hogy a bevonandó tárgy felületét arany és higany keverékéből álló aranyamalgámmal borítják be, majd felhevítik. A higany a hevítés hatására elpárolog, és az arany vékony réteg formájában a felületen a marad. Magától értetődik, hogy ez az aranyréteg nem időtálló, így a hamisítóknak addig kellett túladnia a darabon, míg az el nem kezdett kopni, és elő nem bukkant alóla a réz.

A Zsigmond-kort követően is ismerünk hamis aranyforintokat, V. László (1444–1457) esetében viszont már van egy kis csavar is a történetben. Neki ugyanis jól ismertek szemmel láthatóan eredeti verőtővel, viszont réz lapkára készült aranyforintjai. Utólag már nehéz eldönteni, hogy ezek hivatalos próbavereteknek számítanak-e, vagy a verdében, munkaidőn túl, túlórában készítették őket, mindenesetre roppant gyanúsak. (7. kép)

Végül, de nem utolsósorban nézzünk meg még egy II. Ulászló- (1490–1516) aranyforintot, amely felettébb bájos. Még csak mellé sem kell tenni egy eredetit, gyermeteg stílusából, kusza betűvezetéséből egyértelműen kitűnik gyakorlatlan kézre valló készítési módja. (8. kép)

Persze nem csupán illegális (arany)pénzhamisítás nyomait lehet kimutatni a középkorból, de ismertek adatok a „legális” pénzrontásról is, amikor titokban, államilag csökkentették az aranyforintok finomságát, ily módon az egy pénzben található arany mennyiségét. Ennek legszebb példáját I. Lajos uralkodásának idejéből ismerjük. Amikor évtizedekkel ezelőtt sor került a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában őrzött 141 darab Anjou-kori aranypénz anyagvizsgálatára, meglepő módon azt tapasztaltuk, hogy létezik a pénzeknek egy csoportja, amelynek szignifikánsan alacsonyabb az aranytartalma. Míg I. Károly és Mária királynő aranyforintjainak a finomsága átlagosan 994‰, illetve 997‰, addig I. Lajos uralkodása második felében vert aranyainak esetében – amelyeknek hátlapját a magyar lovagkirály, Szent László alakja díszíti – már gyakoriak a 970–980‰ körüli értékek. (9. kép) Az anyagvizsgálatok eredményeinek hitelességét támasztják alá azok a 14. századi itáliai kereskedői kézikönyvek, amelyek a magyar aranyforintok pénzlábára vonatkoznak. Ezek szerint Károly és Lajos florenusai, amelyeknek jellemző éremképe az előlapi liliom (fiorini ungheri del Giglio sono di carati 23 e tre quarti), 23 ¾ karátosak. Ezzel szemben az új magyar aranyforintok, amelyeket a pajzs és a csatabárd (Unghere della manaia e dello scudo sono di ca. 23 1/4), tudniillik a magyar–Anjou-címer és Szent László díszíti, csupán 23 ¼ karátosak, vagyis fél karáttal, azaz nagyjából 2%-al alacsonyabb értékűek. Mivel I. Lajos uralkodása végén vert aranyforinttípusainak átlagos aranytartalma ismét meghaladja a 990‰-et, a király nyilván vette az üzenetet (vagy ő koppintott kamaraispánjainak orrára), hogy nem egészséges manipulálni az (arany)forint árfolyamát.

Tóth Csaba

Kezdőképünkön: Júdás átveszi és megszámolja a 30 ezüstpénzt. Giovanni Canavesio freskójának részlete, 1491 (Wikimedia Commons)

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5207-hamis-az-arany (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Irodalom
Budaj, Marek: Poklad z Mojmíroviec. Svedectvo nepokaojných časov. Bratislava 2017.
Oberländer-Târnoveanu, Ernest: A 13–16. századi magyar pénzverés emlékei nyugaton I. Korabeli itáliai, francia és katalán források. Numizmatikai Közlöny 102–103. (2003–2004) 45–56.
Tóth Csaba: Adatok az Anjou-kori magyar aranyforintok pénzlábához. ACTA Tanulmányok I. Székesfehérvár 2004. 233–247.
Tóth Csaba: Bardus, grossus, florenus. Pénzverés az Anjouk Magyarországán. Budapest 2020.
Weisz Boglárka: Pénzhamisítók büntetései. In: Pillanatképek a magyar középkorból. Szerk. Skorka Renáta, Weisz Boglárka. Budapest 2022. 88–91.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.