A „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának októberi számában intézetünk kutatóprofesszora, Zsoldos Attila Hová dugjam? című írását közöljük.

 Hová dugjam?

Korunk egyik nagy gondolkodójának köszönhetjük annak lapidárisan tömör megfogalmazását, hogy „gazdagnak lenni jobb, mint szegénynek, már csak anyagi megfontolásból is”. Ez, bizony, igaz lehet, ámbár a teljes képhez hozzátartozik, hogy a gazdagnak nyakába szakad egy olyan nehézség, amely a szegény számára ismeretlen, nevezetesen az a választ váró kérdés, hogy hová rejtse vagyonát az illetéktelenek elől. Ha valaki látott már zsákmányát a hiénák elől egy fán biztonságba helyező leopárdot, például egy természetfilmben, könnyen beláthatja, hogy e gond nem csupán fajtársaink vállát nyomja, mindazonáltal az efféle képsorok egyúttal azt sugallják, hogy a kérdés az emberiség történetének hajnalán felmerülhetett már.
Különböző korok, persze, különböző válaszokkal kísérleteztek, mindjárt akár többel. Így volt ez a magyar középkorban is, melynek forrásai nem hagynak kétséget afelől, hogy az említett nehézség az idő tájt sem volt ismeretlen, s ki-ki, lehetőségei szerint, igyekezett megtalálni a megoldást, ami aztán vagy működőképesnek bizonyult, vagy keserves csalódás tette nyilvánvalóvá, hogy mégsem.
A legegyszerűbb változatot, amint az könnyen kitalálható, az jelentette, ha valaki otthonában őrizte kincseit. Ennek előnyei éppoly nyilvánvalók, mint hátrányai, mely utóbbiakkal az Abaúj megyében birtokos Kardosnak mondott Miklós fia János 1318-ban volt kénytelen szembesülni, amikor ugyanis néhány Aba nembéli nemes rátört Buzitán lévő házára, s miközben két emberét megölték, elvitték 4 ezer márkára becsült kincseit is, ami nehezen hihető nagyságú vagyonra utal, hiszen közel 940 kilogramm ezüstnek felel meg. Az ügyből per kerekedett I. Károly király országbírája, Lampert előtt, majd az esztergomi érsek egyezséget közvetített a felek között. Ennek feltételeiből kiderül, hogy az ellentéteket valójában néhány falu birtoklásának kérdése váltotta ki, s János házának feldúlása, valamint kincseinek elrablása csak egyfajta járulékos elemként színesítette a viszály történetét. Az szintén világos, ami a hasonló esetekben mindig indokoltan gyanítható: a károsult hajlamos lehet igencsak felülbecsülni elvitt javai értékét. Tény mindenesetre, hogy a kincseket otthon őrizni legfeljebb azok számára lehetett megnyugtató megoldás, akiknek nincsenek haragosai, vagy ha mégis, lakóhelyének falai védelmet kínálnak a hasonló rajtaütések ellen.
Részben ez utóbbi szempont miatt lehetett jó választás egyházi testületre bízni az értékek őrzésének gondját. Az egyházat és képviselőit feltétlen bizalom övezte a középkorban, egy-egy intézmény épületegyüttese pedig erődítményszámba ment, aminek jeleként az 1241–1242. évi tatárjárás idején a pápától 1242 februárjának elején segítséget kérő magyarok magától értetődő természetességgel említik meg a mongol seregekkel dacoló várak sorában Tihany és Pannonhalma monostorát. A tatárjárás krónikása, Rogerius mester ugyancsak a „mint valami megerősített vár” szavakkal jellemzi a Csanád megyei Egres ciszterci monostorát, melynek falai ellen a mongolok kénytelenek voltak ostromgépeket felvonultatni, de így is csak azt követően került a kezükre, hogy védői megadták magukat. Vesztükre.
A tatárjárás azonban, szerencsére, kivételes esemény volt a Magyar Királyság történetében, így egyházi intézmények az előző félévszázad történetében több alkalommal feltűnnek az illetéktelenek elől elrejtett javak őrzési helyeként. 1199 tavaszán például Imre király arra gyanakodott, hogy a trónjára törő öccse, András herceg — a későbbi II. András király — párthívei a váci székesegyház sekrestyéjében rejtegetik összeesküvésükkel kapcsolatos levelezésüket és a herceg támogatására gyűjtött pénzt, s ezért annak felnyitását követelte Boleszló váci püspöktől, aki azonban megtagadta a király kérésének teljesítését. Több mint nyolcszáz év távolából lehetetlen feltárni, mi történt valójában, jóllehet két beszámoló is megörökítette a történteket, csakhogy azok egyike Boleszló püspök panaszain alapszik, míg a másik Imre király változatát adja elő, s a kettő — láss csodát! — merőben különbözik egymástól. Tény mindenesetre, hogy Imre erővel szerzett érvényt akaratának, s a botrányos eset zaja egészen a pápai udvarig elhallatszott. Néhány évvel később fordult a kocka: az 1204-ben elhunyt Imre király özvegyének, Konstancia királynénak a panasza szerint ugyanis II. András, bátyja halálát követően, 30 ezer márkányi pénzt és más értéket vett el tőle erőszakkal, melyeket ő — azaz Konstancia — a stefanita rend esztergomi házában helyezett letétbe. Az összeg eltúlzott lehet, s talán nem is kis mértékben, az azonban egyáltalán nem lehetetlen, hogy András valóban rátette a kezét Konstancia magánvagyonára valamiképpen. 1235-ben ellenben az egyházak a rájuk bízott javak elszántabb őreinek bizonyultak. Történt ugyanis, hogy II. András legidősebb fia és utóda, IV. Béla király trónra lépését követően valóságos bosszúhadjáratot folytatott az apja leghívebb támogatóinak tartott előkelők ellen: volt, akit megvakíttatott, volt, akit börtönében hagyott meghalni, sokaktól pedig birtokokat kobzott el. A megtorlás egyik epizódjaként maradt ránk az a történet, mely szerint apja néhány, felségsértés miatt elítélt egykori bárója, akiket IV. Béla a koronát illető javak eltulajdonításával vádolt, ideje korán bizonyos egyházaknál helyezte letétbe kincseit, s a bizalmukat elnyert egyházak vonakodtak azokat kiszolgáltatni a királynak. IV. Béla így kénytelen volt a pápához fordulni annak érdekében, hogy hozzáférhessen az értékekhez; ez alkalommal ismeretlen eredménnyel.
Rendkívüli körülmények esetén, mint amilyen az említett tatárjárás katasztrófája volt, kézenfekvő megoldást jelenthetett a kincsek legalább ideiglenes biztonságba helyezésére azok elásása, magától értetődően abban a reményben, hogy a vész elmúltával a jogos tulajdonos újra birtokba veheti majd javait. A Kárpát-medence ma ismert, háromszázra tehető Árpád-kori kincsleleteinek mintegy fele azonban éppen 1241–1242-ben kerülhetett a földbe, ami nem sok kétséget hagy afelől, hogy az említett remény valóra váltása sokaknak nem adatott meg. A gazdátlanná vált kincsek ugyanakkor bizonyosan jelentős vonzerőt gyakoroltak a szerencsés túlélőkre, így könnyen lehet, hogy az akkor elásott javak egy része már a középkor folyamán előkerült, ha nem is a mai szakszerű régészeti ásatásokhoz fogható körülmények közepette. A kincskeresés mindenesetre nem lehetett szokatlan jelenség a középkori Magyarországon, amire egy 1366-ban kelt erdélyi oklevél alapján alighanem joggal következtethetünk. Vitatottá vált ugyanis Torda város és a vele északnyugatról szomszédos Ajton birtok közötti határ, s az ilyenkor szokásos eljárás szerint a felek bejárták azt, hogy tisztázzák az ügyet. A határ egyik pontján, ahol egy gödör tátongott, Ajton birtokosai szóvá is tették, hogy ott az ő határjelüknek kellene lennie, ám álnokul kiásták azt, mire a tordaiak azt válaszolták, hogy ott kincset kerestek bizonyos emberek, azaz ők maguk ártatlanok a határjel eltűnésében. Akár így volt, akár nem, a tordaiak aligha hozakodtak volna elő egy teljesen hihetetlen magyarázattal, csak azért, hogy megajándékozzák a „kutatógödör” talán első dokumentált előfordulásával a hálás utókort.
S valóban, a kincskeresőket akció közben bemutató adat is rendelkezésünkre áll néhány évtizeddel későbbről. Az esetről azért van tudomásunk, mert 1402 májusában Abaúj megye hatósága igazolta, hogy Baksai László fia Mihály mester, mint a király által István fia Miklós felsőbárcai nemes részére kirendelt gyám, továbbá utóbbi unokatestvére, Mátyus fia Péter, szintén felsőbárcai nemes, elégtételt adtak bizonyos kassai lakosoknak azért, mert néhány héttel korábban, április 27. éjjelén, familiárisaik, akik a lovakat őrizték, alaposan helyben hagyták a kassaiakat, akik közül név szerint Hensel szabót, Dávid kovácsot és egy bizonyos Lukácsot említ meg forrásunk. Nem valamiféle kocsmai verekedésről vagy hasonló összetűzésről volt azonban szó, a kassaiak ugyanis — folytatja az oklevél a körülmények ismertetését — csendben, felfegyverkezve és rablók vagy tolvajok módjára István fia Miklós birtokára lopóztak, ahol a Szent Andrásnak szentelt templom közelében egy körtefa alatt kincset keresve ásni kezdtek „közönségesen chakannak mondott vascsákánnyal és más szerszámokkal”, s ekkor törtek rájuk a lovakat őrző familiárisok. Az nem tudható, hogy az ártatlannak korántsem mondható kassaiak valamiféle kósza híresztelésnek hitelt adva kísérleteztek-e a templomkertben vagy csak találomra próbálkoztak, mindenesetre forrásunk alig leplezett csalódottsággal fejezi be a történetet: a körtefa alatt semmi sem volt elrejtve.
Máskor biztosra lehetett menni a kincskeresés alkalmával, igaz, a lebukást követő büntetés jóval nagyobb volt, mint egy-két csattanósan méltatlankodó pofon. Az eset már a 18. század vége óta ismert, amikor a kor jeles történésze, Katona István az ügyre vonatkozó első dokumentumot nyomtatásban megjelentette: az 1342. július 16-án elhunyt I. Károly király fehérvári sírját felnyitották, s a megszentségtelenített holttest mellől ellopták az uralkodó aranyból készült halotti koronáját. Az, hogy mikor történt a sírrablás, nem tudható pontosan, első említései 1349-ből ismertek, ám bizonyos, hogy már 1347 szeptembere előtt fény derült a történtekre. Korábban ugyanis János viselte a székesfehérvári káptalanban az őrkanonoki tisztséget, ám 1347. szeptember 8-án már más töltötte azt be, s éppen az új őrkanonok elődjét, az említett Jánost vádolták a király nyughelyének feltörésével. Pontosabban: adataink e ponton ellentmondanak egymásnak, mivel eleinte csupán arról esik szó, hogy a botrányos esetre János hanyagsága miatt kerülhetett sor — azaz nem ő maga volt a sírrabló —, néhány évvel később azonban úgy emlékeztek, hogy mégiscsak János volt a tettes. Az igazság aligha fog kiderülni, mindenesetre Jánost az ügyében ítéletet mondó királyi tanács hűtlenség vétkében marasztalta el, s arra ítélte, hogy élete végéig kenyéren és vízen tartsák bebörtönözve. Úgy is lett; 1352 elején már halottként említik.
A középkor második felében jelenik meg az a szokás, hogy városi polgárra bíznak megőrzés céljából pénzt és egyéb javakat. Így járt el egy erdélyi nemes a halála előtt Anton Trautemberger szebeni polgármesterbe helyezve bizalmát. Ő talán meg is felelt volna annak, csakhogy időközben ő is elhunyt, s a nemes örökösei arra kényszerültek, hogy peres úton szerezzék vissza az értékeket a néhai polgármester utódaitól.
Úgy tűnhet tehát, minden szempontból biztosnak ítélhető megoldás nem állt rendelkezésre a kincsek tartós megőrzésére a középkorban, ám nem tanácsos megfeledkezni arról, hogy rendszerint csak azon esetekről szerzünk tudomást, amelyekben valamiféle bonyodalom támadt, míg a többi nem hagyott nyomot forrásainkban, s így rejtve marad előttünk. Az sem kétséges ugyanakkor: bár bizonyos, hogy a középkor embere képes volt értékelni a pénzt, az arany- és ezüstékszereket, valamint más drágaságokat, a nemesség számára mégsem ezek számítottak a legféltettebb kincseknek. Szemléletes példát ad erről az az egyezség, melyet 1399-ben kötött Nevnai Treutel Miklós — az idő szerint macsói bán és pozsegai ispán — fivéreivel, Jánossal és Lászlóval a családi vagyon ügyében. A birtokok sorsát elrendezték, az apjuktól maradt kincsek javát pedig Miklós bán elegáns gesztussal átadta öccseinek, csak leányai számára igényelt egy különösen szép darabot. Azt ellenben kikötötte, hogy a váraikra és birtokaikra vonatkozó jogbiztosító okleveleket a nevnai vár tornyában lévő szobában őrizzék, mégpedig egy olyan szekrényben, melyet hármójuk kulcsai és pecsétjei zárnak le, hogy csak közösen nyithassák fel azt. Az értékrend világos.

Zsoldos Attila

Javasolt hivatkozási forma: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4574-hova-dugjam (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom
Ritoók Ágnes-Garam Éva (szerk.): A tatárjárás 1241-42. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2007. 91., 96.
Sörös Pongrácz: A székesfehérvári őrkanonokság története 1543-ig. Századok 50. (1916) 565–584.
Tóth Csaba: Pénzek színes világa. Budapest 2020.