A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának februári számában kutatócsoportunk tagja, Skorka Renáta Husz János és a sáfrányhamisítók című írását közöljük.

Husz János és a sáfrányhamisítók

1403. május 28-án, a délutáni órákban a prágai egyetem tagjai a Karolinum épületében gyülekeztek, hogy megvitassák az ekkorra már majd két évtizede halott John Wycliffe 45 tételből álló tanítását, és közös álláspontot alakítsanak ki azokkal kapcsolatban. A sziléziai származású Johannes Hübnernek jutott a feladat, hogy a szép számban megjelent közönség előtt ismertesse az angol hitújító nézeteit. Mikor azonban a felolvasást befejezte, a hallgatóságból szóra emelkedett az egyetem korábbi rektora, Wycliffe feltétlen híve, Husz János teológus, s rámutatott arra, hogy az ismertetett tételek között akadt nem egy, amely bizony köszönőviszonyban sincsen az oxfordi reformátor tanításaival, vagyis hamis. Márpedig aki hittételeket hamisít – folytatta Husz –, semmiben sem érdemel más büntetést, mint az a két kereskedő, akiket a minap Prága városában sáfrányhamisításon kaptak, és tettükért máglyahalállal lakoltak. Hübner ezúttal szerencsésen megúszta a retorziót, akadtak viszont a Sziléziai Hercegségben földijei, akik  ugyancsak közel jártak ahhoz, hogy úgymond megége(tte)ssék magukat.

Mintegy három évtizeddel a prágai események után, 1433-ban Boroszló városában négy, az északi területekkel üzleti kapcsolatban álló kereskedő, Alex Banke, Hans Hesse, Wenzel Scherer és Nickel Koppe sáfrányt szállítottak eladásra Poroszországba, csakhogy az út során a kétfajta náluk lévő crocus összekeveredett. Az egyik típus – a boroszlóiak bevallása szerint – Ancona környékéről, Marche régióból származott, ezt a fűszerkereskedelemben érdekelt német nyelvterületen mark zaffrannak nevezték, a szállítmány másik része ugyanakkor magyar sáfrány (ungerisch zaffran) volt. Ennek az eredetileg Levantéból származó, rendkívüli népszerűségnek örvendő fűszernövénynek a termesztése a 10. században, az arabok révén, illetve azt követően a keresztes hadjáratok nyomán terjedt el Európában. A nürnbergi sáfrányellenőrök 1443. évi szabályzata származási hely szerint nyolcféle európai sáfrányt különböztetett meg: a lyonit, az aquileiait, a toszkánt, az Ancona környékit, az apuliait, az aragóniait, a bruniquelit és a balaquerit, vagyis a legjelentősebb sáfránytermelő vidékek az Appennini- és az Ibériai-félszigetre, valamint Dél-Franciaországra koncentrálódtak. A délfrancia sáfrány minősége nem közelítette meg az előző kettőét, amelyek viszont alulmaradtak az ázsiai sáfránnyal szemben. Sevillai Izidor hispániai egyháztanító álláspontja szerint a legfinomabb sáfrány Kilikiából származott, megint mások a Perzsiából importáltra esküdtek.

Egy Olmützben fennmaradt korabeli feljegyzés a crocus termesztésével kapcsolatban tanácsokat adva megjegyzi, hogy ez a növény sem a homokos, sem a köves talajt nem kedveli, a napot viszont annál inkább, s ha sovány a termőföld, azt mindenképpen dúsítani szükséges, méghozzá a Margit-nap (július 13.) előtti vagy utáni héten. Ez az instrukció már azt is előrevetíti, hogy a jóféle sáfrányt csak ezt követően, augusztus 15-e környékén ültették el, amely egy hónapra rá virágot hozott, s amíg virágzott, a virágokat minden nap le kellett szedni. Az sem volt ám mindegy, hogy mikor: a legtökéletesebb aroma érdekében a szüretelés a napfelkelte második órájában, illetve vecsernye után ment végbe. Az elkövetkezendő esztendőkben a sáfrány újra és újra kihajtott, de a negyedik évben, a nyári napfordulókor (június 24-én) a gumókat ki kellett ásni a földből, elválasztani egymástól, s augusztus közepén újra elültetni, hogy kezdődjék minden előről. A leszüretelt virágokból gyakorlott mozdulatokkal tépték ki azt a három bibeszálat, amelyeket összegyűjtve és leszárítva sáfrány néven kereskedelmi forgalomba hoztak, hogy alapanyagul szolgáljon konyhai fűszerként, vagy az illuminátoroknak színezékként, de illóolajokhoz és az arab orvoslás számos gyógykészítményéhez is felhasználták. A sáfrányt a 15. századi magyar udvari konyha is előszeretettel alkalmazta levesek, mártások és húsok készítéséhez. Galeotto Marzio fel is jegyezte, hogy a Mátyás király köré gyűlt magyar urak ujjainak hegye, mivel kézzel ettek, mindig sárgállott a sáfránytól.

A középkorban sáfrányhamisításnak számított már önmagában az is, ha egy kereskedő nem a fűszer valós származási helyét tüntette fel áruján. Súlyosan ítélték meg, ha a már kereskedelmi forgalomban ellenőrzött fűszer tisztaságán változtatott valaki annak érdekében, hogy esetlegesen növelje az árukészlete mennyiségét. A boroszlói kereskedőkkel kapcsolatban efféle hátsó szándék nem igazolható, mégis komoly fejtörést okozhatott nekik, hogy az Európa piacain az egyik legfinomabb minőségűnek számító Ancona környéki sáfrányuk közé vegyült a magyarországi, amelyről egyébként nem tudni, hogy a fűszernövény mely fajtájához tartozott, s azt sem, milyen arányban keveredett bele az anconai sáfrányba. Az mindenesetre bizonyos, hogy a történtek aggodalommal töltötték el a négy fűszerkereskedőt, akik igyekeztek a dolgot városuk falain belül tartani. Ennek tudható be, hogy először olyan boroszlói polgártársaikkal szemléltették meg az összekeveredett fűszert, akik a legöregebbek közé tartoztak, tehát sokat láttak, s a Velencei Köztársasággal szoktak kereskedni. Ezek a kérdéses sáfrányt forgalomba hozhatónak és jónak találták. Ezt követően a vegyes eredetű sáfrányból egy részt kivettek, fehérre cserzett finom bőrbe csomagolták és városuk polgármesterének pecsétjével látták el, majd elküldték Velencébe az ottani hivatásos vizsgálókhoz.

Az európai sáfránykereskedelem szárazföldi elosztópontja Milánó volt, de a tengeri sáfrányszállító hajók, tehát az Anconából jövők is Velencébe futottak be. A fűszert innen szállították tovább különböző kereskedők, így a boroszlóiak is. A velencei examinatorok a jelek szerint megbízhatóan meg tudták állapítani és hitelt érdemlően tudták igazolni a hozzájuk küldött sáfrány tisztaságát. Az ellenőrzött fűszert és a vizsgálat eredményéről szóló pecsétes írást együtt küldték vissza az Adriai-tenger partjáról Sziléziába. A szemle eredményét tartalmazó levelet a boroszlói városházán Wenzel Scherer és Nickel Koppe, valamint sok más kereskedő jelenlétében bontották fel és olvasták el. Az igazoló okirat szerint a Velencében bevizsgált termék jónak és kereskedelmi áruként felhasználhatónak minősült. Az ügy ezzel mindenki megelégedésére lezárult, a boroszlói kereskedők továbbállhattak Poroszországba sáfrányukkal, amelynek tisztaságát tehát a magyarországi eredetű crocus – vagy azért, mert kevés keveredett csak közé, vagy azért, mert kivételesen jó minőségű terményről volt szó – nem rontotta el.

Skorka Renáta

Bevezető képünkön: Fűszerkereskedők Marco Polo művében, 15. század (Bibliothèque nationale de France)

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5174-husz-janos-es-a-safranyhamisitok (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom
Nils Hack: Der Gewürzhandel im Nürnberg des 14–16. Jahrhunderts. Diplomarbeit an der Otto-Friedrich-Universität, Bamberg 1995.
Wilhelm Heyd: Geschichte des Levantehandels im Mittelalter. Bd. 2. Stuttgart 1897.
Alois Müller: Quomodo crocus coli debeat. Germania – Vierteljahrsschrift für deutsche Alterthumskunde 30. (1885) 381–382.
Franz Palacky: Geschichte von Böhmen größtentheils nach Urkunden und Handschriften. Bd. 3, Abth. 1: Böhmen unter König Wenzel IV, bis zum Ausbruch des Hussitenkrieges vom Jahre 1378–1419. Prag 1845.
Skorka Renáta: A boroszlói városkönyvek magyar vonatkozású bejegyzései. (kézirat)

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.