A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának szeptemberi számában kutatócsoportunk tagja, Körmendi Tamás: Kifoszthatták-e az adószedőket? Egy különleges 13. századi oklevélhamisítvány nyomában című írását közöljük.

 Kifoszthatták-e az adószedőket?
Egy különleges 13. századi oklevélhamisítvány nyomában

II. András királyt 1217 nyarán István zágrábi püspök és káptalanja arra kérte, hogy újítsa meg a zágrábi püspökség korábbi kiváltságait. Az erről szóló, vitatott hitelű oklevél szerint az uralkodó ekkor utasította Csák nembeli Ugrin kancellárt, hogy ismertesse a püspökség korábbi privilégiumait a királyi tanács előtt, majd miután a jelenlévő előkelők semmi kifogásolni valót nem találtak bennük, aranypecsétes diplomát bocsáttatott ki a zágrábi egyház jogainak megerősítéséről és kibővítéséről. Az irat egyebek mellett azt is leszögezi, hogy a püspök és a káptalan népeit sem a herceg, sem a bán nem idézheti perbe, és embereivel nem is szállhat meg náluk; hogy a királynak járó nyestbőradót (a szlavóniai területek speciális adónemét) és egyéb adófajtákat ezentúl a király helyett a püspöknek kell fizetnük; továbbá hogy a zágrábi egyház népei mentesülnek a vásárvámok és a királyi pénz elfogadásának kényszere alól — ha pedig az uralkodó vámszedői vagy sóhivatalnokai megpróbálnak fellépni ellenük, akkor az egyház népei állítólag elfoghatják és fogságba vethetik a király embereit, sőt mindent elvehetnek, amit csak náluk találnak:

„Szilárdan elrendeltük azt is, hogy a [zágrábi] egyház népét — akár a püspök népe legyen, akár a káptalané — senki vásárán vámot fizetni ne kényszerítsék, és még a király vámszedői vagy sóhivatalnokai se merészeljenek a püspök vagy tiszttartói akarata ellenére, feladataikat elvégzendő a püspök bármelyik vásárán megjelenni; ha pedig ott érnék őket, elfogatván negyven napig tartsák őket tömlöcben, és veszítsék el minden holmijukat, ami csak náluk van.”

Ilyen jogokat az Árpád-korban egyetlen egyházi intézmény sem bírt Magyarországon. A szokatlan rendelkezést azonban az oklevélben még ennél is meglepőbb kijelentés követi. Az irat azon részében (az ún. sanctióban), amelyben az oklevéladó azt szokta részletezni, miféle evilági és lelki büntetések várnak mindazokra, akik rendelkezéseivel szembeszegülnek, a király minden jel szerint tulajdon örökösére is súlyos átkokat kért volna:

„… és ha bármely bán vagy herceg meg merészelné támadni a fentebb mondott jogokat — amit nem hiszünk — ha királyi sarjból lenne is, atyai átok folytán elképzelhetetlen keserűség járja át örökké, a koronát — amelyet örökjogon bírnia kellene — soha el ne nyerhesse, de életének egész ideje alatt kóbor menekült legyen, aki sajátjából jóllakni nem bír, hanem mindig a másét koldulja.”

Közismert tény, hogy II. András király és elsőszülöttje, a későbbi IV. Béla között az 1220-as évek második felében nem volt felhőtlen a viszony, ám ne feledjük: a fentebb idézett szöveg 1217 nyarán kelt, amikor a trónörökös mindössze tíz esztendős lehetett, és aligha kerülhetett még komoly összetűzésbe apjával. A zágrábi kiváltságlevélben foglalt átokformula pedig a korabeli forrásokkal összevetve egyedülállóan kemény szavakat használ a királyi családdal kapcsolatban, sőt az 1190 után kelt királyi oklevelekben átokformula egyáltalán nem is szokott lenni. Esetünkben ráadásul ez a szövegrészlet már csak azért is problémás, mert az Árpádok a kegyuraságuk alá tartozó egyházi intézmények javaival 1217 előtt és ez után is tetszésük szerint bántak — miért éppen a zágrábi egyház esetében korlátozta volna tehát az uralkodó ilyen drasztikus és megmagyarázhatatlan mértékben saját és utódai mozgásterét?

Mindezzel szemben azonban az is kétségtelen, hogy az irat mára elveszett eredeti példánya bizonyosan minden gyanú fölött állt, hiszen mind a Szentszéken, mind a magyar királyi kancellárián többször is megvizsgálták, hitelesnek találták és megerősítették: így IX. Gergely pápa nevében 1227-ben, IV. Béla udvarában 1269-ben, majd V. István kancelláriáján is 1271-ben — sőt ugyanígy tett a székesfehérvári prépostság is 1272-ben.

A legnagyobb probléma azonban az irattal, hogy míg a tartalma (különösen az átokformula) tökéletesen hihetetlen, addig a formai ismertetőjegyei — amelyek alapján a hamisítványokat a leggyakrabban megkülönböztethetjük a hiteles oklevelektől — kifogástalanok. Nem csoda, hogy az oklevél immár csaknem száz esztendeje viták kereszttüzében áll: magyar és horvát történészek is sok formai és tartalmi érvet hoztak fel valódisága és koholmány volta mellett is.

Az 1217-es zágrábi kiváltságlevélnek eredeti példánya nem maradt fenn, legkorábbi másolatait éppen IX. Gergely pápa készíttette el 1227. július 9-én, illetve 10-én. Hogy hitelességének kérdésében valamelyest tisztábban láthassunk, először is érdemes szemügyre vennünk azt az ügyet, amely miatt az egyházfő lemásoltatta az iratot. A pannonhalmi bencés apátság a 13. század elején, közelebbről ismeretlen időpontban pert kezdeményezett a zágrábi püspök és káptalan ellen a Szentszék előtt, mégpedig azért, mert a pannonhalmiak szerint Somogy megye Dráván túl fekvő területeinek tizedjövedelmei őket illették volna, míg valójában már ekkoriban is a zágrábiak szedték ezeket. A bencések arra hivatkoztak, hogy Szent István király a pannonhalmi monostor javára 1002-ben kibocsátott adománylevélben egész Somogy megye tizedeit az apátságnak adta. A zágrábi püspök ezzel szemben úgy érvelt, hogy Szent László király viszont a zágrábi egyházmegye 1089/1090-re keltezhető alapításakor Somogy megye drávántúli területeit is az újonnan létrehozott püspökség alá rendelte, függetlenül attól, hogy azok felett korábban más egyházi előkelőknek miféle jogosítványai voltak. A formális perfelvételre 1215-ben került sor: a pannonhalmi apátság ügyvédje annak rendje s módja szerint be is mutatta a monostor Szent István királytól nyert privilégiumát, valamint III. Sándor, II. Orbán és III. Kelemen pápák ezt megerősítő okleveleit. A zágrábi egyház ügyvédje erre azzal védekezett, hogy a mondott tizedeket a püspök és a káptalan hosszú ideje háborítatlanul bírja, és hogy a pannonhalmiak által bemutatott privilégium keltekor Somogy megye területe még nem is nyúlt át a Dráva jobb partjára. III. Ince, majd III. Honorius ezt követően összesen öt ízben állított fel egyre újabb bírói kollégiumokat a per lefolytatására, ítélet mégsem született. 1226-ban a feleket Rómába rendelték, ám a zágrábiak nemes egyszerűséggel nem vettek tudomást az idézésről. A pápa ezért hatvan ezüstmárka megfizetésére kötelezte őket, és 1226. december 25-re újabb időpontot tűzött ki azzal, hogy a megjelenés elmulasztása ezúttal már jogvesztő hatályú — vagyis amelyik perbéli fél sem személyesen nem jelenik meg, sem képviseletéről nem gondoskodik, az tárgyalás nélkül elveszíti a pert. Sajnos, nem tudjuk, hogy ezen a tárgyaláson végül mi történt, az ügy mindenesetre még évekig nem zárult le. IX. Gergely pápa 1232. július 22-én kelt oklevele szerint az eljárást a perindítás formai hibái miatt tulajdonképpen újra kellett volna kezdeni, ám a felek inkább megegyeztek. A pannonhalmi apátság lemondott a drávántúli területek tizedeiről, cserébe a zágrábi püspökség átengedte a monostornak négy kápolna tizedeit a folyó bal partján, továbbá vállalta, hogy 500 márka ezüstöt fizet az apátságnak káraik megváltására és perköltségre.

A kétes hitelű zágrábi kiváltságlevél első ízben 1227-ben bukkant fel a per dokumentációjában. Eleve gyanút ébresztő körülmény, hogy miért csak ilyen későn, és miért nem hivatkozott korábban erre a minden korábbi privilégiumuk tartalmát megerősítő és jelentősen kibővítő királyi oklevélre a zágrábi püspök és káptalanja. Azok a kutatók tehát, akik szerint az irat hamis lehet, a hamisítás időpontját kevéssel 1227 elé szokták keltezni. Szintén elgondolkodtató, hogy a zágrábi püspökség népeinek a vásárvámok fizetése és a királyi pénz elfogadásának kényszere alóli mentességét, továbbá a királyi tisztségviselőkkel szembeni erőszakos fellépés jogát nemcsak az 1217 előtti forrásokban nem találjuk, de a későbbiekben sem. 1221-ben ugyanis II. András király visszaadta Atyusz bánnak a Kőrös megyei Kemesnica birtokát, amelyet még III. Béla vett el a bán apjától, és juttatott a zágrábi egyháznak. Az erről szóló oklevél szerint Atyusz ugyanolyan jogokkal és szabadságokkal birtokoljon Kemesnicán, amilyeneket ott korábban a püspökség élvezett: így őt illeti a nyestbőradó és mindenfajta járadék, valamint a mindenkori bán helyett kizárólag ő jogosult a beszállásolás igénybevételére (vagy inkább annak pénzbeni megváltására) is. A püspököt az uralkodó a zágrábi vár földjeiből kihasított adománnyal kárpótolta, egyszersmind erre is kiterjesztette a fent részletezett kiváltságokat. 1221-ben tehát II. András király Atyusz bán részére kibocsátott oklevele egy szót sem szólt azokról a kiváltságokról, amelyeket állítólag ő maga adott volna a püspökségnek négy esztendővel korábban. Ez pedig szintén azt valószínűsíti, hogy az 1217-es zágrábi kiváltságlevél hamisítvány, amelyet csupán kevéssel 1227 előtt koholtak.

Ha azonban az oklevél hamis, akkor hogyan lehetett mégis kifogástalan formájú, hogyan téveszthette meg külső ismertetőjegyeivel nemcsak a Szentszék jogászait, de a II. András-kori kancelláriai gyakorlatot nyilván jól ismerő magyar királyi kancelláriai személyzetet is 1269-ben és 1270-ben, amikor hitelesnek fogadták el és lemásolták? A rejtély megoldása valójában nagyon egyszerű. 1226 végén és 1227 elején ugyanis — vagyis akkoriban, amikor a hamis oklevél valójában készülhetett — a zágrábi püspöki székben bizonyos István ült, aki 1224-ben és 1225-ben aradi prépostként a királyi kancelláriát is vezette. Ha valaki pontosan tisztában lehetett II. András okleveleinek formai jellegzetességeivel, akkor az nyilvánvalóan ő volt. Nem túlságosan nehéz feladat hát egyrészt megállapítanunk, hogy ki állhatott a hamisítás hátterében, másrészt megválaszolnunk azt a kérdést, hogy miképpen keletkezhetett Zágrábban 1226 körül részben koholt tartalommal egy olyan tökéletes hamisítvány, amely még a Szentszék és a magyar királyi kancellária hozzáértő személyzetét is rászedte.

A rövid dolgozatunk címében feltett kérdésre a válasz tehát kiábrándító, ám történeti ismereteinkkel sokkal inkább összhangban áll: a király természetesen 1217-ben sem adott felhatalmazást senkinek sem arra, hogy adószedőit bántalmazza, fogságba vesse és kifossza. Más kérdés, hogy István zágrábi püspöknek miért fájhatott ilyesmire a foga — ezt azonban legfeljebb találgatni lehet, a történeti kutatás eszközeivel nyolc évszázad távolából feltárni már aligha.

Körmendi Tamás

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4528-kifoszthattak-e-az-adoszedoket (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Györffy György: Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata. Levéltári Közlemények 41. (1970) 223–239.
Nada Klaić: Tobožnji Ladislavov „monasterium sancti Stephani regis” u Zagrebu. Peristil 24. (1981) 35–40.
Körmendi Tamás: Szlavónia korai hovatartozása. Századok 146. (2012) 369–388.
Lujo Margetić: O vjerodostojnosti isprava unesenih u potvrdnice pape Grgura IX. iz 1227. godine. Radovi Zavoda za hrvatsku povijest 26. (1993) 7–16.