A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának februári számában a kutatócsoport tagja, Lővei Pál: „Lateres vulgo tegla apellatas” (1446) – téglák a középkorban című írását közöljük.

  „Lateres vulgo tegla apellatas” (1446) — téglák a középkorban

1357-ben York városának előkelő kereskedői, köztük selyemárura specializálódó nők is, vallásos társulatot alapítottak, és döntést hoztak székházuk építéséről is. Az épület (Merchants’ Hall) talán egész Európa legeredetibb állapotban megőrzött céhháza, nagyteremmel, kápolnával és kórházteremmel. Emelete látványos gerendavázas szerkezet – a környék tölgyerdői adták hozzá az alapanyagot –, a földszint pedig jórészt téglából épült. A 14. század harmadik negyedéből származó falai a középkori Anglia egyik legjelentősebb városában a római építkezéseket közel ezer évvel követően a legkorábbi téglafalazatoknak számítanak.

A középkori téglahasználat más korai esetei egyenesen római példák utánzásaként jelennek meg. Így az Ottó-kor egyik legnagyobb hatású egyházi személyisége, Bernward hildesheimi püspök 11. század eleji tetőfedő cserepein a „BERNWARD” bélyeg formája határozottan az ókori római minták követésére utal (hasonlóan a püspök művészeti törekvéseihez). A szentté avatott főpap életrajza, vitaja is említi, hogy a püspök a téglát úgy használta tetőfedésre, hogy azt előzőleg senki sem mutatta neki. Valójában arról lehet szó, hogy Bernward itáliai utazása során látott, négyzet és téglalap alakú római és Karoling-kori cserepek (tegula, imbrex) bélyegzési módját vette át, de hengeres formálású cserepeivel a barát–apáca (kolostori) fedési módot vezette be építkezésein. Ami nem takar mást, mint váltakozva egymásba illesztett, homorú és domború kúpcserepekből álló tetőfedést.

A 14. században még mindig úttörőnek számító yorki példánál a Kárpát-medence téglaépítkezése sokkal korábban kezdődött. A Kaposvár közelében fekvő Zselicszentjakab a 11. század második felében emelt apátsági templomát ugyan még másodlagosan felhasznált, bontott római téglákból emelték, de a 12. századtól kezdve a kőben szegény területek templomai – legfeljebb faragott kő részletekkel – szinte kizárólag helyben égetett téglából épültek. Boldva és Ákos apátsági templomai a 12. század végéről, az aracsi és a türjei a 13. század elejéről, illetve közepéről egyáltalán nem kivételek, a szabolcsi és a nyugat-magyarországi vidékek 12–14. századi falusi templomainak tucatjai közül emelkednek ki méretüket és díszítettségüket tekintve.

Az építőtéglák a korai épületekben igen eltérő méreteket mutatnak: a pécsi székesegyházban például 62×18×10 cm-es nagyobb és 46×18×10 cm-es kisebb méretet jegyeztek fel a 19. század végi restaurálás során; a paposi római katolikus templom 14. század első harmadában egyszerre épült alap- és felmenő falai 26×13–14×3–3,5, illetve 30–32×14–16×7–10 cm-es téglákból állnak.

A 14–15. századi téglákra országszerte jellemző volt, hogy a még formában lévő agyag enyhén domborúra alakított felületébe gyengén bekormozott vagy hamuzott faággal hosszanti vájatokat ütöttek, hogy a téglák tapadását megnöveljék (az ily módon kialakított felület jól megkülönböztethető a római téglák felületébe gyakran ujjal húzott vájatoktól). Rómer Flóris az ilyen téglákat „válús húzású”-nak nevezte, az újabb osztrák szakirodalom nyomán a „kannelúrázott tégla” elnevezés kezd Magyarországon is elterjedni. Ezt a falazótégla-típust Rómer a budaszentlőrinci pálos kolostorból írta le. Széleskörű használatára álljon itt példaként néhány, az utóbbi idők régészeti és műemléki kutatásai során megismert lelőhely: a soproni Szent György utca 12. szám 14. század végi első periódusának lakóháza, a győri Püspökvár 14. század közepi kaputornya, a győri Széchenyi tér 1. és 2., valamint a Liszt Ferenc utca 1. alatti lakóházak 15. századi részletei, a visegrádi királyi palota 14. század végi és Mátyás-kori periódusai, Székesfehérvár több lakóháza, az 1416–1426 között épült ozorai vár, valamint a Mátrafüred melletti Benevár. Külföldön is jól ismertek, így Bécsben és környékén, de ilyen téglákat gyártottak a csehországi Milevskóban feltárt, 13. századiként meghatározott téglaégetőben is. Ezek a téglák is eltérő méretűek akár ugyanazon a falon belül is (a téglák alakja is meglehetősen szabálytalan): 19×10,5×7 és 21×8,5–9×4,5 cm-es „törpéktől” az átlagosnak mondható 23×16x5, 25,5×11,5–12×5, 28,5×14×5, 5, cm-es darabokon át a 42×20,5×6–6,5 cm-es „óriások” is találhatók. A méretek így aligha alkalmasak keltezésre, legfeljebb egy-egy épületen belül figyelhető meg növekedési tendencia: pl. a győri Püspökváron a 14. századi torony kizárólag kisméretű téglából épült, 15. század végi magasítása és a várkápolna azonban ezek mellett túlnyomórészt simább, 33–34×16×7,5–8,5 cm-es téglákból áll; Nagyszebenben 1350 előtt 22,5×11,2×3,6, 1350–1450 között 26(28)×13(14)×4–5, 1450–1525 között 29×14,5x5–6 cm-es téglákat használtak. Bécsben a 15. század végi városi téglaégető-számadások szerint körülbelül ötször annyi nagyméretű tégla mutatható ki, mint kicsi. Ezt jól alátámasztja, hogy 1488-ban a bécsi külvárosban lévő egyik bordélyház újraépítéséhez és egy emelet ráépítéséhez 75 ezer nagy és 500 kis téglát használtak fel.

Magyarországon több középkori téglaégető kemence maradványait is feltárták, például Csongrád és Tolna megyékben, a legépebb, védőtető alatt műemléki bemutatást is nyert, késő középkori lelet a nyugat-dunántúli Őriszentpéteren került elő.

A magyarországi téglakészítés emlékét 13–15. századi írásos adatok is őrzik: 1257-ben a Komárom megyei Csanak birtok határjárása említ egy téglaégetőt, az 1360-as évek selmecbányai számadásaiban a téglavető (cziegelbacher) foglalkozásnév is előfordul, Bártfán a 15. század első felében találkozunk téglaégető kemencével (lateradium), Pozsony külvárosában 1455–1548-ig állt a Mihály-kapu előtt a téglaégető, majd innen az Ispotály kapuhoz került át. Dunaújlakon ugyancsak számolhatunk egy kemencével, és az 1439. évi telekönyv szerint ugyanitt állt János téglavető háza is.

Padlótéglák díszítésére számos példa akad: a zsámbéki és a pilisszentkereszti kolostorok állatalakos, domborműves padlólapjai, a budai várpalota Mátyás kori, mázas csempéi díszpadlók alkotóelemei voltak. A soproni Szent György utca 12. szám késő középkori, díszítetlen, négyzetes padlótéglái közé szórványosan karcolt vonalú rozettákkal díszített darabokat, a soproni Szent Mihály-templom és a ruszti Halász-templom padlójában benyomott, pajzs alakú bélyegben különböző motívumokkal vagy cölöpös címerábrával (Héder nembeli címer?), esetleg jeruzsálemi kereszttel díszített darabokat helyeztek el. A zágrábi múzeum Cillei-címeres téglát is őriz. Egyes soproni és ruszti darabok közvetlen párhuzamai a Bécsi Történeti Múzeum kiállításán szerepelnek.

A kőfaragókéhoz hasonló, magasabb szintű tudást igénylő műfaj volt a gótikus idomtéglák készítése. Ennek két jól elváló csoportját alkotják a nyugat-magyarországi Vas és Zala megye téglabordás boltozatú templomai, illetve a budai várpalota egyes homlokzatainak terrakotta díszei. A budai téglákat az anyagvizsgálatok szerint a mai Bécsi út környéki ún. kiscelli agyagból készítették – általában is elmondható, hogy a téglaégetőket az építkezések helyszínéhez lehető legközelebb alakították ki. Valószínűleg különlegesebb igényeket kielégítő darabokról lehetett szó akkor, amikor épületfa és deszka mellett téglát is kértek 1443-ban a budai bíró vezetésével az esküdtek Bécs tanácsától a Nagyboldogasszony-templom építéséhez (a dunai vízi út viszonylag olcsó szállítást tett lehetővé). Kevéssé különlegesek lehettek azok a téglák, amelyeket 1432-ben Bártfán a városi fürdő melletti fal kijavításához vásároltak 5 aranyforintért.

A középkor végén és a kora újkorban a téglafajták és téglaméretek tekintetében már nem csak a téglák vizsgálatára vagyunk utalva, a levéltári adatok is segítséget nyújtanak. Sopronban a számadások szerint a városi téglaégetőben maurziegelt (falazótégla), dachziegelt (tetőtégla) és pflasterziegelt (padlótégla) készítettek. Amikor a győri káptalan 1629-ben újvárosi téglaégetőjét Castellan Mihály spanyol kőművesmesternek adta bérbe, kikötötték, hogy kétféle téglát készítsen: nagyobbat, amelyet imperialis (császári) téglának neveztek, és kisebb közönségeset — a méretkülönbséget az ár is világosan tüközte. Jól megfelel ez annak, hogy a 15. században egymás mellett használt kétféle méretű győri téglák elkülönülése a későbbi korokban is megmaradt: a 16. század második felének 30–31 cm hosszú, igen nagy, 7–8 cm-es vastagságú téglái mellett 23,5–27 cm hosszúságú, kisebb téglák is jócskán használatban voltak, és a különböző monogramok és évszámok tanúsága szerint ez a 19. század első feléig jellemezte a város téglagyártását. A fenti „imperialis” jelző arra utalhat, hogy a nagyobb méret a 16. század közepétől a törökök elleni végvár szerepét betöltő Győr – a Bécs előtti utolsó nagy erősség – katonai kiépítését végző császári katonaság építkezéseinél volt használatban: a Püspökvár ekkor emelt részeinek és a várfalaknak ez volt az anyaga, míg a kisebb méretek csak lakóházakból ismertek.

Lővei Pál

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4319-lateres-vulgo-tegla-apellatas-1446-teglak-a-kozepkorban (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Válogatott irodalom:

The Ancient Guild Hall of the Merchant Adventurers of York, The Company of Merchant Adventurers of the City of York, 1993 [1999²]
Karl Bernhard Kruse: Bernwardziegel, in: Bernward von Hildesheim und das Zeitalter der Ottonen, Katalog der Ausstellung Hildesheim 1993. Herausgegeben von Michael Brandt und Arne Eggebrecht. Hildesheim – Mainz am Rhein, 1993. 2. 462–464. (VII-13. kat. sz.)
Lővei Pál: Adatok a magyarországi téglagyártás és felhasználás történetéhez, in: Magyar Műemlékvédelem XI. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Évkönyve 1991–2001. Budapest 2002. 225–267.
Ilona Valter: Romanische Sakralbauten Westpannoniens, Eisenstadt 1985.
Végh András: Budai királyi palota 1. Középkori idomtégla töredékek (Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 4. Budapest I.). Budapest 1998 – benne az anyagvizsgálatokról: Duma György: Középkori idomtéglák Budán. 59–71.
Valter Ilona: Az őriszentpéteri késő középkori téglaégető kemence. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1987. 139–155.
Jakab Attila: Téglaégető kemencék az írott forrásokban. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvei 49. Nyíregyháza 2007. 325–332.