A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának januári számában a kutatócsoport vezetője, Weisz Boglárka Máglyára vele! Pénzhamisítók büntetése a középkori Magyarországon című írását közöljük.

 Máglyára vele!
Pénzhamisítók büntetése a középkori Magyarországon

A pénzverési jog a középkor folyamán féltve őrzött joga volt a magyar uralkodóknak, a legritkább esetben engedélyezték az autonóm, azaz önálló, nem királyi pénzverést. Éppen ezért mindenki, aki királyi engedély nélkül vert pénzt, vagy a királyi érméket körülmetszette, megkicsinyítette, majd azt forgalomba is hozta, pénzhamisítást követett el. A pénzverdékben különböző óvintézkedések bevezetésével igyekezték elejét venni annak, hogy ott bárki engedély nélküli pénzverést folytasson, avagy titkon a pénzveréshez szükséges szerszámokat használjon. A pénzverővasakat és a véseteket a 13. század közepén az esztergomi érsek embere őrizte. Az Anjou-korban a kamaraispánnak már minden pénzverdében két ládával kellett rendelkeznie. Az egyikben az esztergomi érsek és a tárnokmester megbízottjának pecsétje alatt tárolták a pénzverő eszközöket, a másikban az öntött rudakat tartották az érsek, a tárnokmester és a kamaraispán megbízottjainak kulcsai és pecsétjei alatt. Mindkettőt kizárólag az érsek és a tárnokmester embere jelenlétében nyithatták fel. A pénzverés és az ezüst olvasztása is csak a két megbízott jelenlétében folyhatott. A 15. században egy új tisztség tűnik fel a pénzverés ellenőrzésében: a kémlő (probator) az esztergomi érsek emberével közösen felügyelte a pénzverés minden egyes fázisát. A kémlőt a verde helyszínéül szolgáló város választotta, feladatai közé tartozott a próbaveret őrzése, mely sok esetben azt jelentette, hogy a pecsétjével ellátott veretet a városi tanács tartotta magánál. A kémlők felügyelője az országos hatáskörrel rendelkező, a király által kinevezett főkémlő volt. Ő vagy beosztottja ellenőrizte az esztergomi érsek emberével a pénzverés minden egyes fázisát, jelen voltak az öntvény elkészítésekor, és mind az öntvényből, mind a kivert pénzekből meghatározott mennyiséget őrizniük kellett.
A pénzverés ellenőrzését szolgálta a pénzverde és a pénzverésért felelős személy ismertető jegye is, azaz a verde- és a mesterjegy. Először I. Károly rendelte el, hogy a pénzeken a kamaraispán jele (signum) rajta legyen, kezdetben mégis inkább a verdére utaló jeleket láthatunk. I. Lajos uralkodása alatt már elszaporodtak a kamaraispánok személyi jegyei. Zsigmond uralkodása alatt pedig állandósult a rendszer végső formája: azaz az éremkép egyik oldalán a pénzverde helyének, a másik oldalán pedig a pénzverésért felelős tisztségviselő nevének kezdőbetűje szerepel, ugyanakkor mind a verde-, mind a mesterjegy lehetett szimbólum, avagy címer is.
A középkorból ismert törvénykezési emlékek közül elsőként az 1298. évi törvény rendelkezett a pénzhamisítókról, mely szerint „ha valamely személy vakmerő merészséggel saját birtokán vagy házában pénzt veretne, e birtokától vagy házától fosszák meg, s a törvény büntetését nyerje el.” Az Árpád-korból ismert pénzhamisítási ügyekben, ha egyáltalán sikerült kézre keríteni a hamisító(ka)t, valóban birtokvesztéssel járó büntetésekről értesülünk. Így az 1250-es években a hamis pénzverésen fogott Póka Gömör megyei Recske birtokát vesztette el, ahogy a Leppoldus szerémi kamaraispán által 1253-ban pénzhamisításon fogott Bessenyő település falunagya, Lőrinc, valamint fia Demeter, s veje, János is birtokaikat veszítették el. Amikor I. Károly Zoárd nembeli Miklós fiaitól, Miklóstól és Pétertől hamis pénzverés miatt birtokaikat elvette, a büntetést a királyság régi szokásaként említette. 1352-ben azonban Miklós nádor úgy rendelkezett, hogy unokatestvérük, Zoárd nembeli Zoárd fia Miklós, aki a pénzhamisításban nem vett részt, kapja meg ezeket a birtokokat. A pénzhamisítók azonban meg is szökhettek a büntetés elől. Így tettek az ittebői bencés apátság szerzetesei is, akik kelyhekből, keresztekből, szentelt és nem szentelt edényekből vertek hamis pénzt, ráadásul a kolostor ingó és ingatlan vagyonát is elprédálták, végül pedig a király és a püspök haragjától félve otthagyták az apátságot és szétszéledtek.
Az Anjou-korban egy újabb büntetési formával találkozunk. A hamisítók már nemcsak birtokaikat vesztették el, hanem életükkel is fizettek érte, mégpedig a máglyán. Szatmári Miklós és Fricskó kamaraispánok Simai Lászlót hamis királyi pénzek verésével vádolták meg és valóban meg is égették. Az életén felül javait is elkobozták, amelyek ennélfogva a király kezére jutottak. A királyhoz 1336-ban Szécsényi Tamás erdélyi vajda azzal a kéréssel fordult, hogy a pénzhamisító két Szatmár megyei birtokát az uralkodó adományozza neki. A király így is tett, amikor azonban Tamást be szerették volna vezetni a birtokokba, a pénzhamisító László özvegye és fiai ellentmondtak, és azt állították, hogy László nem volt bűnös a hamis dénárok verésében és ártatlanul égették meg. László egyik rokona szerint a kamaraispánok meg akarták venni László lovát, amit az nem adott, ezért rárontottak és egészen a szatmárnémeti Szent Domonkos-kolostorig üldözték, majd annak kapuit feltörve kihurcolták és megégették. Lászlónál sem hamis pénzeket, sem pénzverő véseteket nem találtak. László örökösei a hamis vádak miatt perbe is vonták a kamaraispánokat. Az ügy végét nem ismerjük, de úgy tűnik, a kamaraispánok kerültek ki nyertesen a perből. Erre nem csak az utal, hogy mindketten még a későbbiekben is a pénzügyigazgatásban tevékenykedtek, hanem az is, hogy a Szatmár megyei birtokok közül az egyiket még 1340-ben, a másikat 1349-ben Szécsényi Tamás a király engedélyével továbbadományozta.
A budai jogkönyv szerint a hamisítónak hetedmagával kellett esküt tennie, és ha bármelyikük is eltévesztette az eskü szövegét, a hamisító büntetése a máglyahalál lett. Az esküt a feszület érintésével tették le, a szószóló vagy a bíró olvasta fel az eskü szövegét, amit az eskü letéteményesének hiba nélkül kellett megismételnie. Az esküt hajadonfőtt, felső ruházat nélkül tették le, mégpedig a következőképpen: „amivel engem XY vádol, hogy én ezt meg azt követtem el, azt nem követtem el, Isten engem úgy segéljen meg a szent kereszt.” A tanúk feladata pedig ezen eskü megerősítése volt: „amire XY esküdött, azt helyesen esküdte, és ez igazi eskü, Isten minket úgy segéljen”. Amennyiben hibátlanul mondták el az eskü szövegét, felmentették a vádlottat, ha ő vagy eskütársai tévesztettek, bűnösnek ítélték. Az így elítélt pénzhamisítók elégetése a tárnoki jog szerint a következőképpen történt: „először készítsenek faágakból koszorút, fúrják át a hamis pénzeket, és kötözzék őket körös-körül a koszorúra, és helyezzék a hamisítók fejére, és az így megkoszorúzottakat vezessék ki, és a gonoszok vesztőhelyén égessék el őket.”
A pénzhamisítók felkutatása a királyi kamaraispánok egyik feladata volt, és ha ők nem tudtak megfelelőképpen eljárni az ügyben, akkor a királyt értesítette a hamisítókról. 1427. február 1-jén Zsigmond király feleségének, Borbála királynénak adta a körmöci pénzverés jogát, így nem csodálkozhatunk, hogy pénzhamisítási ügyben a kamaraispán nem a királyhoz, hanem a királynéhoz fordult. Néhány körmöci pénzverő ugyanis arra vetemedett, hogy a verővasakat szétosztották, így a kamara ellenőrzését megkerülve bizonyos emberek pénzt tudtak készíteni. A királyné az ügyben Körmöcbánya tanácsának segítségét kérte, akiknek meghagyta, hogy szedjék ki a kamaraispán által elfogott emberből, kik voltak még azok, akik szétosztották a pénzverő vasakat, és az információt akár kínzás árán is, de szerezzék meg. A kínzás során azt igyekeztek megtudni: kik a társaik, hol verték a hamis pénzeket, milyen eszközöket készítettek verésükhöz, kiknek adtak beváltásra ezekből a hamis pénzekből, és kik voltak azok, akik – noha tudták, hogy hamis – elfogadták ezeket. A tárnoki jog szerint ugyanis a beleegyezők a hamispénzverőkkel azonos büntetést kaptak. Nem csak a bányavárosok vettek részt a pénzhamisítók kihallgatásában, hanem más városok is. Peutler Ulrik Kismarton magisztrátusa előtt vallotta be, hogy Györggyel pénzt készítettek, de csak annyit, amennyit nála megtaláltak. A kisváros tanácsa emiatt arra kérte Sopron vezetőségét, hogy kérdezzék ki Ulrik náluk fogságban lévő társát, Györgyöt, akinél Ulrik szerint garasok készítéséhez használható verőtő van.
Pénzhamisítás ügyében a megyei gyűlés is ítélkezhetett. A 15. század elején a Hont és Nógrád vármegyék nemessége számára tartott gyűlésen hamis pénzverés és annak forgalomba hozatalában bűnösnek mondták ki Kacsics nembeli Salgói Miklóst, akit levelesítettek. A levelesített embert bárki elfoghatta, felakaszthatta, dolgait lefoglalhatták, és ezért rokonai nem perelhették az illetőt. Ez esetben a tettes egy főúr volt, bűnlajstromában pedig a pénzhamisítás mellett paráznaság és az esztergomi érsek birtokainak többszöri megtámadása is szerepelt. Bűneiért ugyan csak vagyonával fizetett, életét a király meghagyta, csak száműzte az országból, Miklós pedig Velencébe menekült, és ott is halt meg.
Hol készíthették a hamis pénzeket? Leginkább arra gondolnánk, hogy a lakott területektől messze folytatták tevékenységüket a hamisítók. Ilyen helyek lehettek a barlangok, ahol távol a világtól nyugodtan lehetett törvénybe ütköző tevékenységet folytatni. A Budai-hegységben, a Remete-hegyi barlangban V. István korabeli pénzhamisító műhelyre bukkantak a régészek. A Gömör megyei felfalusi barlangban 1954-ben Mátyás király dénárjainak 19 hamisított változatát találták meg több tucat ezüstözött lemezdarabbal együtt, 2013-ban pedig a verőtőre is ráleltek. Gömör megye a korábbi időszakokban is a pénzhamisítók egyik kedvelt helye volt: 1423-ban egy kiterjedt és jól szervezett pénzhamisító banda működésére derült fény. A nádori bíróság 62 személyt ítélt el, ötvenet a pénzhamisítással kapcsolatban álló tettekért. Sok esetben azonban éppen a városközpontokban, szinte mindenki szeme előtt verték a hamis pénzeket. Pápán a piactér ásatása közben bukkantak hamispénzverésre utaló leletekre, míg Visegrádon egy 15. század első harmadában működő bronzöntő műhelyben, ahol a régészeti anyag alapján kisebb tárgyak mellett puskacsöveket készítették, de titkon Zsigmond-kori érméket is hamisítottak. A legbátrabbak azonban a pénzverdében igyekeztek tiltott pénzveréssel haszonra szert tenni. Nem lehetett véletlen, hogy azokat a kamaraispánokat, akik kulcsokat készítve és a pecséteket feltörve pénzeket veretettek, mint hamisítókat kellett megbüntetni.

Weisz Boglárka

Javasolt hivatkozási forma:
URL:https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2580-maglyara-vele-penzhamisitok-buntetese-a-kozepkori-magyarorszagon.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom
Buda város jogkönyve II. Közreadja Blazovich László, Schmidt József. Szeged 2001.
Bárta, Juraj: Chvalovská askyňa a pilinské jaskynné pohrebiská v Juhoslovenskom krase. Slovenska Archeológia III. (1955) 110–121.
Gyöngyössy Márton: Kiszorult-e az „érsek embere” a pénzverésből a XV. században? Adalékok a pisetumjog „hanyatlásához”. A Debreceni Déry Múzeum Évkönyve 2002–2003. 109–116.
Kahler Frigyes: A magyarországi középkori pénzhamisítás. I. rész Numizmatikai Közlöny 76–77. (1977) 57–66.; II. rész Numizmatikai Közlöny 78–79. (1979–1980) 43–50. III. befejező rész Numizmatikai Közlöny 80–81. (1981–1982) 79–83.
Varga Máté: Előzetes jelentés a Visegrádon feltárt bronzöntő műhelyről. Archeologia –– Altum Castrum Online 2012. (http://archeologia.hu/content/archeologia/59/varga-m-visegradi-bronzonto-muhely-1.pdf)