A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában kutatócsoportunk tagja, Borbás Benjámin Megtalálták – imádták – földbe taposták. A legendás Szent Kereszt-ereklye sorsa 1187 után című írását közöljük.

 Megtalálták – imádták – földbe taposták.
A legendás Szent Kereszt-ereklye sorsa 1187 után

„Végül, ami a keresztet illeti, annak birtoklása hatalmas előny nekünk, és nem adhatjuk azt át, hacsak nem tudnánk ezáltal valami előnyt szerezni az iszlám számára” — írta Szaladin egyiptomi szultán I. (Oroszlánszívű) Richárd angol királynak, midőn 1189-ben a békefeltételekről tárgyalt az Akkó vára alá érkező keresztényekkel. Nem másról volt szó, mint a Szent Kereszt-ereklyéről, vagyis a Jézus keresztfájának egy darabját aranyfoglalatba záró relikviáról.
A kereszt a Jeruzsálemi Királyság legszentebb kultikus tárgyának számított. A Szent Sír templomában őrzött ereklye a latin pátriárka oltalma alatt állt, aki a királyság jelentősebb katonai akciói során magát a kereszt-ereklyét is csatába vitte. Úgy tartották, hogy különleges erővel bír a hadban és győzelemre segíti a keresztényeket, ezért közvetlenül a királyi zászlótartó mellett helyezték el az összecsapások során. Igaz ugyanakkor, hogy már a 12. század elején is több alkalommal szót emeltek a királyságból történő kivitele ellen. II. Balduin jeruzsálemi királyt gyakorta érték támadások, mondván, veszélybe sodorja a csodás tárgyat azáltal, hogy a kockázatos, határon túli hadjáratokra is magával viszi. A Szent Kereszt harcközbeni alkalmazásának szemléletes példáját olvashatjuk Aacheni Albert első keresztes hadjáratról szóló históriájában, eszerint I. Balduin király egy vesztésre álló csatában a „megmenekülés és győzelem reményében” hozatta elő és vetette be a kincset, hogy katonáiban újra felszítsa a harci lángot.
A becses tárgyat a Szentföldre látogató keresztesek is felfokozott várakozással keresték fel, néhányuknak az is megadatott, hogy annak egy darabját megszerezve térhessenek vissza Európába. Így ajándékozott belőle egy szilánkot I. Balduin jeruzsálemi király is I. Sigurd norvég királynak 1110-ben, a norvégok keresztes hadjárata alkalmával.
A harcok miatt gyakran komoly veszélynek kitett relikvia azonban sorsát nem kerülhette el. 1187-ben, a keresztesek számára katasztrofális kimenetelű hattīni csatában a Szent Kereszt-ereklyét Szaladin szultán megkaparintotta, s többet nem is került már keresztény kézre. A csatáról tudósító muszlim történetíró, Alī ibn al-Athīr (1160–1232/1233) a relikvia keresztények általi elvesztésének eszmei jelentőségét ekként ecseteli: „A muszlimok megszerezték a nagy keresztjüket, amit Igaz Keresztnek neveztek, s amelyen, mint mondják egy olyan fadarab található, amin – állításuk szerint – a Messiást keresztre feszítették. Ez volt az egyik legsúlyosabb csapás, amit csak rájuk lehetett mérni, és halálukat, valamint pusztulásukat biztossá tette.” Hasonlóan értékeli a becses ereklye muszlim kézre jutását a perzsa származású történetíró és tudós, Imād al-Dīn al-Iṣfahānī (1125–1201) is: „Annak megszerzése sokkal fontosabb volt számukra, mint a király elvesztése, és a legsúlyosabb csapás volt, amit abban a csatában elszenvedtek.” Olivér paderborni püspök krónikája szerint, amint azt az idősebbektől megtudta, midőn Szaladin feltűnésével a szaracénok fenyegetése erősödött, a keresztények a Szent Kereszt-ereklyét több részletre vágták, és csak az egyiket vitték csatába és vesztették el Hattīnnál, a másik darabját sikerült megtartaniuk. Állítása szerint az utóbbit őrző ereklyetartóval indultak el 1217-ben Egyiptomba a keresztesek Akkóból az ötödik keresztes hadjárat során.
Az ereklye jelentőségével és elvesztésének következményeivel a muszlimoknál csak a keresztények voltak jobban tisztában. A következő években és évtizedekben a két hatalom közti politikai, katonai és diplomáciai kapcsolatokban rendre fontos szerephez jutott a Szent Kereszt kérdése. I. (Oroszlánszívű) Richárd megpróbálta visszaváltani az ereklyét Szaladintól, mikor a harmadik keresztes hadjárat (1189–1192) alkalmával Akkó vára alá érkezett, és az elkeseredett helyzetben lévő muszlimok a korábbi békefeltételeken túl (a város és tartozékai átadása, a város lakóinak kivételével) még a Szent Kereszt-ereklyét is felkínálták a frankoknak. Az ereklye a végső békeszerződésbe is bekerült: a muszlimok ennek átadását, ötszáz rang nélküli és száz előkelő keresztény fogoly szabadon engedését, valamint további kétszázezer dínár fizetséget vállaltak magukra. A korabeli muszlim beszámoló szerint az angol király két tisztviselője még a muszlim tábort is felkereste, hogy megvitassák a foglyok ügyét és megtekintsék az ereklyét, illetve hogy meggyőződjenek, nem küldték-e azt időközben Bagdadba. Miután saját szemükkel láthatták, tiszteletteljes félelem uralkodott el rajtuk s földre is borultak előtte. Az ereklye átadására azonban mindezen előkészületek ellenére sem került sor, amit Behā ed-Dīn történetíró azzal magyaráz, hogy a keresztények nem engedték szabadon a muszlim foglyokat. Ezen tárgyalások alkalmával fogalmazta meg egyébként Szaladin szultán a bevezetőben idézett álláspontját. A Szent Kereszt visszaszerzésére ezt követően Tamar grúz királynő (1184–1213) tett újabb kísérletet: ő kétszázezer dínárt is felkínált a relikviáért, de ajánlatát visszautasították. A királynő sikertelen próbálkozása után még további három alkalommal tűnik fel Behā ed-Dīn művében a Szent Kereszt mint a tárgyalások fontos eleme, átadására azonban egyszer sem került sor.
A szóban forgó ereklye legutolsó, igazolt említése 1219-ből maradt ránk: ekkor a szorongatott helyzetben lévő al-Kāmil egyiptomi szultán ajánlotta fel a templomosoknak Damietta ostromának beszüntetése fejében. Feltételezhető azonban, hogy valójában nem volt a szultán birtokában a Szent Kereszt-ereklye, amit utoljára Damaszkuszban, illetve Bagdadban láttak. Damaszkuszba Szaladin Hattīnnál aratott győzelme után került, a győztes hadsereg városba történő bevonulásáról írva említi meg krónikájában Abū Shāma történetíró. A szerző az eset kapcsán egy másik krónikában fennmaradt levelet idéz, amelyet egy bizonyos Abd Allāh ben Ahmed el-Mokaddesi küldött Askelónból Bagdadba 1187. augusztus 20-án. Ebből kiderül, hogy a hattīni győztes csatát követően a muszlimok által megszerzett Krisztus-képmást a keresztfára fejjel lefelé helyezték, s így vitette végig a városon a Damaszkuszba bevonuló Ibn Abī Aṣrūn kádi. Két évvel később (1189 júniusában) már Bagdadba került, ahová Szaladin számos fogollyal és kinccsel együtt a Szent Keresztet is elküldte. Abū Shāma leírja, hogy egy bizonyos keresztet a Bāb al-Nūbī alá ástak el, de úgy, hogy a bronzból készült keresztnek arannyal borított része látható maradjon, ekként az arra járók rátaposhattak és leköphették. Ugyanakkor megjegyzi, hogy ennek a bizonyos keresztnek a mibenlétéről megoszlanak a vélemények: egyesek a frankok által a hadjáratok során „bevetett” Szent Kereszt-ereklyével azonosítják, míg mások úgy vélik, hogy a jeruzsálemi Szikladóm kupolájáról levett aranykeresztről van szó.
A Bāb al-Nūbī, azaz „A núbiaiak kapuja” elsősorban a magasrangú látogatók (hercegek, követek) számára fenntartott bejárat volt Bagdad városába, és egy másik kapuval együtt az Abbasszida kalifák palotakomplexumán belüli szent körzetbe (Harīm) vezetett. A kalifához érkező vendégnek meg kellett csókolnia a kapu küszöbét, mielőtt belépett volna a szent körzetbe. Emellett azonban a Bāb al-Nūbī számos más nyilvános eseménynek is helyt adott: itt került sor a bűnözők és szakadárok felvonultatására, megkínzására és kivégzésére. A muszlimok számára tehát a kapu és a mögötte elhelyezkedő tér az ünnepélyes és városi rituálék, az igazságszolgáltatás, a példastatuálás és a szentség fogalmaival kapcsolódott össze. Mindezek fényében a frankoktól harcban elnyert szent ereklyének Damaszkuszban és Bagdadban történő megszégyenítése többszörösen szimbolikus jelentőséggel bírt, az iszlám diadalát dicsőítette a „hitetlen és bálványimádó” ellenséggel szemben. Sajnálatos módon, ezen a ponton túl a Szent Kereszt-ereklye sorsáról és hollétéről nem rendelkezünk megbízható információkkal, s lehetséges, hogy a kereszténység egyik legszentebb kultikus tárgyának történetét a bagdadi járókelők által felvert utcapor örökre elfedi.

Borbás Benjámin

Javasolt hivatkozási forma: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4745-megtalaltak-es-imadtak-lekoptek-es-foldbe-tapostak URL (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom:
Abū Shāma: Le Livre des Deux Jardins. In: Recueil des Historiens des Croisades. Historiens Orientaux, I–V. Paris 1872–1906.
Albert of Aachen, Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Edited by Susan B. Edgington. Oxford 2007.
Barber, Malcolm: The Crusader States. Yale University Press, 2012.
Behā ed-Dīn: The Life of Saladin (Library of Palestine Pilgrims’ Texts Society 13) London 1987.
Murray, Allan V.: “Mighty against the Enemies of Christ”: The Relic of the True Cross in the Armies of the Kingdom of Jerusalem. In: The Crusades and Their Sources. Essays Presented to Bernard Hamilton. Ed. by John France – William G. Zajac. Aldershot– Hampshire 1998. 217–238.
Murray, Alan V.: Baldwin II and his nobles: Baronial factionalism and dissent in the kingdom of Jerusalem, 1118-1134. Nottingham Medieval Studies, 38 (1994) 60–85.
Oliveri Scholastici, Historia Damiatina. In: Die Schriften des Kölner Domscholasters, späteren Bischofs von Paderborn und Kardinalbischofs von S. Sabina Oliverus. Hrgs. Hermann Hoogeweg. Tübingen 1894.
Seignobos, Robin: Bāb al-Nūbī: Urban Toponymy and Nubians in Medieval Baghdad (Notes on Medieval Nubian Toponymy 1). In: Dotawo – A Journal of Nubian Studies 4. (2017) 225–230.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.