A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júliusi számában kutatócsoportunk tagja, Borbás Benjámin: Mire esküdjön a szaracén? című írását közöljük.

Mire esküdjön a szaracén?

A hetedik keresztes hadjárat idején, 1250. április 6-án IX. Lajos francia király (1226–1270) keresztes serege az egyiptomi Fariskurnál döntő vereséget szenvedett, és maga az uralkodó is a szaracénok kezére került. A fogságba esés híre sokként érte a Francia Királyságot és az európai hatalmakat. A két testvérével együtt al-Manszúra erődjében fogva tartott uralkodó helyzete nem tűnt túl rózsásnak. Serege romokban hevert, vajúdó felesége a nemrég elfoglalt, de immár közvetlen fenyegetésnek kitett Damiettában, míg ő maga rendkívül legyengült állapotban a hitetlenek fogságában sínylődött, a harcok során elhunyt harmadik fivérét gyászolva. A helyzet kilátástalanabb aligha lehetett volna: nem is csoda hát, hogy az április 8-án megszületett fia a Jean Tristan (jelentése: szomorúság) nevet kapta a keresztségben.

A király végül tárgyalások útján megegyezett Fahr ad-Dín emírrel, hogy emberei kiszabadulásáért 500 000 livre-ét fizet, míg saját magáért cserébe Damietta városát adja, „…mivel az ő személye pénzért nem vásárolható meg.” Másfelől kikötötték, hogy az arab fél „…köteles továbbá vigyázni a betegekre, akik Damiettában maradtak, megőrizni számukra a sózott húst (minthogy ők egyáltalán nem esznek sertéshúst), valamint a király hadigépezeteit mindaddig, amíg a király emberei nem jelentkeznek értük.” [ford. Csernus Sándor – Cs. Tóth Annamária] A következő lényeges pont ezután következett. A megállapodások betartására mindkét félnek esküt kellett tennie. Igen ám, de felmerült a kérdés, hogy mire is esküdjenek a felek. Két különböző vallás híveinek kellett itt biztosítékot adniuk egymás felé ígéretük megtartására. Jean de Joinville francia sénéchal, a király közeli barátja és a hadjárat résztvevője visszaemlékezéseiben leírja az emírek hitszegés esetére tett vállalásait, ezek szerint „…ha nem tartanák meg a királlyal kötött egyezséget, akkor legyenek úgy megszégyenítve, mint az, aki bűnei miatt fedetlen fővel Mohamedhez zarándokol Mekkába. Továbbá szégyenítsék meg őket úgy, mint azokat, kik elhagyják, majd pedig visszaveszik feleségüket. Mohamed törvényei szerint ugyanis, ha valaki elhagyja asszonyát, soha nem veheti vissza, csak akkor, ha előbb egy másik férfival látta együtt hálni. A harmadik eskü pedig így szólt: Ha megszegik a királlyal kötött egyezményt, érje őket ugyanolyan szégyen, mint azt a szaracént, aki disznóhúst evett. A király kész volt elfogadni az emírek fent említett esküjét, mert Nicolas d’Acre mester, aki tudott szaracénul, azt mondta, hogy ennél erősebb esküt a törvényeik szerint már nem tehettek.” [ford. Csernus Sándor – Cs. Tóth Annamária]

Az esküformulákat Nicolas d’Acre mester hagyta jóvá, aki csupán két alkalommal tűnik fel Joinville emlékiratában, mindkétszer tolmácsi minőségben. Szerepe igen jelentős az eskütételi folyamatban, hiszen ő adta a szavát ahhoz, hogy ezek a formulák valóban súlyos büntetéseket tartalmaznak, mivel azt gondolhatta a keresztény fél, hogy neki kellő ismeretei vannak az adott nép kultúráját, gondolkodásmódját, vallási meggyőződéseit illetően. Azonban, ha tüzetesen szemügyre vesszük ezeket a szövegeket, akkor rá kell jönnünk, hogy a keresztényeket valójában megvezették (a valós, igazán súlyos vallási esküformulákhoz ezeknek semmi köze). Ezek közül emeljük most csak ki a második tételt, melyet maga Joinville is úgy ítélt meg, hogy további magyarázatra szorul.

A Korán 2. szúrájának 230. verse szerint „ha [a férj harmadszorra is] elválik feleségétől, akkor az asszony nem megengedett számára, amíg feleségül nem megy valaki máshoz. Majd, ha [a következő férj] elválik tőle, akkor ők ketten [az előző férj és a nő] nem követnek el bűnt, ha visszatérnek egymáshoz, ha úgy vélik, hogy betartják Allah szabályait…” [ford. Iszlám Egyház Fordító Irodája] Azaz, valójában a Korán megengedi, hogy az első és másodszori elválást követően a férj újra visszavegye asszonyát, csak a harmadszori válás esetén írja elő, hogy a nő csak egy új házasságot (illetve válást) követően térhessen vissza előző férjéhez. A házasság ráadásul akkor is érvényes volt, ha azt nem hálták el, az pedig kiváltképp elképzelhetetlen, sőt, megengedhetetlen, hogy az elhálást a korábbi férj szemrevételezze, ahogy azt Joinville leírta.

Jellemző, hogy a másik oldalról hitehagyott keresztény papokat kértek fel arra, hogy IX. Lajos esküjének szövegét megfogalmazzák. Eszerint a király, amennyiben esküjéhez nem tartaná magát, „…legyen olyan szégyennek kitéve, mint az a keresztény, aki megtagadja Istent s az ő Anyját, s akit megfosztanak a tizenkét apostol és az összes férfi és női szent társaságától.” [ford. Csernus Sándor – Cs. Tóth Annamária] Ezt ő hitére meg is fogadta. Abba a pontba azonban a király nem volt hajlandó beleegyezni, hogy esküszegése esetén „…legyen a szégyene akkora, mint azé a keresztényé, aki megtagadja Istent s az ő törvényeit, s ki az Isten iránti megvetése jeléül leköpi s lábbal tiporja a keresztet.” [ford. Csernus Sándor – Cs. Tóth Annamária] A király inkább választotta volna a halált, minthogy ilyenre fogadkozzon. A helyzetet végül a jeruzsálemi pátriárka közbelépése oldotta meg, aki Lajost személyesen kereste fel, és a beszámolók alapján magára vállalta a király későbbi esküjének minden bűnét, az emírek ugyanis megelégedtek a francia urak fogadalomtételével. Joinville nem hallgatja el, hogy a szaracénok végül nem tartották magukat az egyezséghez, és az őrizetükre bízott sebesülteket legyilkolták, a hadigépeket és sózott sertéshúst pedig megsemmisítették. A váltságdíj előlegének kifizetését követően a király – minthogy esküjét teljesítettnek látta a maga részéről – elhajózott Akkó irányába.
Nem ez volt az első olyan eset, amikor keresztény és muszlim vallású felek tettek esküt egymásnak. Már az 1234-ben elfoglalt Xivert (Valenciától északra) várának muszlim lakói és új uraik, a templomosok között kialkudott megadási feltételek is azt mutatják, hogy a lovagok számára ismertek voltak az iszlám törvények és a muszlim esküformulák. A templomosok beleegyeztek abba a megadási feltételbe, hogy „…ne kényszerítsenek egy (muszlimot) arra, hogy ezt (az esküt) egy másik teremtményre vagy dologra tegye le, kivéve a mindenható istenre…”, vagyis Allahra. A tárgyalások eredményeképpen kialkudott engedmény elejét vette annak, hogy a muszlimok hitükkel össze nem egyeztethető esküt tegyenek, hiszen a Korán 2. szúrájának 225. verse a kényszer alatt tett esküről is rendelkezett, védelmet adva a híveknek: „Allah nem kéri számon rajtatok az akaratlanul tett esküvéseiteket, azonban számon kéri rajtatok, amit a szívetek szerzett meg (ha szándékosan hamisan esküdtetek)…” [ford. Iszlám Egyház Fordító Irodája] Ez egyúttal kiskapukat is hagyott a szerződések és ígéretek megszegésére.
A keresztények jellemzően az evangéliumokra, a keresztre és a szentekre esküdtek. Ennek fényében az 1234. évi idézetben szereplő „másik teremtmény” a Szentháromságra, míg a „dolog” a keresztre vonatkozhatott. A muszlimok esküformulájának megalkotásánál a keresztények alapvetően a shahādát, a hitvallást vehették alapul: „Nincs más isten, csak Allah és Mohamed az Ő prófétája.” Azonban a próféta neve ritkán fordul elő az ilyesfajta muszlim eskük szövegében. Ehelyett, az eskük keresztény megfogalmazói olyan szavakat adtak inkább az esküszöveghez, amelyek a muszlim hit gyakorlásának különböző tényezőit takarták, mint például az ima irányát és helyes végrehajtását, valamint a ramadánt. IX. Lajos váltságdíjának tárgyalása során hasonló jelenséggel találkozhatunk. Valójában a cél az volt, hogy olyan vallási alaptételekre kellett megesketni a szembenálló felet, amelyek megszegése utóbbi számára szentségtöréssel egyenértékű retorziókat helyezett kilátásba.
Ha a szentföldi gyakorlatra tekintünk, hasonló megkülönböztetést látunk az eskük tekintetében. I. Amalrik jeruzsálemi király (1162–1174) uralkodása idején 33 főbb vásárváros mindegyikében létrehoztak egy-egy Cour de la Fonde-ot. Ez a bíróság foglalkozott a kereskedelmi kérdésekkel és a büntetőügyekkel is, amelyek a helyi lakosságot érintették. A pereskedő felek vallásuk szerint tehettek esküt: a muszlimok a Koránra, míg a keresztények a Szentírásra. Az átutazó muszlim kereskedők rendkívül igazságos ítélkezési folyamatnak tartották ezeket a bírósági eljárásokat.
Ugyanez olvasható az 1229–1244 között összeállított Livre des Assises des Bourgeois-ban, a Jeruzsálemi Királyság jogkönyvében, mely a polgári bíróság tagjai számára nyújtott segítséget az ítélkezések folyamatában. Eszerint a latin keresztények a Biblia latin nyelvű változatára, a görögök, nesztoriánusok vagy szíriai keresztények a Szent Keresztre és a saját nyelvükön írt Bibliára, a muszlimok a Koránra, a szamaritánusok Mózes öt könyvére (Pentateuchus), míg a zsidók a frigyládára vagy a Tórára tettek esküt. Arról is rendelkeztek, hogy a tanúknak ugyanahhoz a valláshoz tartozónak kell lenniük, mint a vádlottnak. Ezt a gyakorlatot később a Lusignanok uralta Ciprusi Királyság Asszízái is átvették.
Utóbbi forrás a hamis tanúságtevőkről is megemlékezik: „…akik hamisan tanúskodtak, a tenyerüket vörösen izzó vassal kell megbélyegezni a hamis eskü megismeréseként, amelyet tanúskodásuk során tettek. Mert aki hamis tanúvallomást tesz, az ezzel megtagadja Istent…”
Joinville művéből több alkalommal kiderül, hogy ismerte és forgatta ezeket a jogkönyveket, igyekezett minél pontosabb ismereteket szerezni a szentföldi szokásokról, és érdeklődése nem állt meg a keresztény kultúrkör határainál. Épp ellenkezőleg, művében rendszeresen olvashatunk részleteket, amelyekben a nem keresztény népek (szaracénok, kunok, mongolok) hitvilágával, mindennapjaival kapcsolatos tapasztalatait és értesüléseit osztotta meg. Ez éppúgy szolgálta a gyakorlatban is használható ismeretek bővítését, mint az olvasók kíváncsiságának kielégítését, ezek sokszor a meghökkentés szándékával íródtak, ilyen például az emírek IX. Lajos francia király irányába tett esküjének az a pontja, mely a feleség visszafogadására vonatkozott. Azonban bármilyen súlyos és szigorú eskünek ítélte meg a szaracénokat jól ismerő Nicolas d’Acre mester ezeket az esküformulákat, úgy tűnik, ezek nem bizonyultak elegendőnek, hiszen az emírek végül megszegték ígéretüket. A sózott sertéshúsnak és a frank ostromgépeknek talán már mindegy volt, de a sebesült keresztesek és társaik egészen biztosan nehezményezték, hogy életüket a szigorú eskük sem mentették meg.

Borbás Benjámin

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5340-mire-eskudjon-a-szaracen (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Kezdőképünkön: IX. (Szent) Lajos elhagyja Damiettát. Miniatúra részlete Sebastien Mamerot krónikájából, 15. század (Bibliothèque nationale de France)

Felhasznált irodalom:
A Kegyes Korán értelmezésének fordítása, 1–3. fejezet, Iszlám Egyház Fordító Iroda. Szerk. Adel Ahmed Alsabahi. Budapest, 2006.
Jean de Joinville: Szent Lajos élete és bölcs mondásai. Ford. Csernus Sándor, Cs. Tóth Annamária. Budapest, 2015.
Belen Vicens: Swearing by God: Muslim Oath-Taking in Late Medieval and Early Modern Christian Iberia. Medieval Encounters 20. (2004) 117–151.
John L. La Monte: Feudal Monarchy in the Latin Kingdom of Jerusalem, 1100 to 1291. Cambridge, 1932.
The Assizes of the Lusignan Kingdom of Cyprus. Transl. Nicholas Coureas. Nicosia, 2002.
Robert I. Burns: Islam under the Crusaders, Colonial Survival in the Thirteenth-Century Kingdom of Valencia. Princeton, 1973.