A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának áprilisi számában kutatócsoportunk tagja, Tóth Csaba: Nem mind színarany, ami fénylik. Kiállják-e a toposzok a természettudományos vizsgálatok próbáját? című írását közöljük.

Közismert, hogy az 1325-től firenzei mintára vert középkori magyar aranyforint kiváló minőséget képviselt, a kortársak értékben egyenrangúnak tekintették a firenzei fiorino d’oróval, illetve a velencei dukáttal, sőt a jó körmöci dukát még az újkorban is széles körben kedvelt fizetőezköznek számított Európa-szerte. Pénzlábára, azaz aranytartalmára vonatkozóan csupán 16. századi források állnak a rendelkezésünkre, az 1335/1336. évi kamarabérleti szerződés mindössze arról rendelkezik, hogy firenzei mintára kell verni, de nehezebb súlyban. Ebből arra szokás következtetni, hogy Magyarországon nem állt rendelkezésre az a technológia, amely a toszkán kereskedővárosban, ezért nem tudtak ugyanolyan magas finomságú aranyat előállítani, így a tömeget kellett megnövelni, hogy értékben megegyezzen a prototípussal. Természetesen a középkorban is rendelkezésre álltak különböző módszerek a finomság meghatározására, sőt még a 20. század első évtizedeiben is ugyanolyan módon, próbatűkkel és próbakövön állapította meg Hóman Bálint a magyar aranyforintok finomságát. Mivel ez a módszer nehézkesen kivitelezhető nagyobb sorozatokon, ráadásul károsítja a műtárgyat, így csak néhány darabon végezték el annak idején a vizsgálatot.

Szerencsére az 1980–1990-es évek során Magyarországon is kezdett terjedni a roncsolásmentes anyagvizsgálatok technikája, amely napjainkra szinte mindennapossá vált. Maga a módszer lényege, legalábbis így leírva, egyáltalán nem ördöngösség. A vizsgálatok során az izotópgerjesztéses energiadiszperzív röntgenfluoreszcencia-analízis technikáját alkalmazzuk, amelynek elvét röviden az alábbiakban lehet összefoglalni: az anyagmintát radioaktív vagy röntgensugárzásnak vetjük alá, aminek következtében a mintában lévő elemek – a koncentrációtól függő intenzitású, valamint a rendszámtól függő energiájú – karakterisztikus röntgensugárzást bocsátanak ki. Ez a sugárzás mérhető, és így a mintában lévő elemek koncentrációja meghatározható. A módszer alapvető előnye a roncsolásmentesség, emellett viszonylag olcsó, és végül, de nem utolsósorban gyors, ezért rövid idő alatt nagyszámú mintavételt tesz lehetővé. Természetesen a módszernek vannak hátrányai is. Már korán megfigyelték, hogy az ezüst–réz komponensű fémpénzek esetében a környezeti hatások miatt a felszínből kioldódik a réz, ennek következtében feldúsul az ezüst. Tehát az a mérési módszer, amely a felszínből veszi a mintát, gyakran félrevezető eredményt hoz, hiszen sokkal magasabb ezüstkoncentrációt mutat, mint ami az érme teljes anyagát jellemzi. Tehát sokszor egy ránézésre rezesnek tűnő veret vizsgálata túl magas ezüsttartalmat mutat. Ezzel szemben az aranypénzek esetében, amelyek zömmel arany és ezüst elegyéből készültek, ez a mérési hiba nem áll fenn, hiszen az ezüst nem oldódik ki a felszínből. Így, míg az ezüstpénzeknél igen nagy fenntartásokkal kell kezelni a mérési adatokat, az aranypénzek esetében viszonylag megbízható eredményeket kapunk.

1996 és 1999 között egy OTKA által támogatott projekt során – több száz Árpád-kori ezüstpénz mellett – összesen 141 darab Anjou-kori aranyforint anyagvizsgálatára került sor, amely váratlan módon érdekes eredményeket hozott. Míg I. Károly király (1301–1342) aranyforintjai egységesen magas értékeket, 994 ezrelék finomságot mutattak, unokája, Mária királynő (1382–1387/1396) pénzei még ezt is meghaladták, itt 997 ezrelék átlagos finomság jött ki. Viszont I. Károly fia, I. Lajos (1342–1382) aranyainak vizsgálata során már sokkal heterogénebb eredmények születtek. Az uralkodó utolsó verettípusainak – amelyek hátlapját Keresztelő Szent János helyett már Szent László alakja díszítette – bizonyos jegyvariációi csak 23 és fél karátos aranyból készültek. Ez összecseng a korabeli itáliai kereskedőkönyvek adataival, amelyek a „Szent László-s” hátlapú magyar aranyakat általában 23 és fél karátosnak mondták.

A kutatás már korábban is felfigyelt arra, hogy más uralkodók aranyforintjai esetében is megfigyelhető bizonyos mértékű ingadozás a nemesfémtartalomban. Paulinyi Oszkár, a középkori gazdaságtörténet kiváló kutatója 1972. május 18-án a Magyar Numizmatikai Társulatban megtartott – a következő évben nyomtatásban is megjelent – előadásában igen érdekes megfigyeléseket tett a Zsigmond-kori aranyforintok pénzlábára vonatkozóan. A körmöcbányai kamara egy évre szóló, 1434. július 20. és 1435. július 20. közötti számadáskönyveit feldolgozva arra a következtetésre jutott, hogy ebben az évben az aranyforintok alapanyagául szolgáló nemesfémet tudatosan 23 és fél karátosra finomították. Bár a szerző nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy mondanivalója „ma még ne vétessék többnek az első elemzés mühelybeszámolójánál”, mindenesetre érvei elég nyomatékosnak tűntek ahhoz, hogy érdemes legyen a kérdéskört természettudományos oldalról is megközelíteni.

Az elmúlt években az MTA BTK „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport finanszírozásával ismét lehetőség nyílt nagyszámú roncsolásmentes anyagvizsgálat elvégzésére. A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára gyűjteményéből közel 500 pénzérme, többek között 99 darab Zsigmond-kori aranyforint vizsgálatára került sor. Zsigmond király (1387–1437) aranyai alapvetően két főtípusra oszthatók: az első, 1387 és 1402 között vert típusának előlapján a négyrészű címerpajzsban a magyar vágások mellett a brandenburgi sas látható, míg a második típusán ezt felváltotta a cseh oroszlán. Az utóbbi típusnak létezik egy viszonylag ritka alváltozata, amelyen a hátlapi Szent László-alak lábánál különféle számjegyek (5, 6, 7 és 13) figyelhetők meg. Természetesen mindegyik típusnak számtalan verdejegy-variációja ismert, jelenleg hetvennél többel számolhatunk. A jellegzetes magyar típusú verdejegyrendszer éppen Zsigmond uralkodása alatt alakult ki. A hátlapon található két jegy – amely egyaránt lehetett betű és/vagy címerelem – közül az egyik a pénzverdének helyet adó városra, a másik az azt irányító kamaraispánra utalt. Ebben az időszakban már a jegyek zömét fel lehet oldani, Körmöcbánya/Kremnitz (K), Nagyszeben/Hermannstadt (h) és Nagybánya/Neustadt (n) betűinek használata következetesnek tűnik, ugyanakkor bőven találunk még bizonytalan jegyeket is. Ennek az információnak a későbbiekben még jelentősége lesz.

A 2023. év során tehát összesen 99 darab Zsigmond-aranyforint anyagvizsgálatára került sor, lehetőség szerint minden verdejegyváltozatból legalább kettőt vizsgáltunk meg. A teljes anyag átlagos finomságára 989,4 ezrelék jött ki, a maradék összetevőket az ezüst és a réz tette ki. A feltételezések szerint a közép- és újkori magyar aranyforint finomsága 23 és háromnegyed karát volt, ami mai mértékegység szerint épp 989,5 ezreléknek számít, tehát elméletileg az anyagvizsgálatok is ezt támasztják alá. Amennyiben részletesebben is elemezzük a mérési eredményeket, már sokkal nagyobb szórást találunk az értékek között. Az anyagban található egy szemmel láthatóan korabeli hamisítvány, amit alacsony finomságtartalma (941,8 ezrelék) is alátámaszt. Az anyag túlnyomó többsége, 80 darab 990 ezrelék feletti finomságot, további 10 darab pedig 985 és 990 ezrelék közötti értéket mutatott. Ezek esetében tehát kijelenthetjük, hogy finomságuk nagyjából megfelel a szakirodalomban elfogadott értéknek.

Van azonban néhány példány, amelyekben a vizsgálat ennél alacsonyabb értékeket mutatott ki. Ezek közül három a korai (965,2 / 978,3 / 981 ezrelék), öt a későbbi (838 / 894,5 / 939,9 / 980,5 / 984,3 ezrelék) típushoz tartozik. A korai típuson található verdejegyek minden kétséget kizáróan nem feloldhatóak, de amennyiben hihetünk a középkori magyar aranyforintok legfrissebb felsorolását tartalmazó katalógusnak, ezek a kassai és a nagybányai verdékben készülhettek. Zsigmond második aranyforinttípusának alacsonyabb finomságú darabjai feltételesen a budai, kassai, nagybányai és nagyszebeni verdékhez köthetők, míg a körmöcbányaihoz egy sem.

A természettudományos anyagvizsgálatok tehát arra utalnak, hogy a Zsigmond-kori aranyforintok minőségével szemben továbbra sem merült fel komolyabb kétely, ha akad is köztük szórványosan néhány alacsonyabb finomságú példány, valószínűleg azok nem a körmöcbányai verdében készültek. Nem véletlen tehát, hogy még a 17. századi német röplapokon is Zsigmond aranyát ábrázolták a magyar aranyforint megjelenítésére.

Tóth Csaba
Magyar Nemzeti Múzeum Éremtár

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5691-nem-mind-szinarany-ami-fenylik (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Kezdőképünkön: Marinus van Reymerswaele Két adószedő című 16. századi olajfestményének részlete (Varsói Nemzeti Múzeum)

Irodalom
Lengyel András: Aranykönyv 1325–1540. Budapest, 2013.
Paulinyi Oszkár: A körmöcbányai kamara 1434–1435. évi számadása (Műhelybeszámoló). A Magyar Numizmatikai Társulat Évkönyve 1972. 79–94.
Tóth Csaba: Az Árpád-kori pénzek ötvözőelemeinek vizsgálata. Numizmatikai Közlöny 102–103. (2003–2004) 35–44.
Tóth Csaba: Bardus, grossus, florenus. Pénzverés az Anjouk Magyarországán. Budapest, 2020.
Tóth Csaba: Anjou-kori magyar pénzek katalógusa. Budapest, 2023.
A természettudományos vizsgálatokat és a cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.