A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának novemberi számában a kutatócsoport tagja, Kovács Viktória Szöszölő kofák. Az 1425. évi zágrábi városi statútumokról című írását közöljük.

 Szöszölő kofák. Az 1425. évi zágrábi városi statútumokról

A sütőnők, sóárus asszonyok és kofák, amikor árusítás közben a kenyerek, só és más áruk körül állnak, ne fonjanak, mert az ilyesféle tisztátalanságok, a kenderkóc és a len, beszennyezik az embereket — olvashatjuk egy 1425-ben, Péter fia András Zágráb királyi városának bírája idejében kiadott városi rendtartásban.

A kereskedelemről, az iparűzésről, a köztisztaságról és egyebekről szóló előírások Zágráb királyi város közösségének, pontosabban az azt képviselő tanácsnak a határozata értelmében egyéves hatállyal bírtak. A 20 rendelkezés háromnegyede a kereskedést szabályozta.
A határozatok részben az iparűzőket és a kereskedőket érintették: a kenyérsütő asszonyokat, a vargákat, a halászokat, a rákárusokat, a fazekasokat, a kocsmárosokat, az — élelmiszerek árusításával foglalkozó — kofaasszonyokat, a sóárus asszonyokat, valamint a — kis tételben vegyeskereskedést űző — kalmárokat és patikáriusokat. Zágrábban a kalmárok és a patikáriusok is árulhattak kis tételben posztót és vásznat, Budán ezzel szemben a patikáriusoknak tiltották a rőffel mérendő dolgok — tehát például a különféle szövetek — árusítását. A felsorolt foglalkozások esetében a város jellemzően vagy a kereskedésből származó hasznot maximálta, vagy bizonyos áruk és szolgáltatások árát határozta meg. A vargák például egy pár nagyobb, a zsoldosoknak szükséges, új sarut nem árulhattak 18 dénárnál drágábban (a kisebb, új saruk ára maximum 14 dénár lehetett), míg a régi saruk talpának körülvarrásáért legfeljebb 3 dénárt kérhettek. A kenyérsütő asszonyok az erre vonatkozó előírás szerint 1 köböl gabonán — beleértve a korpát is — 40 dénárt kereshettek; a közülük kemencesütőt tartókat a város zsemlék sütésére kötelezte, amelyekből 12 darabot kellett 1 dénárért adniuk. A rákárusok az egyik statútum szerint a nagyobb rákokból 12-t, a kisebbekből két tucatot tartoztak 1 dénárért adni. Tudható az is — miután a rákokat az 1343/1346. évi zágrábi vámtarifa tételei közt is megtaláljuk —, hogy 1 kosár rák után annak vevőjétől és eladójától is 1-1 obulus (fél-fél dénár) járt a zágrábi vásárok vámját birtokló székeskáptalannak. A fazekasoknak a zágrábi vásárokon a kocsmárosoknak szükséges boroskancsókkal és -serlegekkel kellett megjelenniük — 4 serleg árát 1 dénárban határozták meg.
Több előírás szabályozta a délelőtti órákban folyó vásározást annak érdekében, hogy „először a polgárok tudják megvenni az otthonra kellő dolgokat”: délig nem vásárolhattak semmit a kofák; a patikáriusok, a kalmárok, de még a szabók sem vehettek vásznat viszonteladásra; és szintén tiltották a zab, a széna és a búza viszonteladásra történő felvásárlását. E rendeletekkel a város a kis tételben, saját szükségletre bevásárló polgárai elővásárlási jogát biztosította. Habár maga a forrás erre nem szolgál támponttal, a korabeli vásári szabályozásokból kiindulva az iménti előírások valószínűleg a zágrábi hetivásárokon voltak érvényben.
A statútumok között megtaláljuk a kereskedők szállásán — azaz a nem vásárokon — történő árusítás tilalmát is: ha valaki a szállásán kereskedett, nem a vétkest, hanem a házigazdát kellett az eladott áruk értékében elmarasztalni — mivel a házigazda az, aki előtt ismeretes a város joga. Ez a jogfelfogás Buda város 15. század elején összeállított, német nyelvű jogszokásgyűjteményében, a Budai Jogkönyvben is tetten érhető:

„Minden gazda ismertesse meg vendégével, a kereskedővel a városi törvényeket és rendet, és tudassa vele, hogyan viselkedjen a kereskedésben és árusításban. Ha a házigazda elmulasztja ezt, és a kereskedő vagy a vendég emiatt vétkessé válik, akkor a házigazda fizessen a vendég helyett egy márkát.”(Schmidt József fordítása)

Az 1425. évi rendelkezés a városi hossz-, súly- és űrmértékekre is kitér. A városokban használt mértékek etalonjai jellemzően valamilyen nyilvános helyen voltak kihelyezve. A pozsonyi régi városháza falán például 1715 óta bárki megszemlélheti, mekkora volt a pozsonyi városi öl. A regensburgi régi városházán ma is ott függ a városi ölmérték, illetve mellette egy rövidebb mérték, valószínűleg a rőf etalonja; míg a freiburgi dóm falán többek közt a városban a 13–14. században használt véka és a különböző kenyerek etalonjainak a rajzai láthatók.

Az első statútum a patikáriusoknak írja elő a hiteles mértékek — mérleg, illetve a vászon- és posztórőf — használatát. Mivel az előírás tiltja a posztó mérését vászonrőffel, és fordítva, a vászon mérését posztórőffel, a két mérték hossza nyilvánvalóan különbözött. (Az európai gyakorlatban jellemzően a vászonrőf volt hosszabb a posztó- és a selyemrőfnél.) A súlymértékek tekintetében a német font használatát írta elő a rendelkezés, mindazokat, akik ezt nem tartották be 6 dénármárka büntetéssel sújtották. Az űrmértékeknél — a gabona és bor mérésére szolgáló köbölnél és a borkimérésnél használt pintnél — úgy tűnik, a helyi, városi mérték volt használatban, legalábbis a forrás e tekintetben a „város kőmértékét”, etalonját említi. A statútumok a mértékek hitelesítésére is kitérnek: a kereskedőknél lévő mértékeken nemcsak a város, de a mindenkori városbíró pecsétjének is rajta kellett lennie.
De mikor is tartottak vásárt Zágrábban? E téren meg kell különböztetnünk mindennapi árusítást; a hetivásárokat; végül az éves vásárokat, a sokadalmakat. Hetivásárból IV. Béla kettő tartását tette lehetővé: a Hold, illetve Jupiter napján, vagyis a hétfőnként és csütörtökönként történő vásározást, a 15. század harmincas éveiben pedig már tartottak hetivásárt vasárnaponként is. Éves vásárokat Zágrábban 1256 óta a városi plébániatemplom patrónusa, Szent Márk (április 25.), továbbá 1372-től Antiochiai Szent Margit ünnepéhez (július 13.) kötődően rendeztek; mindkét sokadalmat az ünnepeket megelőző és követő héten tartották.

Az 1425. évi rendtartás maradék öt rendelkezése két tematika köré csoportosul.
Három – ahogy ma mondanánk – a városfalak állagvédelmére koncentrál: tiltja a föld kiásását a falak tövéből, ugyanakkor megengedi, hogy a bíró és az esküdtek maguknak foglalják le a városfalakon kívül élők disznóit, ha azok kitúrnák a város falait. Részben szintén a városfalakat védhették azzal a rendelettel, ami a disznók zárt helyen tartását írta elő, hogy „a város utcáin csatangoló sertések ne okozhassanak kárt a polgároknak”.
Valójában e rendelkezés már szorosan kapcsolódik a következő, köztisztaságot érintő szabályozásokhoz. A város pénzbírság fizetésének kilátásba helyezésével igyekezett elejét venni, hogy az elhullott állatok tetemei a város utcáin, a Mezei Kapun kívül, esetlegesen a királyi palotánál kössenek ki – az állati maradványok gyűjtőhelye a szokásoknak megfelelően a Mészárosok Kapuján kívüli völgyben a híd alatt, vagy az Új Kapun kívüli völgyben volt. Szintén pénzbírságot szabott ki a város azokra, akik szemetüket (zmety) az utcára hordták:

„Senki ne merészelje a házban összesöpört piszkot (amit közönségesen zmety-nek mondanak) kidobni a közös utcára, sem a szennyvízzel, vagy más csömörletes tisztátalansággal, különösen hamuval (amit köznyelven parilo-nak és poplathy-nak neveznek) teli tálakat oda kiborogatni.”

Kovács Viktória

Jelen tanulmány az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2981-szoszolo-kofak.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom:

Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig. Budapest 1978.
Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig. Budapest 1991.
Buda város jogkönyve I–II. Közreadja: Blazovich László és Schmidt József. Szeged 2001.
Klaić, Nada: Povijest Zagreba. I. Zagreb u srednjem vijeku. Zagreb 1982.
Kubinyi András: A belkereskedelem a késő középkori Magyarországon. In: Gazdaság és gazdálkodás a középkori Magyarországon. Gazdaságtörténet, anyagi kultúra, régészet. Szerk. Kubinyi András–Laszlovszky József–Szabó Péter. 229–252. Budapest 2008.
Tringli István: Vásártér és vásári jog a középkori Magyarországon. Századok 144. (2010)
1291–1344.
Tringli István: Vásári szokások a középkori Magyarországon: Hetivásár, sokadalom, vásári szabadság. História 32. (2010) 39., 42–44.
Weisz Boglárka: Vásárok és lerakatok a középkori Magyar Királyságban. Budapest 2012.