A "Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában kutatócsoportunk tagja, Péterfi Bence „Terülj-terülj, asztalkám”, avagy egy emlékezetes nápolyi látogatás című írását közöljük.

„Terülj-terülj, asztalkám”, avagy egy emlékezetes nápolyi látogatás

„Ó, bizony az olyan nagy dicsőség volt nekünk, hogy nincs a világon senki ember fia, aki ennél dicsőbbet tudna mondani vagy annyi embert látott volna, amennyit mi. Minderről csak egy keveset akarok szólni és a legcsekélyebbel kezdeni. A városokban és várakban, ahova bevonultunk és ahol megszálltunk, a főtéren járva mindkét oldalon hosszú, gazdagon megrakott asztalok, fehér- és vörösborral gazdagon ellátott ivókút fogadott, az asztaloknál étekfogók álltak. Mindenki, aki a császár kíséretéhez tartozott, a sültekből és a főtt ételekből szabadon vehetett. A házak összes kapuját szélesre tárták, mind széna, mind szalma rendelkezésre állt, amiből, aki akart, kapott. A nőknek a bordélyházban megparancsolták, hogy semmi pénzt nem fogadhatnak el, mindent, miután azt egy pálcára felrótták, az udvar fizetett. Volt ott egy mór és még egyéb szép nő, amilyen csak az embernek kedvére való. A kovácsoknak szintén megparancsolták, hogy aki kovácsolt árut akar, attól nem szabad pénzt kérniük. A kovácsok nappal három-négy órán át, fél mérföld hosszan álltak az utcán szögekkel és más vasárukkal, és akinek ilyesmire szüksége volt, attól nem vehettek el pénzt.” – írja a hazájából elszármazott horvát nemes, Andreas Krabat von Lapitz (†1506) 1705-ben megjelentetett, de a magyar és horvát középkorkutatásban a mai napig érdemi visszhang nélkül maradt önéletírásában.

Krabat életének javát főként stájer és osztrák földön töltötte, családot is az Osztrák Főhercegségben alapított. Mindvégig megmaradt uralkodók, illetve nagyhatalmú nemes urak familiárisának, és Cillei Ulrik, valamint a Frangepánok zsoldjában magyar és horvát földön is szolgált. A 15. század utolsó negyedében birtokokat nyert III. Frigyes német-római császártól (1440–1493), kinek 1452. évi itáliai útja során gyűjtött személyes tapasztalatokat idézik fel a fentebb olvasható mondatok is. A király utazásának legfőbb célja az volt, hogy V. Miklós pápától (1447–1455) végre-valahára Rómában császári koronát szerezzen. Miután ez 1452. március 16-án megtörtént, az újdonsült császár és kíséretének egy része – a gyermek V. László magyar–cseh királyt (1440–1457) Rómában hátrahagyva – délre, Nápoly felé vonult, hogy I. Alfonz nápolyi királyt (1442–1458) meglátogassa. Nemcsak Nápolyban, hanem az imént idézett leírás alapján már az odafelé vezető úton mindenki megtalálhatta, mi szem-szájnak ingere. Abban azonban bizonyosan téved Krabat, hogy a tartózkodás költségeit az udvar nagylelkűen átvállalta volna.

Nyugodt szívvel kizárhatjuk nemcsak a császár, hanem a nápolyi király ebbéli szerepét, még akkor is, ha utóbbi uralkodó, házigazdaként nyilvánvalóan tisztességgel helyt állt. A nápolyi király legfeljebb csak a kifejezetten a királyi rezidencián rendezett ceremóniák költségeit állhatta, ha nem éppen hitelből finanszírozta azt is. Az azon kívüli vendéglátás feladatai bizonyosan a tényleges befogadó települést vagy birtokost terhelték. Az alattvalók által megelőlegezett költségeket szerencsés esetben utólag térítette meg az uralkodó: jellemzően nem közvetlenül, készpénzben visszafizetve, mivel gyakran maga is pénz híján volt, hanem különféle korábbi kiváltságok, birtokok megerősítésével vagy újak eladományozásával, esetleg időszaki bevételi források, mint például vámok lekötésével, nem ritkán pedig – a korábbi adósságokat maga előtt görgetve – újabb hitelek révén. 

De nemcsak a pénzügyi kockázatok miatt szemlélhette aggódva a vendéglátó az efféle eseteket, amolyan „sáskajárásként” élve meg a helyzetet, hanem amiatt is, mivel szinte mindegyik kíséretben akadtak, akik virtuskodásra adták a fejüket, az így elszenvedett károk, miként megtérítésük is beláthatatlanok voltak. Részben ezért a vendégül látott férfinép energiáját érdemes volt szabályozott mederben tartani. Ebben pedig a város minél szélesebb kínálati palettája – a már bevált, működő városi intézmények és helybeli iparosok, valamint ezeknek az eseményhez alkalmazkodó kiszélesítése – igen fontos szerepet játszott. Ilyen volt a település által működtetett bordélyház is.

A rengeteget utazó Zsigmond király (1387/1410–1437) idejéből több példát lehet felhozni: 1414-ben a júliusi berni tartózkodásakor nemcsak az evés-ivás, a kovácsok és nyergesek, hanem a „szép asszonyok” jelentette költségeket is a városi tanács állta. A bordélyba három napig szabadon lehetett bejárni, amiért a városnak Zsigmond király utólag köszönetet is mondott. Akadt azonban arra is példa, mikor az uralkodói kíséret tagjainak sem járt ingyenes szolgáltatás a vendéglátótól: 1414 és 1418 között Konstanzban a zsinat miatt összesereglett Európa apraja-nagyja, állítólag a helybélieken túl még hétszáz örömlányt rendeltek a városba az odalátogatók szórakoztatására, de a kézművesek is komoly forgalmat bonyolíthattak, hiszen 45 ötvösről, 70 cipészről, 306 szabóról, 48 szűcsről, 92 főkötősről, 325 pékről adnak hírt a zsinati beszámolók. Az esemény jelentős pénzforgalmat jelentett a város számára, jól tükrözi ezt, hogy 49 aranyforintot és 25 egyéb pénznemet váltó személy működéséről tudunk az 1415. évben.

Magyarországi példát is tudunk mondani, olyan városról, ahol Zsigmond és kísérete többször megfordult, szemmel láthatóan azonban nem látták őket vendégül – a korabeli szóhasználattal élve – nőházban (Frauenhaus). A Pozsonyban működő bordély igazolhatóan 1434-től rendszeres jövedelmet biztosított a városnak, épülete is a polgárok tulajdonában volt, még sincs nyoma annak, hogy a településre érkező kisebb-nagyobb küldöttségek, követségek tagjai e helyi szolgáltatást a közösség költségein vették volna igénybe. Mindez aligha magyarázható a külvárosban, az agyagbánya szomszédságában álló intézmény kevéssé vonzó környezetével. Alighanem emögött részben a források szemérmessége húzódhat, ahogy a német király és kíséretének alig egy-két évvel korábbi, Siena városában eltöltött, igen gazdagon adatolt kilenc hónapjának e vetületéről is igen keveset tudunk.

Végezetül feltehetjük a kérdést, vajon Andreas Krabat a császári kíséret azon tagjai közé tartozott-e, aki 1452-ben néhány napra maga is részévé vált a nápolyi éjszakai életnek. Az üggyel kapcsolatban sajnos megbízható válasszal – kontrollforrás híján – nem tudunk szolgálni. Az élete végén járó Krabat legfőbb célja önéletírásával az volt, hogy előkelő származását, illetve tetteit és nevezetesebb „kalandjait” megörökítse, azokról utódai számára egyfajta fogódzót adjon. Lehet, hogy az életét büszkeséggel és nagy kedvvel mesélő szerzőnk a nyilvános ház bennfentes információiról, így a nápolyi örömlányok szépségéről – az egzotikus „mórt” is beleértve – és a pálcáról, amelyre az igénybe vett szolgáltatások számát rótták, csak társai elbeszéléséből értesült?

Péterfi Bence

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4084-terulj-terulj-asztalkam.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Források

Collectanea genealogico-historica, ex archivo inclytorum Austriae inferioris statuum ut et aliis privatis scriniis documentisque originalibus excerpta. [Ed. Johann Wilhelm von Wurmbrand] Viennae, 1705.

Die Berner-Chronik des Conrad Justinger. Hrsg. G[ottlieb Ludwig] Studer. Bern, 1871.

Szakirodalom

Jörg K. Hoensch: Kaiser Sigismund. Herrscher an der Schwelle zur Neuzeit. 1368–1437. München, 1996.

Ortvay Tivadar: Pozsony város története. II/3. A város középkori háztartása (1300–1526). Pozsony, 1900.

Same Bodies, Different Women. ‘Other’ Women in the Middle Ages and the Early Modern Period. Ed. Christopher Mielke – Andrea-Bianka Znorovszky. Budapest, 2019.

Harald Tersch: Österreichische Selbstzeugnisse des Spätmittelalters und der Frühen Neuzeit (1400–1650). Eine Darstellung in Einzelbeiträgen. Wien–Köln–Weimar, 1998.