A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának október számában kutatócsoportunk tagja, Körmendi Tamás Variációk csillagra és harántosztásra: Szentgyörgyi Tamás hivatali és magánpecsétjei című írását közöljük.

 Variációk csillagra és harántosztásra: Szentgyörgyi Tamás királyi tárnokmester pecsétjei a 14. század végén

Szentgyörgyi Tamás pályafutása a késő Anjou-korban és az azt követő válságos években előbb üstökösszerűen felívelt, majd egy csapásra a semmibe hullott. Karrierképe tanulságosan példázza, hogy földrengésszerű politikai változások idején még az udvarhű arisztokrácia sem volt biztonságban. Hősünk a nagymúltú Hontpázmány nemzetség legvagyonosabb és legbefolyásosabb ágának sarjaként, Szentgyörgyi Péter beregi ispán fiaként született, és első ízben 1363-ban bukkanunk a nevére a forrásanyagban. Okleveleinkben hol Tamásként, hol Temlinként vagy Temlinusként szerepel. 1378-ben országos zsidóbíró, 1378–1382 között királyi tárnokmester, 1382-ben nyitrai ispán, 1384/1385-ben dalmát-horvát bán, majd 1385-ben rövid ideig országbíró volt. 1403-ban szerepel utoljára a forrásokban, 1405-ben pedig már néhaiként említették a hagyatékán marakodó rokonok.

Szentgyörgyi Tamás hivatali pecsétjeinek sorát paradox módon rögtön egy olyan darabbal kell kezdenünk, amely bizonyosan nem köthető hősünkhöz — jóllehet több olyan dokumentumon is felbukkan, amelyet királyi tárnokmesteri minőségében Szentgyörgyi nevében állítottak ki. 1379. május 20. és 1382. március 26. között összesen öt iraton láthatóak, szemmel láthatóan egyazon pecsétnyomótól kelt, minden esetben zöld viaszú, erősen sérült lenyomatok, amelyeken háromkaréjos tükörben kivehetetlen ábrájú címerpajzs szerepel, és amelyeknek a körirata — sajnos — szintén minden esetben olvashatatlan. A sorrendben legkésőbbi dokumentum Messer (Mysser) István lévai várnagy és Bars városának jogvitájában keletkezett, és szövege ekképpen azonosítja a pecsétnyomót: „jelen levelet pedig Miklós albírónk és ítélőmesterünk, valamint nála lévő pecsétjeink távolléte miatt ugyanőneki a pecsétjével erősítettük meg”. A kivehetetlen ábrájú és köriratú, öt példányban is ránk maradt lenyomat tehát nem más, mint Miklós tárnokmesteri albíró és protonotárius pecsétje, amelyet a tárnokmester írószerve csak a tárnokmesteri pecsétek távolléte miatt használt — és amelyet ezek szerint az albíró nem vitt magával, hanem hátrahagyott a hivatalában. Apró járulékos haszon: a pecsétek segítségével azt is igazolni tudjuk, hogy Miklós albíró nem csupán 1382. március 26-án, de legkésőbb 1379. május 20. óta folyamatosan Szentgyörgyi beosztottja volt a tárnokmester hivatalában.

Nem tudhatjuk bizonyosan, hogyan nézhettek ki azok a tárnokmesteri pecsétek, amelyek 1379–1382 között a fentiek szerint Szentgyörgyi Tamás mindenkori albírójánál voltak: hősünk tárnokmesteri hivatalviselésének időszakából ugyanis egyetlen hivatali pecsétje sem maradt ránk. Hasonlóképpen nem ismert Szentgyörgyi dalmát–horvát báni pecsétje. Rövid ideig tartó országbírói működésének idejéből azonban rögtön három különböző nyomótól származó lenyomat is rendelkezésre áll. 1385. február 10. és május 6. között adatolható országbírói nagyobb pecsétjének mezejében négykaréjos tükörben balharántosztott doborpajzs, az osztóvonalon hatágú csillag látható, pajzstartóként a pajzs mögött álló emberalak, a pajzs mellett kétoldalt pedig azonosíthatatlan ornamensek. Kétsoros körirata: „Szentgyörgyi Tamás ispán, a királyi felség országbírója pecsétje” (sigillum comitis Thome de Sancto Georgio iudex [!] curie regie maiestatis). A körirat első sorában a szavak között pontok és indadíszes ornamensek, második sorában négykaréjú díszek szerepelnek elválasztójelként. A pecsét megnevezése a lenyomatával megerősített oklevelek szövegében: „közhitelű pecsétünk” (autentici sigilli nostri). Az 54 mm átmérőjű pecsét nyomó a késő Anjou-kori bárói nagypecsétekhez képest kimondottan szerény méretű.

Szentgyörgyi Tamás országbírói kisebb pecsétje összesen hét példányban maradt fenn, ám ezek közül hat ugyanazon a napon kelt: 1385. május 8-án — a hetedik pedig bő három héttel később, ugyanazon év május 31-én. A mindössze 25 mm átmérőjű lenyomatok négykaréjos tükörben ívelt oldalú háromszögpajzsot hordoznak, benne kivehetetlen ábrával. A gótikus minuszkulás körirat: „Tamás ispán országbíró pecsétje” (sigillum comitis Thome iudicis curie regis). Országbírói minőségében kibocsátott iratait minden ismert esetben természetes színű viaszpecséttel erősítette meg az írószerve (ez tökéletes összhangban áll a korabeli nádori oklevelezési praxissal és a király nevében kelt oklevelek kiállítási módjával is).
Szentgyörgyi országbírói működéséhez azonban érdekes módon egy harmadik pecsét is kapcsolódik: ez az 1385 októberének elején kelt lenyomat tipikus gyűrűs pecsétnek tűnik: körirata nincsen, gyöngysorral keretelt mezejében háromkaréjos tükör, a töréspontokban liliomokkal — a belső, damaszkolt mezőben ívelt oldalú, harántosztott háromszögpajzzsal, benne hatágú csillaggal.

Szentgyörgyi Tamás második magánpecsétje pályafutása végéről maradt ránk. Mint arra emlékezhetünk, hősünk 1385-ben távozott az országos kormányzatból, és soha többé nem került vissza a bárók sorába. Életének utolsó szűk két évtizedéből egyetlen magánpecsétje maradt ránk: benne ívelt oldalú, harántosztott háromszögpajzs látható, amelynek alsó mezeje keresztcsíkozással satírozott; az osztóvonalon hatágú csillaggal. Körirata megint csak: „Szentgyörgyi Tamás ispán pecsétje [- - -]” (sigillum Thome comitis de Sancto Georgio [- - -]). Magániratait egy-egy alkalommal pecsételte meg barna, illetve zöld színű viasszal, e csekély számú pecsét azonban következtetések levonására nem alkalmas.

Körmendi Tamás

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4216-variaciok-csillagra-es-harantosztasra (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Irodalom
Bándi Zsuzsanna: A Magyar Országos Levéltár Anjou-kori pecsétkiállítása, 1982. szept. 22-től. Levéltári Közlemények 53. (1982) 165–199.
Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Bp. 1976.
Csoma József: Vajday György czímerlevele és a Hunt-Pázmán nemzetség czímere. Turul 8. (1890) 112–120.
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. Bp., 1996.
Ila Bálint: A Szentgyörgyi és Bazini grófok birtokainak kialakulása. Turul 41. (1927) 37–71.
Körmendi Tamás: A Hontpázmány nemzetség címerváltozatai a középkorban. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 3–77.
Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya. Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig, az 1384–1387. évi belviszályok okmánytárával. I–II. Szeged 2003.
Weisz Boglárka: A tárnokmester jogköre az Anjou-korban. In: Pénz, piac, posztó. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Weisz Boglárka. (Magyar történelmi emlékek. Értekezések) Bp. 2016. 181–200.