2013. február 19-én Budapesten, a Magyar Numizmatikai Társulatban Koronázási kardvágás érmeken címmel a nevezetes koronázási kardvágás érmeken történt ábrázolásairól tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet „Lendület” Szent Korona Kutatócsoportjának tagja, Soltész Ferenc numizmatikus.

A magyar királykoronázások világi részének egyik különleges eseménye, amikor a koronázó dombra lóháton felvágtató új uralkodó a négy égtáj felé tett kardvágásokkal kinyilvánítja, hogy országát minden ellenségtől megvédi. Ennek egyik első leírását Jagelló I. Ulászló király (1440–1444) 1440. évi koronázása kapcsán Callimachus itáliai történetírótól ismerjük. Eszerint a király a Székesfehérvár városán kívüli Szent Márton-templomhoz lovagolt, ott fölment a toronyba, és kihajolva négy vágást tett kardjával a világ négy égtája felé. Az esemény első (részleteit már pontosabban rögzítő) írásba foglalására 1561 tavaszán került sor, amikor a magyar tanácsosok az első pozsonyi királykoronázásra készülve kidolgozták a kora újkori koronázások ceremóniájának „forgatókönyv-tervezetét”. Helyszíne Miksa főherceg 1563. szeptember eleji koronázásán végül a pozsonyi Vödric kapu és a Duna-part közötti területre esett, amelyet ekkor első ízben színes metszetről is ismerünk. A kardvágások irányáról ugyanakkor különböző formában szóltak az 1561–1563. évi tervezetek (egyrészt kelet–dél–nyugat–északi irányról, ahogy a nap jár az égen, másrészt kelet–nyugat–dél–északi, azaz keresztirányról), amelyek közül utóbb (III. Ferdinánd 1625. évi szertartására már bizonyosan) az utóbbi vált a kardvágások bevett rendjévé.

Koronázási érmeken a nevezetes kardvágás ábrázolása először 1712-ben, III. Károly király (1712–1740) pozsonyi ceremóniája alkalmából jelent meg. Az érmen az új uralkodót „harcos” királyként láthatjuk, aki sikeresen űzi ki a törököt Magyarország még fel nem szabadított területéről (mindenekelőtt a Temesközből). Az ábrázolás nem ötletszerűen született meg, hanem elsősorban a bécsi Habsburg-udvarban az uralkodót ábrázoló érmek eszmeiségét meghatározó szakember, Carl Gustav Heraeus (Medaillen- und Antiquitäten-Inspektor) elképzelésének megfelelően. Az érmen olvasható latin nyelvű idézet Ovidius Metamorphoseséből származik, amely Achillest és Károly királyt állítja párhuzamba. A koronázási érem jelenleg még ismeretlen nürnbergi művész munkája.

A következő magyar uralkodó, Mária Terézia királynő (1741–1780) két háborúba is belekényszerült öröksége megvédése, illetve annak visszaszerzése okán. Emiatt koronázási emlékérmeinek zöme őt is „harcos” királynőnek mutatja. Az 1741. júniusi pozsonyi koronázást követően különböző időpontokban (amihez az érmek előoldali uralkodói titulusai és a készítő művészek életrajzi adatai adnak támpontokat) négy kardvágásos érmet készített Andreas Vestner (1743, 1745), Mattheus Donner (1745) és Anton Wideman (1760-as évek eleje). Mária Terézia kardvágásos koronázási emlékérmeinek népszerűségét jelzi számos közelmúltbéli utánveretük és másolatuk.

Ferenc József 1867. júniusi budai koronázása alkalmából hét kardvágásos érem ismert, amelyek kivitelezésük és anyaguk alapján vélhetően emléktárgyaknak készülhettek. A jelzetlen, füles érmek nemzetiszín szalagon, ruhán vagy óraláncon voltak hordhatók. „Elődeikkel” ellentétben felirataik már magyar nyelvűek, ám a szófűzéseken vagy az ékezetek helytelen használatán jól érződik, hogy idegen származású készítőik nem uralták kellőképpen a magyar nyelvet.

Az utolsó, 1916. december végi magyar uralkodókoronázás érmei érthetően jórészt csak 1917-ben készültek el, így az eddig ismert két kardvágásos érme is. A kormány által Beck Ö. Fülöptől megrendelt harmadikat, amelyik ráadásul úgymond a „hivatalos emlékérme” lett volna, viszont már nem verték ki, gipszbe merevedett terve azonban (ugyan hibás, 1906-os évszámmal) a Magyar Nemzeti Galériában szerencsére napjainkig fennmaradt.

Az előadás teljes anyaga megtekinthető a Magyar Numizmatikai Társulat honlapján, ide kattintva. A rendezvény meghívóját itt olvashatja.