2015. október 20-án került sor intézetünk tudományos munkatársa, Tóth Gergely előadására Bizánci korona, görög hittérítés, »protestáns« Szent István. Az államalapítás alternatív elbeszélése az evangélikus és református történeti irodalomban a 17–18. században címmel.
Oborni Teréz, intézetünk témacsoport-vezetője és tudományos titkára nyitotta meg az eseményt az előadó bemutatásával. Tóth Gergely 2001-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem és latin szakán, és az Országos Széchényi Könyvtárban kezdett dolgozni. 2008-ban védte meg PhD-disszertációját, és ettől az évtől lett a Történettudományi Intézet kora újkori témacsoportjának munkatársa. Kutatási területe elsősorban Bél Mátyás munkássága, életművének feltárása és kritikai kiadása, ebben a témában OTKA-kutatócsoportot is vezet. Másik fő témája a kora újkori magyarországi történetírás. Munkásságát több díjjal is elismerték, köztük Akadémiai Ifjúsági Díjjal (2012).
Pálffy Géza, a "Lendület" Szent Korona Lendület Kutatócsoport vezetője mondott bevezetőt az előadáshoz, amelyben kiemelte, hogy Tóth Gergely a Szent Korona Kutatócsoport munkájában is részt vesz, Révay Péter De Monarchia (1659) című művének tanulmányozásával, fordításával, kritikai kiadásának előkészítésével. Tóth Gergely mostani előadása a koronatörténeti kutatásokhoz is kapcsolódik saját, a 17–18. századi történetírásra vonatkozó kutatásainak eredményeivel.
Tóth Gergely előadását idézetekkel kezdte, amelyek a 17. századi (katolikus) szemléletet mutatták a magyar államalapítás tekintetében. (Például Szentiványi Márton 1691-es művéből vett idézet: „E szent koronát mindeddig sohasem szennyezte be eretnek fő, de nem is fogja beszennyezni soha.”) Tóth szerint ez a szemlélet visszavezethető Szent István és Szűz Mária, mint Patrona Hungariae kultuszának, illetve a Szent Korona tiszteletének 17. századi megújulására a katolikus egyházban, ami nemcsak a katolikus nemzeti öntudat megerősítését szolgálta, hanem az állam katolikus jellegének hangsúlyozását is, így ezt az érvrendszert felhasználták a felekezeti vitákban is. A felhasználás alapja Szent István személyének, az államalapításnak és a Szent Koronának a kisajátítása volt. Az államalapító királyból, a történelmi figurából csak a katolikus szent alakját emelték ki, akivel más felekezetű azonosulni nem tudott. Az államalapítást leszűkítették a koronaküldés aktusára és a püspökségek alapítására. A korona szerepét is átértelmezték: a rendi jogok letéteményese helyett István apostoli címe „kellékének”, illetve a Patrona Hungariae-kultuszban az ország jelképének tekintették, amely koronaértelmezéshez már valóban nem lehetett köze a protestánsoknak. A felhasználás főbb jellemzőinek tekinthető még, hogy a Szent István-i, eszményi Magyarország bukásának okát az eretnekség terjedésében látták, továbbá, hogy Szent István apostoli jogkörét (amely a koholt Szilveszter-bullán alapult) a protestáns egyházak felszámolására való jogként is értelmezték. A protestáns felekezeteket gyakorlatilag „kiírták” a magyar történelemből: nem voltak jelen az alapításnál, ezért csupán megrontják „az első és igazhitű vallást”.
A protestáns értelmiség, s azon belül a történetírók természetesen fenyegetést láttak ebben a katolikus múltértelmezésben. „Ellenstratégiákat” alkottak, amelyek részben kritikából, részben az államalapítás átértelmezéséből (azaz ellen-narratívák létrehozásából) álltak. Mindezek persze szintén tartalmaztak torzításokat.
A különböző felekezetek különböző módon reagáltak a „kihívásra”. Az evangélikus válasz a korona eredetének megkérdőjelezése lett. A korona kanonizált eredete szerepelt a Hartvik-legendában, majd Bonfininél, Ranzanusnál és másoknál is. (Ennek lényege az volt, hogy a pápa készíttette, s eredetileg a lengyel fejedelemnek szánta, de egy látomás nyomán Istvánnak küldte, és apostoli jogcímmel ruházta fel a magyar királyt.) Révay Péter kései munkájában (Monarchia) ezt a hivatalos eredetmondát ingatta meg. Már magában az Istvánról szóló részben eltért a katolikus narratívától: teljesen elmaradt a koronaátadási epizód, az apostoli cím adása, az ország-felajánlás Máriának, és hiányzott minden egyéb szakrális elem. Még fontosabbak azok a megállapításai, amelyeket a korona megvizsgálása után tett: a koronán bizánci császárok zománcképei láthatók, ebből az egyik Konsztantinosz császáré, tehát a korona ez alapján bizonyosan görög eredetű, már csak formája, a görög feliratok és a bizánci császárok képei miatt is, s ezért azt nem készíttethette a római pápa. Révay elmélete szerint a koronát Nagy Konstantin császár csináltatta (rátette saját zománcképét, s más császárokét), majd I. Szilveszter pápának adományozta; a korona így a pápai kincstárba került, majd ezt adta II. Szilveszter Istvánnak. Révay művének jelentősége, hogy az egyik első tudományos igényű műtárgyleírás a koronáról, amihez történeti forrást használt az eredet meghatározásához. A görög eredeztetéssel a korona katolikus jellegét gyengítette, s elfogadhatóbbá tette a protestáns közvélemény számára, mivel Nagy Konstantin korába, az egyház „romlatlan” állapotába vitte vissza annak eredetét. Nem cáfolta ugyan a Hartvik-legendát, de a pápa általi készíttetést elvetette, ezzel megadta a további cáfolathoz a kiindulópontot (a görög eredet felvetésével).
Révay elméletét sokan átvették, köztük például pl. Czvittinger Dávid, aki írói lexikona, a Specimen (1711) elején Szent István-életrajzot közölt, benne a Hartvik-féle legendát a korona eredetéről. Azonban a Hartvik-legendáról csak mint véleményről beszélt, és Révay Péterre hivatkozott mint megbízható történészre, majd közreadta annak elméletét. Azaz Cvittinger jelezte: a Hartvik-féle eredet nem tartható, azt Révay felfedezése cáfolja. Ezzel Hartvik tekintélyét erősen megkérdőjelezte.
Bél Mátyás a nagy országleíró munkájában (Notitia) Pozsony leírásánál külön értekezést közölt a magyar koronázási jelvényekről, amelyben Révay megállapításaival kezdte a korona bemutatását, és némi kritikával, de elfogadta, hogy Nagy Konstantin korában keletkezett a korona. Ugyanakkor közölte a Szilveszter-bullát is, mint a korona eredetének másik lehetséges módját, bár nem minden hátsó szándék nélkül. Itt Tóth Gergely kitért röviden magára a Szilveszter-bullára, hiszen az kulcsszerepet játszott a katolikus államalapítás-elméletben. A bulla először Inchoffer egyháztörténetében jelent meg, 1644-ben, mint egy „elveszett” bulla (?) „pótlása”: kiagyalója sugalmazása szerint ez az a pápai bulla, amelyet Asztrik hozott magával Rómából a koronával együtt a Hartvik-legenda szerint. Az okirat tartalmazza a Hartvik-féle korona-epizódot, az Istvánnak adott apostoli jogkört, s azt, hogy István felajánlotta a Szentszéknek Magyarországot. Ma már tudjuk, hogy Levakovics Rafael horvát származású szendrői címzetes püspök koholta a Hartvik-legenda és VII. Gergely brévéi alapján azzal a céllal, hogy megtámogassa a magyar királyok főkegyúri jogát, illetve erősítse a Szentszék magyarországi befolyását. Ha óvatosan is, de Bél megkérdőjelezte a bulla eredetiségét, részben Johannes Lucius horvát történetíró idézésével (aki kijelentette, hogy nem találta meg a traui levéltárban a bulla eredetijét, ahol azt állítólag őrzik), részben azzal, hogy a korona görög eredete mellett állt ki, ami ellentétes a pápa általi készíttetés teóriájával (noha ez szerepel a bullában is). Bél tehát Révay elméletét alapul véve kétségessé tette a bulla hitelességét, és a korona görög eredetét hangsúlyozta, sőt más koronázási jelvények, így az országalma, a palást és a saruk esetében is görög hatást sejtett.
A reformátusok kezdetben teljesen elutasították István személyét (mivel ő hozta be „a pápa tudományát”) és az ország-felajánlást. A fordulatot Kocsi Csergő János 1704. évi Malleus munkája jelentette, amely válasz volt jezsuita Szentiványi Márton érvelésére, miszerint hol voltak a protestánsok Luther előtt, miért nincsenek benne Szent István törvényeiben, ha egyszer régi egyház az övék? Kocsi egyrészt a valdensekkel hozakodott elő, mint hitbéli elődökkel, másrészt három fontos új érvet hozott fel az eddigiekhez képest. Egyrészt kísérletet tett Szent István hitének „tisztázására”. Az Intelmek egyik helyét idézte, ahol a keresztény hit rövid összefoglalása olvasható: ebben szerinte a tiszta evangéliumi hit nyilvánul meg, amit a protestánsok is vallanak. A Szűz Máriának való ország-felajánlást azzal bírálta, hogy István törvényeiben nincs benne: Hartvikot nem tartotta hiteles forrásnak. Végül kiemelte Szent László törvényeiből lévő azon elemeket, amelyek a görög rítusú egyház hatására utalnak, majd azt állította, hogy Szent István és a magyarok hite „tisztább” volt, mint az akkori nyugati egyházé, és ez a tisztaság a görög papoknak volt köszönhető.
Debreceni Ember Pál 1728-ban megjelent posztumusz művében Kocsi nyomdokain haladt. Újabb elemként jelent meg nála Nagy Károly „rehabilitálásának” kísérlete. Nagy Károly ugyanis a katolicizmus és a Szűz Mária-kultusz megalapítójaként szerepelt korábban Pázmánynál és Inchofernél, ám Debreceni Ember értelmezésben Nagy Károly, aki “először” térítette meg a magyarok egy részét, ugyancsak tisztább hitet gyakorolt, mint az mostani katolikusok. (Elvetette a képek imádatát, továbbá elégségesnek tartotta a Szentírást és Krisztust az üdvösséghez.) Ezt a református egyháztörténész a Matthias Flacius Illyricus által kiadott ún. Libri Carolini című iratra alapozta, amelyet valóban Nagy Károly klerikusai készítettek.
A református és evangélikus történetírásnak a téma kutatásában elért addigi eredményeit Schwarz Gottfried összegezte Initia religionis Christianae… című, 1740-ben megjelent művében. Fő célja az egész katolikus államalapítás-narratíva és Szent István-kultusz kritikája volt, illetve az eddigi elemekből egy alternatív, protestáns államalapítás-történet kialakítása. Az átvételek (Schödel Mártontól a Szentszéknek való istváni felajánlás kritikája, Révay Pétertől a korona bizánci eredetének elmélete, Bél Mátyástól a Szilveszter-bullával szemben emelt kifogások, Kocsi Csergő Jánostól, Debreceni Ember Páltól az István „tisztább” hitére vonatkozó állítások, illetve a görög térítés teóriája, s annak bizonyítékai) mellett új elemeket is közölt. Egyrészt a 10. század közepén Bizáncban megkeresztelkedő két magyar vezérre építette a görög térítés elméletét, s ezzel új alapokra helyezte azt. Az eseményről beszámoló bizánci szerzők ugyanis Gyula megkeresztelkedésével kapcsolatban leírják, hogy Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka Hierótheoszt felszentelte Magyarország püspökének, s Gyulával együtt Magyarországra küldte, aki sokakat meg is térített. Schwarz helyesen azonosította ezt a Gyulát Sarolt apjával, továbbá kijelentette, hogy Géza megtérésében valójában a keresztény Sarolt szerepe volt a döntő, tehát Géza idején a görög kereszténység érvényesült. Schwarz a korona eredetét is a két magyar vezér bizánci útjához kötötte: eszerint valamelyik Bizáncban megkeresztelkedett magyar törzsfőnek (tehát Bulcsúnak vagy Gyulának) adhatta ajándékba a bizánci császár a koronát. Ezzel teljesen „kiiktatta” Rómát a korona eredetéből. Másik nagy hatású eleme a munkájának a Szilveszter-bulla nyílt és alapos kritikája. Schwarz meggyőzően érvelt a Szilveszter-bulla hitelessége ellen: eszerint 600 éven át senki nem idézte, és nem tudott róla, valamint nem találni az eredetijét. Schwarz helyesen mutatott rá, hogy a Hartvik-legendából, illetve VII. Gergely leveleiből kompilálták össze a bullát, de több mint 100 év kellett, hogy ezt Karácsonyi János véglegesen bizonyítani tudja.
Tóth Gergely előadása végén összegezte a protestáns történetírók munkásságának jelentőségét. Egyrészt egyértelműen túlzó álláspontot foglaltak el a görög hatás hangsúlyozásával a térítés és az államalapítás tekintetében. Az is tagadhatatlan, hogy főként felekezeti szempontok vezérelték őket: céljuk egyértelműen az államalapítás katolikus „monopóliumának” megtörése volt. Ugyanakkor számos pozitívum kapcsolódik tevékenységükhöz. Az egyik legfontosabb az, hogy a bemutatott szerzők tudományos eszközökkel, forráskritikai érvekkel dolgoztak. Részben az ő nevükhöz fűződik az államalapítással kapcsolatos görög források feltárása és alapos vizsgálata, valamint a görög rítusú egyház hatásának kimutatása a korai jogrendben, egyházban. Szintén ők kezdték a Szent Korona eredetének és történetének kutatását, helyes problémafelvetéseikkel az 1790-es években felfutó koronakutatás egyértelmű előzményének tekinthetőek. A Szilveszter-bulla jogos kritikája szintén tőlük ered, valamint az államalapításról, annak forrásairól szóló vita generálása. Az ismertetett elméletek még jó ideig kísértettek református és evangélikus művekben és tankönyvekben is (így a görög térítés, a korona eredetének elmélete), de nem gyökeresedtek meg. A jelenségnek inkább a vitára ösztönző, kutatásokat előmozdító hatása a fontos. 1790 után a korona aprólékos vizsgálata miatt új vitapontok és új szempontú kutatások kezdődtek, amelyekben már nem felekezeti szempontok domináltak.
Farkas Ildikó
