2013. március 7-én az „Europa”-Club és a Bécsi Magyar Történeti Intézet meghívására a Balassi Bálint Intézet bécsi Collegium Hungaricumában tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet „Lendület” Szent Korona Kutatócsoportjának vezetője, Pálffy Géza. A nagyszámú hallgatóságnak a történész kifejtette: a kora újkori magyar uralkodó-koronázások szisztematikus vizsgálata a magyar tudományosság egyik régi nagy adóssága. Noha a magyar királyok koronázási szertartása és ceremóniáinak sokféle helyszíne (a 16–20. században Székesfehérvár, Pozsony, Sopron, Buda és Budapest) még európai szempontból is számos különlegességgel bír, a téma egyetlen újabb átfogó feldolgozása egy szlovák szerző (Štefan Holčík) tollából származik.

Az előadó vezette, fél évvel ezelőtt alakult „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport – Szent Korona kora újkori históriájának kutatásával egyidejűleg – ezt a hiányt szeretné az 1526 (Szapolyai János székesfehérvári szertartása) és 1916 (az utolsó királykoronázás, IV. Károly budapesti ceremóniája) közötti időszakra koncentrálva pótolni. Mindehhez a bécsi levéltárak – amelyekben a történész előadását megelőzően több napos feltáró munkát végzett – kiemelkedő jelentőséggel bírnak. Felbecsülhetetlen, ám alig ismert kincsesbányát jelentenek, amit az előadó a hallgatóságnak számos példával, sőt a megelőző napokban talált újdonsággal érzékeltetett: például a pozsonyi koronázódóm Mária Terézia szertartását bemutató alaprajzával (1741), az első budai koronázás (1792) számos helyszínének tervrajzával vagy éppen az 1681. évi soproni koronázásról készült egyik latin nyelvű beszámoló megrendelésének dokumentumával. A kora újkori Magyar Királyság második fővárosának tartható Bécsben tehát a magyar állam első fővárosában, Pozsonyban rendezett koronázási ceremóniákról páratlanul értékes forrásanyag található. Ezt Magyarország és Közép-Európa más archívumaiban és múzeumaiban végzendő kutatásokkal szükséges a jövőben tovább gazdagítani – fejtette ki Pálffy Géza.

A kutatócsoport vezetője bő egyórás referátumában az eddigi kutatások alapján különleges mintapéldákkal mutatta be azt is, hogy az egyházi és világi résszel bíró magyar koronázási ceremónia mennyire sokrétű szereppel és lehetőséggel bírt a magyar rendek, a hazai politikai elit különböző csoportjai (elsősorban az egyházi és a világi főméltóságok), a Habsburg-dinasztia és a magyar arisztokrácia egyes családjai számára a politikai, hatalmi és művészeti reprezentáció területén. Az előadás emellett külön figyelmet szentelt azoknak a 16–18. századi koronázásokon használt állami szimbólumoknak és egyéb nemzeti kincseknek, amelyeket a kutatócsoport frissen fedezett fel. Ezek közé tartozik az ugyancsak Ausztriában, az egykori Fraknó (ma Forchtenstein) várában őrzött legkorábbi magyar koronázási zászló (1618), az I. Miksa német-római császár (1493–1519) nemrég a bécsi Albertinában kiállított Diadalmenetében (Triumphzug) szereplő, a magyar kutatás által elfeledett országzászlók, valamint az Osztrák Állami Levéltárban (Österreichisches Staatsarchiv) feltárt, említett dokumentumok. Az előadást több mint félórás izgalmas diszkusszió követte a koronázások, a Szent Korona és a magyar államcímer történetéről és szerepéről.