A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Szent Korona Kutatócsoportjának munkája iránt mind tudományos körökben, mind a nagyközönség soraiban jelentős érdeklődés mutatkozik. Ezt jól jelzi, hogy a kutatócsoport vezetője és Intézetünk tudományos tanácsadója, Pálffy Géza az elmúlt bő egy hónapban öt előadást tartott a kutatói team legújabb eredményeiről. Ezek között nemzetközi tudományos tanácskozáson prezentált referátum éppúgy szerepelt, mint egyetemi történészműhelybeli nagyelőadás vagy éppen tudományos népszerűsítő beszámoló.

A magyar uralkodókoronázásokról a kutatócsoport-vezető 2014. április 24-én elsőként az Újbudai kulturális intézetben számolt be az érdeklődőknek (Amiről a királykoronázás beszél: előadás a 16–18. századi magyar uralkodókoronázásokról címmel). Ugyanezen témáról szólt szakmai környezetben előbb április 29-én Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kubinyi András Történész Műhelyében (Habsburg uralkodókoronázások a 16–18. századi Magyarországon címmel), majd május 20-án szegedi történész és könyvtáros kollégáinak a Szent-Györgyi Albert Agórában (Uralkodókoronázások az újkori Magyarországon). Ezek az előadások történettudományunk egyik nagy kutatási adósságába, a kutatócsoport által szisztematikusan vizsgált uralkodókoronázások történetébe kalauzolták el a hallgatóságot. Pálffy Géza elsősorban a következő kérdésekre választ keresve mutatta be a témát: Miért foglalkozott eddig újkori királykoronázásaink históriájával többek a szlovák történetírás, mint a magyar? Miként vált Pozsony Székesfehérvár török eleste (1543) után magyar koronázóvárossá? Miért feledtük el Sopront koronázóvárosaink sorában? Mit szimbolizálnak uralkodókoronázásaink? Milyen politikai és reprezentációs küzdelem zajlott a koronázási szertartásokon? Lappangnak-e még nemzeti kincsek közép-európai gyűjteményekben?

A Lendületes kutató másik két előadása a Szent Korona kora újkori történetének kutatási újdonságaiba kalauzolta el a szép számú hallgatóságot. A Mélykút Közművelődéséért Közalapítvány szervezésében 2014. május 31-én, Mélykúton tartott Szvetnik Joachim Emléknapon a történész a magyar korona újkori históriájának legfőbb felfedezéseiről szólt (Új eredmények a Szent Korona újkori történetének kutatásában címmel). A magyar koronát 1977 decemberében az Amerikai Egyesült Államokban a művészettörténész Kovács Évával együtt azonosító nemzetközi hírű ötvös restaurátorra, Szvetnik Joachimra emlékezve – aki előtt évente tiszteleg szülőhelye, Mélykút városa – a kutatócsoport vezetője eddigi eredményeik öt legfontosabb kérdésköréről értekezett. Egyrészt bemutatta a Szent Korona legkorábbi (16. század közepi) hiteles ábrázolásának keletkezését, másrészt a korona keresztje elferdülésének valószínűsíthető történetét (III. Ferdinánd első felesége, Mária királyné 1638. februári pozsonyi koronázása alkalmával). Majd a legkorábbi magyar koronázási országzászló (1618) története következett, amely Pálffy Gézának köszönhetően ugyanabból az Esterházy-kincstárból került elő, amelynek a II. világháborúban súlyosan sérült darabjait, köztük a nevezetes vezekényi tálat (1652) Szvetnik Joachim oly mesteri módon restaurálta. Végül nem hiányozhatott az előadásból a Szent Korona újonnan felfedezett soproni közszemléinek (1622, 1681), valamint a koronázási kardra és az első budai szertartásról, I. Ferenc 1792. júniusi koronázásáról előkerült királyi udvarmesteri pálcára vonatkozó friss ismeretek bemutatása sem.

A legjelentősebb szakmai újdonságot Pálffy Géza 2014. május 17-én, a vasvári Béke házban, a Szentgotthárd–Vasvár 1664: Háború és béke Zrínyi Miklós korában című nemzetközi konferencián tartott előadása (A Szent Korona ismeretlen kalandja: Hol volt a magyar korona az 1663–1664. évi nagy török háború idején?) hozta. E referátum nemcsak legfőbb nemzeti kincsünk históriájának egy ez ideig csaknem teljesen ismeretlen fejezetét járta napról napra körül, hanem választ keresett egy a Habsburg-abszolutizmus és a 17. századi Habsburg–magyar viszony szempontjából döntő kérdésre is, miszerint a korona 1663. szeptemberi Bécsbe vitele valóban Lipót császár abszolutista intézkedéseinek sorába illeszkedett-e, amelyekkel ő a magyar rendek pozícióját már 1663-ban erőteljesen igyekezett korlátozni – miként ezt történetírásunk újabban véli.

Az előadó előbb bemutatott nemrég felfedezett, túlzás nélkül szenzációsnak tekinthető dokumentumot, I. Lipót császár és magyar király hét oldalas, saját kezű, német nyelvű koronatörténeti kéziratát. Ez az eddigi egyetlen olyan forrás, melyben egy magyar uralkodó maga jegyezte le a Szent Korona történetének egy, mégpedig fordulatos epizódját, ez esetben az 1663–1664. évi nagy török háború alatti kalandját. Majd erre, valamint más bécsi és budapesti forrásokra építve a kutatócsoport-vezető meggyőzően bizonyította, hogy a magyar történetírás vélekedésével ellentétben a Szent Korona Pozsonyból Bécsbe vitelére 1663. szeptember 28-án egyáltalán nem Lipót császár abszolutisztikus intézkedéseinek jegyében került sor. A Habsburg-udvar vezetői nem a magyar rendek megkérdezése nélkül döntöttek a felségjelvénynek a császárvárosba szállításáról, nem hagyták figyelmen kívül a legfőbb méltóságok véleményét, a koronázási jelvények elvitele nem az utóbbiak tudta nélkül és nem is erővel történt. Sőt, a rendek vezetőinek véleményét tiszteletben tartva I. Lipót a legvégsőkig kivárt, és csupán Érsekújvár szeptember 25-i eleste után kényszerűségből döntött a korona biztonságba helyezéséről, azaz Bécsbe menekítéséről. A háborús végveszélyben a korona török kézbe kerülését nem kockáztathatta meg, hiszen annak megoltalmazását a magyar főméltóságok is az ő egyik legfőbb feladatának tartották. Elvesztését a rendek aligha bocsátották volna meg neki, ráadásul a korona számára biztonságos helyet Magyarországon már maguk sem tudtak megnevezni.

Az előadásból az is kiderült, hogy a magyar történeti köztudatban olykor egyenesen magyarelnyomóként élő uralkodó teljességgel tisztában volt azzal, hogy a korona Bécsbe szállításával megsérti koronázási hitlevelét, ám tökéletesen tudatában volt a felségjelvény kiemelkedő jelentőségének és tiszteletének, pótolhatatlan voltának és legitimációs erejének egyaránt. Önmagában ezt mutatja az is, hogy a korona Bécsbe vitelének, majd visszaadásának históriáját Lipót utóbb saját kezűleg maga vetette papírra. Emellett a felségjelvényt egy olyan speciális elismervény ellenében vette át a magyar koronaőröktől, amelyben megígérte a török háború utáni visszaadását, mely dokumentum addig – nem tévedés – a koronaláda helyére, a pozsonyi vár koronatornyába került. Végül ugyanezt igazolja az a különleges kompromisszumos megoldás is, hogy a bécsi rezidencián a korona Zichy István koronaőr révén szimbolikusan magyar őrzés alatt, azaz úgymond a rendek kezében maradhatott. Így a magyar felségjelvényekhez a Schatzkammerben sem juthatott hozzá idegen, azok sértetlenek maradtak, a koronaláda felnyitására csakis a magyar főméltóságok jelenlétében, az 1664. decemberi visszaadáskor került sor. Mindezek összességében azt jelzik, emelte ki előadása legvégén a Lendületes kutató, hogy a történetírásunknak nemcsak Zrínyi Miklós és az 1664. évi téli hadjárat, nemcsak Raimondo Montecuccoli, a szentgotthárdi csata és a vasvári béke, hanem még legfőbb magyar állami-nemzeti jelképünk históriája kapcsán is érdemes szembenéznie a 19–20. századi romantikus és függetlenségi történelemkoncepciók jegyében teremtett mítoszokkal.

Ez utóbbi előadás bővebb magyar változata (I. Lipót kéziratának kiadásával együtt) magyar nyelven a Történelmi Szemle, nemzetközileg is számottevő jelentősége miatt németül pedig a bécsi Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung hasábjain lát majd napvilágot.